Helló, Budapeeeest!
Make some nooooise!
Let me see your hands!
Aki járt a Szigeten, vagy bármely kicsit is nemzetközi fesztiválon az elmúlt években, az tudja, hogy nagyjából ezek a sztenderd közönséganimátor mondatok a nagyszínpados előadóktól. Hallani persze még udvarias, Budapestet és Magyarországot méltató pep talkot a számok között (Lorde azt mondta, beleszeretett az országba és már a nyaralását tervezi saját pénzből, Macklemore pedig nem érti, hogy lehet itt bárki rosszkedvű), illetve David Guetta egy ponton bedobta, hogy „I want your energy!!!”. („My what?”, kérdezett vissza halkan egy hozzám hasonlóan negyvenes brit forma, akiről ordított, hogy a barátnője kedvéért van itt, összenéztünk, jeleztem, hogy megértem.)
Az utóbbi egy-két évben azonban felütötte a fejét egy új mondat (a képzavarért elnézést, tudjuk be a Sziget utáni levertségnek), ez pedig a
Put your fucking phones away!
Azaz „tegyétek már el a kibaszott telefonokat!”
Korábban rászólt a közönségre Dave Gahan a Depeche Mode-koncerten, a most véget ért Sziget egyik fő fellépője, a Florence and the Machine énekesnője pedig kész kiselőadást tartott arról, hogyan pakolja el mindenki azt a nyomorult kütyüt és élje meg a pillanatot, hiszen ezért vagyunk itt, illetve más koncerteken is előkerült a téma. Az indulat érthető: A Mode és Florence még a nagy okostelefon-robbanás előtti időben lett sikeres, nehéz lehet tehát megélni, hogy ahol annak idején csillogó tekintetek, hadonászó kezek, voltak, most mobilrengeteg van. Egy másik nagyon híres fellépőt, Lorde-ot pedig gyakorlatilag látni is alig lehetett. A közönség 175 centi alatti tagjai nagyjából ennyit kaptak a fellépésből (a helyzet annyira súlyos, hogy egy kis galériát is összeraktunk nektek):
A Szigeten járva úgy tűnt, majdnem mindenki ezt csinálja. Ez alatt persze nem azt értem, hogy mindenki egyszerre folyamatosan videózza a koncerteket, hanem egy-egy percre, vagy akár több szám erejéig a fesztiválozók nagy része előveszi a telót, és rögzíti, amit lát. A szervezők tehetetlenek, a zenészek egy része pedig egy-két éve aktívan harcol a jelenség ellen, van, aki a művészi integritásra, van, aki jogi érvekre hivatkozva: a zenekarok által eljátszott számok jogvédettek, azok rögzítése, terjesztése elvileg illegális, még úgy is, hogy élő felvételről és rossz minőségű képről és hangról van szó. A gyakorlatban ezt korlátozni persze nem lehet, még a YouTube algoritmusai sem birkóznak meg az amatőr koncertfelvételekkel, de ettől függetlenül egyre több bulin veszik el a mobilt, vagy zárják szütyőbe kötelező jelleggel. A telefont ugyan nem veszik el, de csak a koncerttéren kívül és biztonsági őrök jelenlétében veheti elő gazdája. Hírhedten mobilellenes például a White Stripes férfitagja, Jack White, az ő koncertjein is a fenti módon tiltják a kényszeres videózgatást.
Adódik a kérdés:
Ha ennyire gáz ez, miért csináljuk?
A lakossági-konyhafilozófiai megfejtést mind kívülről fújjuk már: természetesen azért, mert hülyül a világ, a fiatalok egyre felszínesebbek, jó dógukba’ már nem tudnak mit kitalálni, és ahelyett, hogy a zenére figyelnének és megélnék A Pillanatot, Insta-sztorikon és Facebook-posztokon jár a fejük. Míg az idősebb generáció képes átszellemülten műélvezni, dalszöveget értelmezni, becsukott szemmel átadni magát a finom kis dzsezzeknek és az expresszív, nyolcperces gitárszólóknak – ők természetesen eleve csak igényesen hangosított, tökéletesen megszólaló koncertekre járnak –, addig ezeknek a kölyköknek csak a kontent számít (és a szex meg a szipu), azt sem tudják, hogyan kell tisztességesen befogadni A Zenét, telójukon meg százával rohadnak a soha meg nem nézett, egy-két perces felvételek.
Ez természetesen nem igaz, pontosabban én nem hiszek ebben (mindjárt meg is védjük a mobillal videózókat, készüljetek!), nem reprezentatív körbekérdezésem alapján mégis így gondolja a felnőtt lakosság túlnyomó része. Van ugyan, aki minőségi okokra is hivatkozik („elől hat darab hangya látszik”), és van, aki pragmatikus: Lola például nehezményezi, hogy
kitakarja a sok telefon az amúgy sem könnyen látható színpadot, belevilágít az arcomba, rontja az élményemet, nem értem, s ennek nyomán kicsit le is nézem, hogy minek egy értékelhetetlen, zajos, a közönség soraiból nem épp pacsirtahangon beleajvékolós, bemozgós, recsegős, kiégett, sehogy se kinéző felvétel, amit szerintem 10-ből 8 videózó életében nem néz meg többé.
Ez az érv (tehát, hogy teljesen felesleges, hiszen úgysem nézik meg soha többé) vissza-visszatért a felmérésben, még úgy is, hogy többen magukra ismertek. Verus egy időben mindig lekamerázta a kedvenc számát, aztán tudatosult benne, hogy emiatt ott sem volt úgy a kedvenc száma alatt. Rella is klasszikus eset: „szeretem a saját szememmel látni, érezni, és úgy, azt eltenni emlékbe, magamban”. Jó, ő főleg a Zeneakadémiára jár koncertre, ott meg eleve hülyén nézne ki, ha előkapná a telót.
Többen hivatkoznak generációs szakadékra: ők nem ebben nőttek fel, a fiatalok meg igen, szóval nem ítélkeznek, egyszerűen csak nem csinálják. Ágnest el is kapta a nosztalgia: „Egyszer csináltam egy nagyon tré, recsegős videót még Prodidzsájról vagy 15 éve a haverom digitális fényképezőjével, de aztán rájöttem, hogy jobb ezt a nagyokra bízni, ahol kábelen veszik fel és inkább magára a koncertre fókuszálni. Első és utolsó felvételem azóta is. Nekem mint régi fesztiválozónak a szelfimániát már nehezebb hova tenni. Anno még telótöltő pontok sem voltak, mert a 3310-es bírta egy hétig és elég volt a 3500-as Domino-feltöltés.”
Szabolcs pedig próbál elvágólag nyilatkozni a kérdésben, de aztán gyorsan kifarol a boomertempóból. „Jó koncerten videózással baszni el az időt baromság, szar koncerten meg minek videózni. De mindjárt re is videálom (sic!) magam, mert mondjuk ide tartozik az is, hogy nagyon szar koncerten meg kötelező videózni. Ne felejtsük már el, hogy azért a világ borzasztó hely lenne a híres sorok nélkül:”
Nyitva egy bármi bárhó,
Egy nyitva egy márhívó!
Várhönek márhón’
Egy nyitmákhívó!”
A tökéletes metaforát pedig Ancsa találta meg: „Imádom, amikor Szabadság-szobor pózba vágja magát előttem valaki a teljes koncertre.”
Jó, de akkor miért csinálja mindenki?
A koncerten mobilozás ügyében is a szokásos internetes tudathasadást láthatjuk: mindenki csinálja és mindenki tagadja, hogy csinálja. Pontosabban majdnem mindenki: akadt pár válaszadó, aki bevallotta, hogy „bűnös”, de gyorsan be is vallotta, hogy mi a jelentősége a videózásnak az életében. Erről szinte mindenki ugyanazt mondta:
Emlékek.
Páran kirakják őket Insta-sztoriba, de a többség tökéletesen elégedett azzal, hogy ezek a videók megszülettek és ott vannak a mobiljukon vagy a felhőben: mintha ezzel rögzítenék maguk előtt is, hogy „itt voltam, ezt láttam, ez történt”. Ez márpedig egy érthető és emberi jelenség, sőt, ez már a fotográfia filozófiájáról szól, ahogy Robin Williams is előadta a (még az okostelefon-robbanás és a digitális gépek elterjedése előtt készült) Sötétkamra című nagyszerű filmben.
Van, aki a csalóka emlékeit igyekszik tisztába tenni ezekkel a videókkal. Ágnes elárulta, ő azt hitte, volt egy koncerten, amin nem is, és ez mind a telefonjából derült ki. „Konkrétan pár napja adódott egy óriási dilemma egy barátnőmmel, amikor feldobta neki valamelyik app, hogy 2019-ben a legutóbbi szigetes Florence-en is ott volt. Mutatta az akkor készült csoportképet, amin döbbenten tapasztaltuk, hogy én nem vagyok rajta, pedig én is voltam kint abban az évben is. Súlyos, hosszú percek teltek el, mire én is megtaláltam a telefonomban azt az évet, viszont nekem a Nationalről voltak fotóim, és csak ekkor jutott eszembe, hogy ja igen, a Florence-es napra nem jöttem ki, hanem csak a Nationalre.”
Agyam helyett agyam a telefonom.
Mit szólnak ehhez a zenészek?
Számítottam rá, hogy megosztó kérdés lesz, de ekkora osztódásra nem számítottam. Bodóczy Zoltán, a nezmetközileg is elismert Grand Mexican Warlock együttes énekese például konkrétan utálja az összes mobilos felvételt, főleg, ha azok róluk készültek. „Meg most tényleg, ki fogja még egyszer megnézni ezeket az Instán való flexelésen kívül?”
Azzal a zenekarral baszol ki szerintem, hogy mocsok kontentet gyártasz róla, amit amúgy szeretsz.
„Nem véletlenül nyúl már egy pár zenekar, amelyik megteheti, ahhoz a módszerhez, hogy páros lábbal rúgják ki a mobilozókat, és ez ezért van, mert nem, a zenekarnak nem tesznek jót igazából ezek a borzasztó minőségű felvételek.”
Szilágyi Áron (Fotó: Neményi Márton)
Szilágyi Áron hangszertörténész és a fantasztikus Zoord nevű, trance ihlette népzenét (ez halál komoly, hallgassátok meg!) játszó együttes frontembere. Esetében ez nem éneklést és/vagy gitározást jelent, hanem azt, hogy ugrálva vagy éppen hétrét görnyedve dorombozik. Ő nemcsak zenészként szólalt meg, hanem múzeumi munkatársként, aki ráadásul a gyerekek körében vizsgálja a jelenséget. Ő is legfeljebb emlékül és emlékeztetőül videózik, de nem osztja meg a felvételeket. „Viszont alsó tagozatosok körében csináltam egy hevenyészett kutatást a témában: egy hangszermúzeumban dolgozom, ahol nagyon sok kisiskolás fordul meg és a program egy koncert-edutainment élménycsomag. Nagyon sok 6-12 éves hosszasan felveszi ez előadást, és amikor rákérdezek, hogy ezt valaha megnézi-e bárki, mit csinálnak vele satöbbi, nincs egyértelmű válasz.”
Egy-két szösszenet megy a TikTokra, Instára, viszont a többi csak süpped bele a telefon tárhelyének puha melegébe. Ahogy én látom, a dolgok konstans felvétele/megosztása egy olyan reflex a legfiatalabb generációnál, ami ellen egyre nehezebb dolgozni. Nem ítélem el egyébként en bloc az egészet, de az átélés öröme mégiscsak csodálatos és jó lenne, ha az emberek tömege tudna újból csak úgy szimplán, tisztán befogadni.
Balavány György újságíró és zenész (Másik Bolygó nevű együttesével apró klubkoncerteket ad) szintén ritkán mobilozik, de azon kevés megszólalók közé tartozik, akiknek semmi baja ezzel. „Nem azért nem szoktam, mert szerintem csúnya dolog volna vagy ilyesmi – semmi csúnya nincs benne – hanem azért, mert többnyire nincs hozzá kedvem. Táncolni, ugrálni, vagy csukott szemmel dülöngélni van kedvem. Viszont nem gondolom, hogy a fotózás elrontja a koncertélményt satöbbi, meg hogy inkább meg kell élni a pillanatot.”
Bocs, de aki ezen dühöng, az szerintem kicsit ráparázott egy teljesen természetes jelenségre. Van, aki úgy éli meg a pillanatot, hogy közben lefotózza. Pont ugyanazért fotóznak az emberek koncertet, mint bármi mást. Lenyomatot készítenek a pillanatról, és aztán egyszer majd ránéznek a képre, és előhozza azt az egész estét, vagy azt a korszakot az életükből, az összes járulékos dologgal, kapcsolatokkal, ízekkel, szagokkal, és azt mondják, hogy baszki, milyen fasza volt, vagy úristen, de szörnyű volt ez.
„Én még sosem éreztem magam szarabbul egy koncerten attól, hogy az emberek fotóznak és/vagy videóznak. Egészségükre. (Ha a szervezők vagy az előadó kifejezett kérése ellenére csinálja valaki, az nyilván felbasz, mert bunkóság.) Amúgy ha az én bandám van színpadon, kifejezetten örülök, ha fotóznak vagy videóznak, tök megtisztelőnek érzem, meg is szoktam köszönni.”
Balavány György és a Másik Bolygó (fotó: Neményi Márton)
Mit mond a tudomány?
Ez – tehát, hogy sokan így élik meg a pillanatot – nem csak Balavány elmélete, hanem a kutatóké is. El kell tehát keserítenünk azokat, akik ítélkezős régenmindenjobbvoltozásra számítottak tanulságként: a koncerteken videózás az életünk része, nincs mit tenni, és nem feltétlenül felszínes és tiszteletlen az, aki csinálja. Pamela Rutledge médiapszichológus régóta kutatja a jelenséget: szerinte nem is az a lényeg, hogy az ember bármikor visszanézhesse a felvételt és újra átélhesse a pillanatot, hanem az, hogy ez jár a fejében, miközben videózik. „Amikor az ember felvételt készít, minden figyelme a képernyőre irányul. Ez nem azt jelenti, hogy nem figyel oda, csak azt, hogy az élmény egy bizonyos részére figyel. Arra, amely számára különösen izgalmas és jelentőségteljes” – fogalmazott a kutató a BBC-nek.
Szerinte a mobilfelvétel szuvenír, mint egy poszter, vagy egy emléktárgy, csak éppen több érzékszervet is megmozgat, ha előveszik.
Nem csak a kép- és a hangminőség számít – sőt, talán ezek számítanak a legkevésbé –, hanem az összes emlék, érzés és tapasztalás, amely egyszerre tör felszínre, ha az ember mégis elővesz egy-egy videót.
Ugyanez igaz a szintén sokak számára idegesítő ételfotózásra vagy a végigvideózott nyaralásokra. Egy 2016-os vizsgálatból, amelyben a részt vevőknek be kellett számolniuk az élményekről, kiderült, hogy sokkal intenzívebb emlékeik voltak azoknak – ahogy mondani szokták, jobban jelen voltak –, akik videóztak, mint akik elő sem vették a telefont. Abban azonban a kutatók is egyetértenek, hogy ez csak akkor érvényes, ha az ember nem úgy rögzíti az élményeit, hogy kizárólag az Instagram- és TikTok-megosztások járnak a fejében, ez ugyanis tényleg tönkreteheti a nyaralást.
Félreértés ne essék, senkit nem akarunk meggyőzni, hogy fogadja el a jelenséget, arról meg végképp nem, hogy videózzon, fotózzon ő is. Csak annyit szeretnék mondani, hogy aki mobilozik koncert alatt, az nem biztos, hogy a koncert élménye helyett teszi ezt. Lehet, hogy neki így élmény a koncert.
