Gyermekként arra tanítottak minket, hogy vannak jók és vannak a rosszak, nekünk pedig a jóknak kell drukkolni. Nem tudom pontosan, mi jelentette a fordulópontot, hogy egy sorozat vagy film hozta el a változást, de eljött az idő, amikor kezdtem megérteni azokat az ismerőseimet, akik azt mondták, ők mindig is a rosszfiúkkal tudtak azonosulni, nekik drukkoltak vagy legalábbis nem ítélték el őket élből. Az antihősöknek, a főgonoszoknak és úgy általában a kevésbé szerethetőre megírt karaktereknek egyre több rajongója akad, vagyis egyre többen vannak, akiket jobban megfognak ezek a figurák, és még – ha néha csak kis mértékben is – de szimpatizálnak velük.
És igen, vannak, akik felnőtt körben állnak át a sötét oldalra. „Mindenhol látom a kvízeket, amik megmondják, melyik főgonosz lennék, de én például utáltam az összes Disney-gonoszt, sosem tudtam velük azonosulni, valahogy gyerekként fura lett volna Szörnyellának drukkolni, miközben a 101 kiskutya tök cuki, és meg akarja nyúzni őket. És ez felnőttként sem változott a mesékkel kapcsolatban, de mozifilmekben és sorozatokban a szemét gonosz karaktereknek drukkolok általában, például Hannibál, Dexter. Remélem, a pszichológusok adnak erre választ valamikor” – írta Anett.
Michael C. Hall alias Dexter (Fotó: Profimedia)
Hozzá kell tenni, a fiktív karakterek közé nemcsak a könyvek, filmek, sorozatok szereplőit sorolhatjuk hozzá, Marci például a Pac-Man videójátékok szellemeit adta meg olyan antagonistákként, akiket (vagy amiket) ő megkedvelt. „Nagyon jó arcok, nemcsak random szaladgáló párpixeles kis formák, hanem az egy darab fejlesztő egyéniséget programozott mindegyiknek, van agresszív kismalac, van, aki elmenekül, ha elindulsz felé, van, aki sunnyog és csak hátulról támad, és van, aki csak így elvan. AI before it was cool, csodálatos technológiai és művészi teljesítmény” – indokolta meg választását.
Szürke zóna
De mi lehet az oka annak, hogy a rosszfiúkat választjuk? Egyes kutatások szerint mellettük szól, hogy ők megtehetnek olyan dolgokat, amiket lehet, hogy mi is megtennénk, de nem merünk, így rajtuk keresztül meg tudjuk élni, milyen lenne, ha szabad utat engednénk a vágyainknak, ha nem tartanánk be a társadalmi normákat, ha nem érdekelne, hogy mi számít tabunak és mi nem, és ahogyan egy, a témával foglalkozó cikkben fogalmaztak a vétkek elkövetése nélkül vétkezhetünk.
Vannak, akik ezzel összhangban Carl Jung, analitikus pszichológiai iskola megalkotójának azon megállapítását hozzák fel érvként, hogy minden embernek van egy sötét, vagy ahogyan ő fogalmaz, árnyoldala.
Szörnyű az a gondolat, hogy az embernek árnyoldala is van, amely nemcsak apró gyöngeségekből és szépséghibákból áll, hanem valósággal démoni dinamikájú.
Szerinte a nem annyira szép tulajdonságainkat és késztetéseinket is meg kell ismernünk ahhoz, hogy egészségesen ki tudjunk teljesedni, hogy valódi önmagunk lehessünk. Igen ám, csakhogy az emberek általában szeretik pozitív színben látni láttatni magukat, és igyekeznek elkerülni mindent, ami ártana az önképüknek. Vegyük például Harry Pottert, aki igencsak zokon veszi, amikor Lord Voldemort kifejti, szerinte hasonlítanak egymásra. Harry Potter persze maga is fiktív karakter, de számunkra segítség lehet, ha egy nem létező figurán keresztül élhetjük meg negatív érzéseinket.
Voldemort, a Harry Potter filmek antihőse (Fotó: Profimedia)
És ha már Harry Potterrel példálóztunk, Ádám például Draco Malfoy karakterével tud azonosulni, ha a rosszfiúk közül kell választani. „Az összes mardekárost gonosznak tartják, alapból utálja őket minden tanár… hiába ügyesebbek, mint a többi ház, ha ők az elsők, gyorsan adnak egy rakás pontot a Griffendélnek, mondvacsinált okokból… ha kedvük tartja, bezárják mindet a pincébe, elsőstől a végzősig. Így azért érthető, hogy gyűlölik a Hogwarts-t. Én is gyűlölném.”
Hasonlóan fogalmazott Csaba is, aki a Szárnyas fejvadász lázadó replikánsainak vezetőjét, Roy Battyt választotta. „Abszolút átérzem a dühét, hogy adtak neki egy tökéletes testet, izgalmas életet, nagy kalandokat, erre pár év után simán elküldenék őt a szeméttelepre selejtes áruként.”
Ahogyan a fenti filmrészlet is mutatja, hogy Roy Batty volt az egyik főgonosz, a végén megmenti az őt üldöző Rick Deckard életét. Többen meg is jegyzik, az is vonzó lehet a negatív vagy annak feltüntetett karakterekben, hogy általában sokkal összetettebb személyiségek, mint a pozitív hősök, ettől lesznek izgalmasak, mert az ember kíváncsi lény, érdekel minket, hogyan működnek mások, és a szürke zónában mozgó karaktereknél sokat lehet találgatni.
Arról nem is beszélve, hogy a világ a mesékben lehet kétpólusú, de a valóság más, az nem fekete-fehér, és ahogyan írtuk, mi, egyének sem vagyunk azok, kicsit mindannyian a szürke zónában mozgunk. Emiatt pedig azzal, ha megfejtjük az ilyen karaktereket, egy kicsit magunkat is jobban megismerjük. Nem véletlenül készül egyre több olyan film és sorozat, ahol nehéz különbséget tenni a jófiúk és a rosszfiúk között, és a happy endingről is lemaradunk, így lett közönségkedvenc a Totál szívás (ismertebb címén Breaking Bad), de ugyanez igaz a Drótra, a Kártyavárra, a Maffiózókra vagy éppen Lostra vagy Dexterre.
Aaron Paul and Bryan Cranston a Totál szívásban (Fotó: Profimedia)
Sokat nyom egyébként az is latban, hogy mennyire érezzük magunkat hasonlónak az adott karakterhez, hogy az esetlegesen pozitív vagy negatív tulajdonságai, amit átélt, amilyen problémákkal küzd, azok mennyire rezonálnak a saját életünkkel, és bizony a hasonlóság az mind a fiktív, mind a való világban erős kapocs tud lenni. Emiatt lehet az, hogy van, aki nagyon kedveli Walter White-ot, a rossz útra tért tanárt, van, aki szerint viszont visszataszító, hogyan lett a tisztes családapából drogbáró. És – ha már szó esett az árnyékénünkről – érdekes, hogy van, amikor a gonosz valójában a hősnek egy olyan oldalát mutatja be, amit ő rejteget, ő próbál elnyomni, gondoljunk csak az erényes Dr. Jekyllre és gyilkos alteregójára, Mr. Hyde-ra.
Hozzá kell tenni, nem is feltétlenül kell azonosulni a rosszfiúkkal ahhoz, hogy kedveljük őket. Vannak, akiknél talán az is szerepet játszik abban, hogy szeretjük a gonosz, rossz vagy negatív jegyeket is mutató karaktereket, mert ők teszik izgalmassá a történetet, kell valaki vagy valami, ami kihívások elé állítja a főhőst. És mivel legtöbbször ő az, aki győzedelmeskedik, ezért egyre szívesebben szurkolunk a másik oldalnak, akiknek nincs esélyük arra, hogy elérjék a céljukat, mert egyszerűen unjuk már, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát, kell a csavar, hogy egy történet alakulása ne legyen annyira kiszámítható.
Nem akarjuk, hogy mindig happy end legyen a történet vége. Szeretjük a komorabb fordulatokat, hiszen úgy élhetjük át az izgalmakat, a veszélyt, hogy mi magunk nem kockáztatunk semmit
– véli Fiona Murden pszichológus.
Vannak alkotók, akiket egyébként meglepett, hogy az általuk megalkotott negatív karakter mennyire népszerű lett, így volt a Sárkányok háza showrunnere, Ryan Condal is, aki elismerte, ugyan bár keményen dolgozott azon, hogy Daemon egy bonyolult karakter legyen, nem számított arra, hogy a rajongókat ennyire lenyűgözi majd. És persze az ő feltételezéseivel ellentétben, a való életben azért a többség nem biztos, hogy szívesen találkozna Daemon Targaryennel, tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen emberre nem biztos, hogy szükségük van az ismerőseik között, de a paraszociális kapcsolat teljesen belefér.
Hozzá kell tenni, sok gonosz vagy gonoszabb karakter azzal rabolja el a rajongók szívét, hogy elég vonzó és menő. „A Sátán az Elveszett Paradicsomban! Ő talán az első fikciós gonosz, aki egyúttal vonzó romantikus hős is, és közben meg őrülten COOL. Már az elején bemondja, hogy »Inkább pokolban úr, mint szolga Égben«” – írta egyik kollégánk, és másoknak is voltak hasonló érveik. „Sajnálom, de Joe Goldberget választom, mert nagyon intelligens és ez nagyon szexis, és imádja a könyveket, biztos jókat lehet vele beszélgetni az irodalomról” – írta Anett, míg Eszter választása egy sorozatgyilkos helyett egy vámpírra esett, mégpedig Lestatra az Interjú a vámpírral című filmből. „Nem izgat Tom Cruise, de vámpírként elég szexi. Ha már meg kell halni, legalább az ő fogai által haljak meg.”
Tom Cruise az Interjú a vámpírral című filmben (Fotó: AFP)
Rögtönzött felmérésünk mellett vannak azért tudományos kutatások is, amelyek érdekes eredményekkel szolgáltak. Volt olyan tanulmány, ami szerint mind a felnőttek, mind a gyerekek között sokkal nagyobb arányban voltak azok, akik úgy vélték, a gonosztevőkben ott lakozik a jó, mint azok, akik azt gondolták, hogy a hősök valamennyire romlottak. És bár ezeken a területeken további kutatásokra van szükség, vannak, akik szerint a karakterek megítélését az is befolyásolhatja, hogy éppen hol vagyunk, hogy az adott társadalom inkább az individualizmust preferálja, vagy inkább annak az ellentétét, és az is számíthat, hogy a gonosz, az antihős milyen nemű, mert a különböző nemekhez kapcsolódó sztereotípiák is befolyásolhatják, hogy egyesek mit tarthatnak elfogadhatónak és mit nem.
Az antihős
Sokak szerint ha erről a témáról beszélünk, akkor különbséget kell tenni a gonoszok és az antihősök között, mert nem mindegy, hogy valaki eredendően rossz, velejéig romlott vagy csak rossz dolgokat tesz, úgy árt másoknak, hogy valójában nincs ártó szándéka, míg mások szerint a kettő közötti határ elég bizonytalan.
Arra, hogy érdemes különbséget tenni, hogy a két fogalom nem szinonimája egymásnak, arra egyik leghíresebb példa Frankenstein szörnye, aki nem egy gonosz teremtény, de az, ahogyan bánnak vele, szörnyű tettekre sarkallja. „Az antihős gyakran érzi úgy, hogy a társadalom elfordul tőle, emiatt önpusztításba fog, elszigetelődik másoktól, és ez a halálához vezethet” – írja Chris Heckmann, a StudioBinder szerzője.
Van ennél konkrétebb definíció is, a MovieWeb például így ír az antihősökről: „Az erényes hősökkel ellentétben, akiknek igaz céljaikat a helyes úton kell elérni, az antihősök erkölcsileg szürke karakterek, akik céljaikat kisebb-nagyobb kompromisszumokkal teljesítik. Az antihősök jellemző vonása a végtelen cinizmusuk, amelyet jó szándékkal rétegeznek. Az antihősök összetett karakterek, akik hajlamosak szembemenni az elfogadott erkölcsökkel és törvényekkel. Megoldatlan belső vívódásokkal rendelkező, reális egyéniségek, akik rossz tetteik miatt kevés vagy semmilyen megbánást nem tanúsítanak. Az antihős inkább a nagy egészre figyel, amit a tipikus hős nehezen lát meg. Ami megkülönbözteti őket a gonosztevőktől, az az, hogy elhatározásuk szerint határok között cselekszenek, ellentétben a gonosztevőkkel, akiknek csak rosszindulatú szándékaik vannak.”
Az antihősök egyébként sokszor nemcsak a saját megoldandó problémáinkra világíthatnak rá, hanem fontos társadalmi vagy egyéb mindenkit érintő kérdésekre. Thanos igazi tömeggyilkos, volt oka arra, hogy azt tegye, amit tett. „Én nagyon szívesen csettintenék néha helyette is. Szerintem az indíttatása elég valid nem MCU-közegben is. Kifejezetten szeretem azt a jelenetet, mikor a kis virágos rét mellett, egy faházikóban éldegél, főz magának, miután leszámolt az univerzum egy jó nagy részével” – írta Andi.
Furán hangzik ez az érvelés, pedig van alapja. „Olyan bonyolult problémákkal szembesülünk, amikre magunk nem tudjuk a megoldást, és néha úgy tűnik, mintha egy varázslatos képességekkel rendelkező ember kellene ahhoz, hogy cselekedjen helyettünk… Ezek a különböző fiktív történetek pedig lehetővé teszik, hogy egy biztonságosabb közegben gondolkozzunk el a világ dolgain” – nyilatkozta Travis Langley, a Batman and Psychology: A Dark and Stormy Knight című könyv szerzője.
