A középkori bestiáriumok tele vannak furábbnál furább lényekkel: ilyenek például az arcukat a mellkasukon hordó, fejetlen vademberek, az akephaloiok, a kutyafejű cinocefaluszok (akikről korábban már hosszabban is írtunk), az egylábú szkiapodészek, meg az összes bizarr hibrid és pszichedelikus fantázialény a mantikórtól a tengeri püspökön át a tatár bárányfűig. A bonnaconnal azonban egyik sem vetekedhet, ez a fantasztikus – ám legjobb tudomásunk szerint valójában sajnos soha nem létezett – állat ugyanis tényleg egyedülálló volt:
ha veszélyt érzett, elmenekült, és futás közben a székletét támadójára ürítette.
Idősebb Plinius, a neves római enciklopédista szerint az ürülék olyan erővel és sebességgel távozott az állat testéből, hogy akár 120-150 méter távolságra található célpontokat is képes volt eltalálni (ami egyúttal azt is jelenti, hogy a bonnacon félelmetesen tudott célozni a hátsójával). Az állat ürüléke állítólag úgy égetett, akár a tűz, és súlyos sebeket okozott mindenkinek, aki nem viselt védőfelszerelést.
Bonnacon székelés közben (Forrás: Wikipedia)
Számos más középkori lényhez hasonlóan a bonnacon is afféle különös hibrid volt: a feje és termete akár a bikáé, a sörénye mint egy lóé, a szarvai pedig – ahogy Plinius írta – „egymás felé hajoltak, így harcra nem voltak alkalmasak”. A bonnaconról először az ókorban született hosszabb leírás, amelynek szerzője maga Arisztotelész volt, de Plinius Naturalis Historiájának népszerűsége nyomán a középkori bestiáriumokba is bekerült, és igazán ekkoriban futott be nagy karriert. Eleinte úgy vélték, hogy az állat Paeoniában – nagyjából a mai Észak-Macedóniában – él, a későbbiekben ezt viszont már Ázsiára módosították, és a nem létező fenevadak tudós szakértői részletesebben is kidolgozták a bonnacon természetrajzát.
A 12. századi Aberdeen Bestiárium például már arról írt, hogy a fosóbika bombaként robbanó ürüléke akár háromhektárnyi területen is képes rettentő pusztítást okozni, illetve az is kiderül a műből, hogy a bonnacon szokatlan bélműködéséért „tekervényes szarvai” okolhatók, mivel a „védelmet, amelyet a homloka megtagad ettől a szörnyetegtől, a belei biztosítják”. Idővel aztán a természettudósok a bonnaconhoz hasonló más fenevedakat is lajstromba vettek: ilyen volt például a lengyel onagerej, amelyről a 13. században élt Gervasius Tilberiensis azt jegyezte fel, hogy „fenyegetés esetén folyadékot nyel, és kápráztató özönvizet ereszt ki orrlyukaiból”; Bartholomaeus Anglicus a 14. században században pedig egy névtelen cseh fenevadat írt le, amely „a hozzá túl közel kerülő vadászokra vagy kutyákra lő, és a belőle távozó víz borzalmas erővel égeti le a szőrt és felperzsel mindent, amihez hozzáér”.
Érdekes, hogy míg a középkori bestiáriumokban szereplő csodálatos fenevadak rendszerint valamiféle morális allegóriaként (is) szolgáltak, illetve nagyjából bele lehetett őket illeszteni a keresztény szimbólumrendszerbe, addig a bonnacont mintha csak azért találták volna ki, hogy legyen min röhögni: legalábbis a lényt – természetesen mindig ürítés közben, többnyire csodálkozó arckifejezéssel – megörökítő kódexillusztrációk egyértelműen arról árulkodnak, hogy itt egy őrületesen nagy viccel van dolgunk.
