Szacsvay László egyike a filmen méltatlanul kevest használt színészeinknek. Bár rengeteg filmben és tévésorozatban megfordult, az utóbbi évtizedekben szinte csak apró mellékszerepek jutottak neki. Egy első filmes rendező esetében ritka jó ízlést mutat, ha képes megadni azt a szerepet egy ilyen kaliberű színésznek, ami végre teret enged a kibontakozásához. Minden túlzás nélkül merem állítani, hogy amit a legendás Szacsvay László a Valami madarakban csinál, az van olyan nagyszerű, mint Jack Nicholson volt a Schmidt történetében vagy a Lesz ez még így seben, netán Peter Simonischek a Toni Erdmannban. A felszínen csak egy morgós, magának való vénembert alakít, de az alakításában annyi finomság, annyi szín, annyi törékenység és annyi melegség rejtőzik, amit egyszerűen élmény nézni. Ha a Valami madarak pusztán ennyit nyújtana, már önmagában ezért is megérné megnézni. Csakhogy ez a film sokkal több ennél.
Szülőkből gyerekek, gyerekekből szülők
Béla az a fajta nyugdíjas fószer, akiből bármelyik napon tucatnyival láthatsz az utcán. Kissé elhagyta magát, a ruhái lógnak rajta és a napjai egyik kiemelt programja, amikor lemegy a boltba kenyérért és sörért. Látszik rajta, hogy nem érdemes megszólítani: magának való figura, aki nem vágyja a társaságot. A felesége már rég elhagyta, a fia elköltözött Németországba, ahol családot alapított, és bár Béla imádja az unokáját, a kis Hansot, sajnos nem beszél németül, hogy szót értsen vele. Naphosszat ül és szundikál a tévé előtt. Lehet, hogy őt nézve azt gondoljuk, hogy szomorú az élete, de Béla mégis ragaszkodik hozzá: így hetven fölött már nem vágyik a változásra. Amikor zuhanyzás közben kiesik a kádból és csúnyán beüti a fejét, a sebe ellátása után az első dolga, hogy hazajöjjön a kórházból. Csakhogy az orvosa észreveszi, hogy Béla teste teli van zúzódásokkal. Béla ugyanis gyakran el szokott esni odahaza, ami hetven és nyolcvan között azért nem egy életbiztosítás.
Szacsvay László a Valami madarakban (Fotó: Mozinet)
A fiához nem érdemes mennie, hiszen mihez kezdene Berlinben német nyelvtudás nélkül. Az otthoni ápoló nagyon drága mulatság, így marad az idősek otthona, bár ehhez inkább a fia ragaszkodik. Béla legszívesebben mindent folytatna ugyanúgy, mint eddig. A Valami madarak egy nagyon nehéz élethelyzetet mutat be, ami előbb vagy utóbb sokunk életében bekövetkezik.
Arra az élethelyzetre világít rá, amikor megfordulnak a korábbi szerepek, és már nem a szülő vállal többé felelősséget a gyerekéért, hanem a gyerek a szülőért. Csakhogy míg az előbbi élethelyzetet teljesen természetesnek vesszük, az utóbbi mindkét felet megviselheti.
Ezt a történetet be lehetett volna mutatni Béla fiának szemszögéből is, és úgy is érvényes és izgalmas lenne, de elképesztően örülök, hogy Hevér Dániel nem ezt az utat választotta. Fiatalemberként őt az érdekelte, milyen lehet az idősek otthonába „bepakolt” férfi helyében lenni, és végig olyan empátiával és érdeklődéssel követi a főhősét, hogy ez a nézőre is átragad.
Szemben az öregedéssel
Béla nem az a fickó, aki csak úgy kibékül a sorsával. Foggal-körömmel küzd azért, hogy igaza legyen. Az nem lehet, hogy az ő élete egy öregotthonban érjen véget. Ő még képes önállóan élni. Tud járni, tiszta az elméje, ki tudja törölni a saját fenekét… Akkor meg miért éljen egy intézetbe zárva? Egy olyan társadalomban élünk, ami örök küzdelemben áll az öregedéssel. Folyton az egekbe dicsérjük azokat az embertársainkat, akik hajlott koruk ellenére képesek valami nagy teljesítményt véghezvinni, de azért is járnak a dicséretek, ha valaki sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál.
Szacsvay László és Kizlinger Lilla (Fotó: Mozinet)
Járnak a dicshimnuszok azoknak is, akik a hetvenes vagy épp nyolcvanas éveikben még mindig benne vannak a mókuskerékben, és eszük ágában sincs leállni. Ha valaki mégis leáll, akkor minimum legyen aktív öregkora: keressen magának új hobbikat, új barátokat. Találja fel újra magát. Csakhogy – legalábbis Magyarországon – a legtöbben ebbe az életszakaszba érve már kellően lestrapálódtak ahhoz, hogy mindez csak egy szép álom maradjon.
Amikor az egészségügyi problémák, a beálló derék és az elgyengülő láb és a magas vérnyomás megnehezíti a helyzetünket, akkor már a legalapvetőbb napi tevékenységek is kihívást jelenthetnek. Aktív, békés öregkor? Ugyan már!
Azokat értékeljük nagyra, akik szembeszállnak az öregkorukkal és nem hajlandók megadni magukat az évtizedeknek. A Valami madarak azonban rámutat, hogy mennyire fárasztó és hiábavaló tud lenni ez az örökös küzdelem. Felőröl minket, és olykor azokat is, akiknek ezt a makacs küzdelmet végig kell asszisztálniuk. A film nem azt üzeni, hogy meg kell elégednünk azzal, amit kapunk, inkább azt, hogy eljön az a pont, amikor fejet kell hajtanunk a sorsunk előtt. Amikor már nem érdemes küzdeni tovább.
Két összeillő ember
Bár Hevér Dániel filmje súlyos témákkal foglalkozik, a tálalásában mégis van valami könnyed és életigenlő. Szimpatikus vonása, hogy a cselekményét egy barátságra építi. Két magányos ember talál benne egymásra, és még az sem számít, hogy látszólag egy világ választja el őket. Nem szerelem ez, és még csak nem is barátság: egyszerűen csak valami lelki kapocs két magányos lélek között. Hevér minden különösebb érzelgősség és érzelmi manipuláció nélkül hozza közel egymáshoz az idősotthonra ítélt nyugdíjas főhősét az otthonban közmunkásként dolgozó fiatal Zoéval (Kizlinger Lilla eszköztelen természetességét jó nézni). Bár korban, nemben és minden másban is távol állnak egymástól, a kapcsolódásukhoz elég annyi, hogy mindketten egy nagy váltás, egy új élethelyzet küszöbén állnak. Zoénak fel kell nőnie, és felnőttebben kell gondolkodnia a saját, romantikus téveszméiben ragadt anyjánál, Bélának pedig el kellene fogadnia a sorsát és az öregedését: egy egészen drámai jelenetben végül kénytelen belenézni abba a tükörbe, amit addig kerülni próbált.
Fotó: Nagy Marcell
Annyi kedvesség, annyi játékos, finom humor látható a Valami madarak (szuper poén, amikor kiderül, hogy miért pont ez a film címe) jeleneteiben, hogy akkor is könnyen csúszik, amikor épp a keserű pirulát nyomja le a torkunkon. A nemrégiben megözvegyült Szacsvay jelenléte uralja a vásznat, de a színészi nagyságát jelzi, hogy amikor kell, egyenrangú partnerévé tudja emelni Kizlinger Lillát, és az utóbbi szála is van olyan izgalmas, mint az előbbié. Elsőre nem értettem, hogy miért pont karácsony környékén mutatják be a filmet a mozikban, de a helyzet az, hogy az ennyire emberközpontú, humanista filmekre ilyenkor van a legnagyobb szükség. Az utolsó jelenet pedig garantáltan sokáig elkíséri a nézőt.
A Valami madarak december 14-től látható a mozik műsorán.
