Amikor Kolumbusz Kristóf 1492-ben elérte Nyugat-Indiát, a bennszülöttek gyümölcsökkel, fából készült lándzsákkal és „ismeretlen szárított levelekkel köszöntötték, amelyeknek különleges illata volt”. Kolumbusz legénységének spanyol tengerészei értékelték az ajándékokat (pláne a gyümölcsöt, amiből túl sokat nem láthattak a hosszú hajóúton), de a szárított leveleket eldobták, mert fogalmuk sem volt arról, hogy mire valóak. Néhány héttel később, amikor felderítésen voltak Kuba szigetén, a legénység két tagja arról számolt be, hogy megfigyelték, amint a bennszülöttek ezeket a szárított leveleket kukoricába tekerik, és az egyik végét meggyújtották, a másik végéből pedig belélegezték a füstöt. A beszámolók szerint az egyik matróz maga is szívott néhány slukkot, és hamarosan megrögzött dohányos lett; valószínűleg ez az ismeretlen tengerész lehetett az első dohányzó európai.
A dohányzás hagyománya az amerikai őslakosok körében ekkor már több száz évre nyúlt vissza: az észak-amerikai indiánok nagyra becsülték a dohányt, és rendszeresen kereskedtek a számukra igen értékesnek számító levéllel. A dohányt többnyire pipákból, vagyis úgynevezett kalumetekből (békepipákból) szívták, de a spanyol felfedezők, mint például Cortez, arról számoltak be, hogy azték és más közép-amerikai indiánok ízesített nádból készült cigarettaszerűségeket készítettek, míg a kubai őslakosok állítólag akkor is, akárcsak ma, szivarokat sodortak a levelekből.
Kolombusz Kristóf Amerika földjére lép (forrás: Wikipedia)
A 16. század közepén a brazíliai portugál telepesek is dohánytermesztésbe kezdtek, hogy aztán Európába exportálják az árut. A pipázást állítólag John Hawkins kapitány ismertette meg Angliával 1654-ben, de valójában az udvaroncnak és kalóznak egyaránt elsőrangú Sir Walter Raleigh volt az, akinek köszönhetően a pöfékelés valóságos divatőrületté nőtte ki magát a királyi udvarban; az mindenesetre bizonyos, hogy ezt követően jelentősen megnőtt a kereslet az amerikai dohánylevelek iránt. A 18. század elején-közepén pedig beindult a nagyüzemi dohánygyártás is Észak-Amerikában, vagyis egészen pontosan Virginiában; itt elsősorban burnótot vagy más néven tubákat gyártottak, azaz olyan finomra őrölt dohányport, amelyet egyenesen az orrlyukba kell felszippantani.
A többé-kevésbé mai értelemben vett cigaretták őshazája – némileg meglepő módon – Sevilla:
itt a helyi koldusok rendszeresen összegyűjtötték a városban létesített dohánygyárak által kidobott hulladékot, majd a szivarozásra alkalmatlan, törött leveleket széttépték és összemorzsolták, és rizspapírba tekerték.
A gúnyosan csak koldusfüstölésnek vagy koldusszivarozásnak nevezett, sokáig az alsóbb néposztályokkal azonosított szokást az évszázadok alatt a spanyol tengerészek terjesztették el a világon, és a 19. század közepére már tényleg boldog-boldogtalan szívta cigit Európában.
Cigarettázó hölgy a századforduló környékén (fotó: Wikipedia)
A dohánygyártásban végig a spanyolok jártak elől. Itt, Sevillában épült a monumentális és építészeti szempontból is figyelemre méltó királyi dohánygyár, amely a 18. században a második legnagyobb épület volt Spanyolországban, a királyi rezidencia, az El Escorial után. A mai napig ez az egyik legnagyobb ipari létesítmény, amelyet Spanyolország területén valaha felhúztak, és egyúttal ez az egyik legrégebbi, ilyen típusú épület. A gyárat közvetlenül a Puerta de Jerez mellett építették a de las calaveras (a koponyák) néven ismert területen, ahol korábban egy ókori római temetkezési hely volt. Az építkezés 1728-ban kezdődött, és jó három évtizeden keresztül dolgoztak rajta spanyol és holland katonai mérnökök. A nagyüzemi termelés csak 1758-ban indult be, az első dohányárverésekre (amelyek az elsők voltak Spanyolországban) 1763-ban került sor. Ekkor a gyár ezer embert és kétszáz lovat foglalkoztatott, és 170 malommal (más néven molinóval: ez az a berendezés, amellyel a dohányból burnótot lehet készíteni, spanyolul polvo vagy rapé néven ismertek) rendelkezett. A dohány Virginiából és az amerikai spanyol gyarmatokról is érkezett. A nyugati oldalon lévő felvonóhíd pillérein olvasható felirat szerint az épületet 1770-ben fejezték be.
A dohánygyártás nehéz és fáradságos munka volt: bár az őrlőmalmokat lovak forgatták, a hatalmas kévékbe kötött dohányleveleket már a munkásoknak kellett szállítaniuk. A szivarok növekvő népszerűsége azt eredményezte, hogy az eredetileg csak burnóttal foglalkozó gyár egy részét szivarüzemmé kellett alakítani, valamint több más spanyolországi nagyvárosban – Cádiz, Alicante, La Coruña és Madrid – is beindult a szivargyártás. Jóval azután, hogy Spanyolországban (és Kubában) a szivargyártás alapvetően női munkává vált, Sevillában továbbra is kizárólag férfi munkaerőt foglalkoztatott: a 19. század elején kb. 1700-an dolgoztak itt.
Az egykori sevillai dohánygyár napjainkban (fotó: Wikipedia)
Idővel azonban a sevillai szivaroknak rossz híre kelt. Gyakran voltak problémák a munkafegyelemmel, és a minőség gyengébb volt, mint azokban a gyárakban, ahol nők készítették a szivarokat; ráadásul a férfiak- nahát – jobb bért kaptak, mint a nők, így ezek a selejtes szivarok jóval drágábbak voltak, mint a többi. A gyár egyre kevésbé volt nyereséges, a félszigeti háború idején pedig (ez volt az a katonai konfliktus, amelyet az Ibériai-félszigeten Spanyolország , Portugália és az Egyesült Királyság vívott az Első Francia Birodalom megszálló és megszálló csapatai ellen a napóleoni háborúk idején), 1811-ben a szivargyártó részleg le is húzta a rolót. Csak két évvel később nyitott újra, de akkor már főként nők dolgoztak ott; ők kevesebb pénzért is elvégezték ugyanazt a munkát, mint a férfiak, ráadásul nem is sztrájkoltak annyit. A gépesítéssel aztán munkaerő létszáma 1906-ban 3332-re csökkent, 1920-ban körülbelül 2000-re, az 1940-es években pedig már csak 1100-ra. A huszadik század ötvenes éveiben aztán a sevillai egyetem kapta meg az épületet, a gyár pedig még pár évtizedig a város egy másik negyedében működött, majd 2007-ben megszűnt.
