Amikor az RTL+ elindult A Királlyal, majd később a Mellékhatás 2. évada volt a húzósorozatuk, még azt lehetett hinni, hogy az RTL-nél elsősorban a prémium tartalmaikat szánják streamingre. Például azokat a sorozatokat, melyek igényesek ugyan, de pont az igényességük miatt jó eséllyel elvéreznének főműsoridőben, viszont a streamingen kiválóan ki tudják szolgálni a táborukat. A Valami Amerika-sorozat egyértelmű cáfolata ennek az elméletnek. Hogy csatornán belül maradjunk: ez a sorozat sokkal inkább hajaz A mi kis falunk-féle népszínház jellegű komédiázásra, mint arra az igényességre, ami a Zámbó Jimmy-sorozatot jellemezte. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz, csak azt, hogy nem prémium tartalomnak, inkább főműsoridős, kertévés szintű, felszínes tömegszórakoztatásnak tűnik.
Régi és új
Mondjuk a Valami Amerika már mozifilmként is lement egyszer kutyába a 2018-ban bemutatott harmadik résszel, és mindenképp jó hírként kell elkönyvelnünk, hogy a sorozat nem ezt az irányt folytatja tovább, inkább visszakanyarodik az első és (számomra a legszerethetőbb) második rész irányába, bizonyos szempontból sikerrel, más szempontból meg nem annyira.
A Valami Amerika olyan szempontból tényleg egy kicsit amerikai, hogy nemcsak mozifilmként vált trilógiává, hanem most tévésorozatként folytatódhat. Ráadásul a sorozat a tengerentúli trendeket figyelembe véve nem hagyományos folytatás és nem is remake, hanem úgynevezett requel, ami ugyan lazán folytatja a már megismert cselekményt, de már új karaktereket állít a középpontba, miközben rebootolja is az eredeti történet bizonyos elemeit.
Az alkotók, Herendi Gábor és Ipacs Gergely úton-útfélen emlékeztetnek bennünket arra, hogy a Valami Amerika-filmekből megismert világban járunk. Rengeteg utalást kapunk – az első jelenetben rögtön viszontláthatjuk a Bűnös várost –, akadnak rokoni szálak régi és új szereplők között, valamint időről időre feltűnik egy-egy karakter a trilógiából. Érdekes módon hangsúlyos szerepet nem az eredeti hármas (Szabó Győző, Pindroch Csaba és Hujber Ferenc) kapott, hanem a második epizód legjobb pillanataiért felelős Bala (Csuja Imre) és verőlegényei, akik a maguk módján újra elmerülnek a show business világában.
Valami Amerika (Fotó: RTL Sajtóklub)
Tehetségkutató, influenszerek…
A Valami Amerika-filmek alapját az adta, hogy a konfliktusokkal terhelt testvértrió kényszerhelyzetbe kerül, és ahhoz, hogy elkerüljék a bajt, rövid idő alatt össze kell rántaniuk valamilyen produkciót, legyen az egy nagyjátékfilm (első rész), színpadi musical (második rész) vagy valami más (az agyam önvédelmi üzemmódba lépve törölte, mi történt a harmadik részben). Most 2023-at írunk, mi az igazán menő?
- A kertévékben még mindig a tehetségkutatók,
- online pedig az influenszerek,
- és a globális felmelegedés miatt a fiatalokat egyre jobban foglalkoztatja a környezetvédelem,
szóval a Valami Amerika-sorozat arról szól, hogy egy botcsinálta, hamis hangú influenszert kell ellökdösnie a testvéreknek először az adásba jutásig, másodjára pedig egészen a tehetségkutatós győzelemig, különben jön Bala és a verőlegényei, és lesz itt nemulass. A tehetségkutató fő támogatója pedig egy környezetszennyező nagyvállalat, ami ellen küzdeni kell.
Ember Márk, Trill Beatrix és Király Dániel (Fotó: RTL Sajtóklub)
A gond csak az, hogy nagyjából két teljes epizódnak kell eltelnie, mire egyáltalán eljutunk a történet fent említett kiindulópontjáig, miközben játékidőben mérve ekkor már egy mozifilm esetében bőven az utolsó harmadban járnánk. Értem és látom, hogy egy rakás új karaktert kellett bemutatni, de ugyanez volt a helyzet 21 éve az első mozifilmnél is, és még így is könnyedén belefért az egész stáblistástul 115 percbe. Két epizód alapján nagyon lassú, nagyon komótos tempójú, kissé lagymatag sorozat lett a Valami Amerika.
Az egyik legfőbb hibája, hogy hiába vannak fiatal, szimpatikus színészek (Ember Márk, Trill Beatrix és Király Dániel) által játszott szimpatikus karakterei, egyszerűen képtelen felébreszteni, pláne fenntartani a néző figyelmét. Sok a töltelékjelenet, rossz a tempó és inkább csak aranyos/bájos, mint humoros. Az pedig elég kellemetlen, hogy az egyik fő poénnak szánt jelenet – melyben Baláék egy hazai, sokak által utált celebet püfölnek szét – mennyire erőtlen, miközben az ötlet van annyira jó, hogy ha jól megcsinálták volna, vinnyogva kellene röhögnünk.
Humor nincs merészség nélkül
Rossz látni, hogy az alkotóknak mennyire nincs elég mondanivalója sem a tehetségkutatók világáról, sem az influenszerekről, sem a lelkes, fiatal környezetvédőkről. Annyira óvatosan piszkálódik, hogy az már szinte nem is számít piszkálódásnak, görbe tükröt sem tartanak eléjük, nincs fricska, nincs kiszólás, nincs semmi. Az a fajta viccelődés ez, ami végig kínosan ügyel arra, nehogy bárkit is megsértsen. Azt pedig különösen érdekes látni, hogy az egyébként pont az önpromózásról és önmenedzselési képességükről ismert influenszereket az alkotók nagyrészt úgy mutatják be, mint életképtelen, pátyolgatnivaló alakokat, akiket lökdösni kell egyik irányból a másikba, hogy történjen már végre valami.
A poénok gyakran kidolgozatlanok és erőtlenek. Az égadta világon semmi bajom nem lenne azzal, hogy vibrátorhegyekkel vagy épp iszonyatosan büdös kajákkal viccelődnek, ha ezek a viccek működnének, csakhogy nem működnek. A Valami Amerika sorozatként képtelen megnevettetni, és ez komoly hátrány egy vígjáték esetében. Herendi Gábor azért van annyira profi történetmesélő, hogy a sok hiba ellenére egyben tartja a sorozatot, de tényleg csak a kötelező minimumot kapjuk. Viccesség helyett mérsékelt báj a jutalmunk, és ugyan a sorozatot megtekintését nem kíséri fizikai fájdalom, de ahogy véget ért egy epizód, egyáltalán nem éreztem azt, hogy folytatni szeretném. A hipernépszerű Azahriah által elénekelt főcímdal viszont mindenképp érdemel egy piros pontot. Nem sírtam vissza a Bon-Bont.
A Valami Amerika sorozat első két epizódja már látható az RTL+ kínálatában.
