Kritika a Paradise című Netflix filmről

Míg a mozikban nagy sztárok és/vagy jól ismert történetek kellenek ahhoz, hogy egy film a sikerlisták élén találja magát, addig a Netflix egészen másképp működik, már-már kiszámíthatatlanul. Szinte már random módon kerülnek a tízes listájuk élére olyan spanyol, német vagy akár dél-koreai filmek, amikről soha senki sem hallott korábban, nem volt nagy hirdetéskampány körülöttük, nincsenek ismert színészek a szereplők között, sőt sokszor még a a kiemelkedő minőséggel sem magyarázható a semmiből kialakuló hype. Az új német csoda, a Paradise egy ideje már az élbolyban tanyázik a hazai sikerlistán, és ehhez – azon kívül, hogy a streaming-szolgáltató algoritmusa tegye a dolgát – az is kellett, hogy a film témája igazán izgalmas legyen.

Részlet a Paradise című filmből (forrás: Netflix)

Ahol az idő tényleg pénz

A Paradise – a cím elég megtévesztő és rossz – egy olyan közeljövőt mutat be, melyben egy speciális eljárással az emberek éveket vásárolhatnak az életük meghosszabbításához. Nem egy cégtől, hanem más emberektől. Aki vesz, annak hosszabb élete lesz, aki pedig elad, annak rövidebb. A dolog azért nem ennyire könnyű, hiszen csak olyasvalakitől vásárolhatunk, aki genetikailag kompatibilis velünk, és mivel nagyon kevés ilyen embert találni, a felkutatásuk nem egyszerű.

A hosszú élet hóbortja tehát kizárólag a gazdagok számára elérhető, de másképp is lehet nyerészkedni rajta: például úgy, ahogy Max teszi, akinek a foglalkozása, hogy meggyőzzön szegény embereket, hogy áldozzanak fel 5-10-15-20 évet az életükből némi pénzért cserébe. Max ebben semmi kivetnivalót nem lát egészen addig, míg a felesége, Elena révén személyesen is érintetté válik. A nő ugyanis a szuperlakásuk fedezeteként 38 évét tette fel, és miután tűz üt ki ott és a biztosító nem fizet, a harminc körüli Elenára az vár, hogy egy-két nap leforgása alatt öregasszonnyá váljon.

A kiindulópont biztos sokaknak ismerős lehet a magyarok által oly kedvelt Lopott idő című filmből, amiben Justin Timberlakenek kellett szembenéznie a ketyegő órával, szóval nagy eredetiséggel nem lehet vádolni a Boris Kunz, Tomas Jonsgården és Indre Juskute rendezőtrió (!) filmjét, azonban az is biztos, hogy a hasonlóságok mellett bőven akad annyi különbség is, hogy lopással azért ne vádolhassuk a Paradiset.

A film igazából egy az utóbbi években előtérbe került témát csomagol sci-fi köntösbe: az egyre nagyobb ollót, ami a szupergazdagok és a társadalom további rétegei között nyílik, és amit jobbára tehetetlenül figyelünk. Ez a sci-fi a maga módján rámutat, hogy lassan már ott tartunk, hogy a leggazdagabbak szemében már nem is emberek vagyunk, csak eszközök, akinek ki lehet szipolyozni immár nemcsak a munkáját, hanem a konkrét életét is.

Jelenet a Paradise című filmből (forrás: Netflix)

Morális dilemmák után akciófilm

Jó volt látni, hogy az alkotók tényleg a közeljövőt próbálták ábrázolni, így a bemutatott jövőbeni Berlin egyszerre ismerős és idegen. Az emberek öltözködése sem áll távol attól, amit manapság az utcákon láthatsz, mégis kicsit más. Kár, hogy a film a rövid világbemutatás és az évvásárlással kapcsolatos morális dilemmák gyorstalpalója – amit direkt a szereplői szájába ad, akik néha szinte már Szomszédok módjára mondják a képünkbe az erkölcsi tanulságokat –  után a Paradise gyorsan átvedlik tipikus üldözős akciófilmmé. Hőseink ugyanis elrabolják az Elena éveivel megfiatalított nőt, hogy Litvániában egy illegális eljárás során visszaszedjék tőle az elrabolt időt. Amit a film ezen a téren mutat már tényleg nem több a tipikus Netflixes tucatfilmeknél, például olcsó tucatmegoldás a végső, nagy akciójelenetet egy isten háta mögött álló, romos, üres raktárba helyezni.

Ráadásul a cselekmény előremozdításához a forgatókönyvírók sokszor megkérdőjelezhető döntésekhez nyúlnak. Amikor hőseink egy ártatlan, kétgyerekes családot rabolnak el és fenyegetnek pisztollyal azért, hogy általuk átjussanak a szigorúan őrzött határon, a két főszereplő gyorsan elveszíti azt a szimpátiát, amit nézőként korábban érezhettünk irántuk.

Nem tesz jót a filmnek a folytatásra kihegyezett befejezés sem. Az, hogy a sok hibája ellenére a Paradise mégis élvezhető filmélmény, nemcsak a jó alapötletének, hanem Elena karakterének köszönhető. Az alkotók szerencsére nem CGI-vel öregítették az őt fiatalon alakító Marlene Tanczikot, hanem idősen egy másik színésznőre, Corinna Kirchhoffra bízták a szerepet, és a két színésznő valóban át tudja adni azt a fájdalmat, amit az életünk villámgyors elmúlása okozhat az emberben. Elsősorban miattuk érdemes esélyt adni a Paradisenak.