Terra nullius: ez a szép latin kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy a senki földje. Bár ma már nemigen használatos, nemzetközi jogban időnként így nevezték azokat a területeket, amelyek nem tartozik egyetlen államhoz sem, vagyis a terra nulliusnak minősülő terület feletti szuverenitást elméletben bármely állam megszerezhette, ha megszállja azt. L. F. L. Oppenheim, a századforduló időszakának egyik vezető nemzetközi jogásza szerint az egyetlen terület, amely megszállás tárgya lehet, az, amely még nem tartozik egy másik államhoz, akár lakatlan, akár olyan emberek lakják, akiknek akiknek a közössége nem tekinthető államnak, amely ténylegesen szuverenitást gyakorolna az adott terület felett.
Noha a terra nullius terminus a nemzetközi jogban a XIX. század vége előtt nem létezett, egyes szerzők a fogalmat a római jogban használt res nullius kifejezésre vezették vissza, amely senki dolgát jelenti. A római jogban a res nulliusnak minősülő dolgokat, például a vadállatokat, az elveszett rabszolgákat és az elhagyott épületeket bárki lefoglalással tulajdonba vehette. A res nullius fogalmát a XVI. században, az Újvilág európai felfedezésének és gyarmatosításának idején melegítették fel újra: Domingo de Soto spanyol teológus 1535-ben például azzal érvelt, hogy Spanyolországnak nincs joga Amerikához, mert az a terület a felfedezés idején nem volt res nulliusnak tekinthető. A filozófus-teológus Francisco di Vitoria pedig 1539-ben jutott hasonló következtetésre, mikor kifejtette, hogy az amerikai kontinens őslakosai, bár barbárok, szuverenitással rendelkeznek földjeik felett, és a spanyolok e földek puszta felfedezésével nem lettek automatikusan annak birtokosai. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a spanyoloknak talán mégis van valami korlátozott joguk az amerikai őslakosok feletti uralkodásra, mivel az utóbbiak alkalmatlanok egy emberi és polgári szempontból egyaránt legitim és rendezett nemzet létrehozására.
Az Újvilág térképe 1596-ból (fotó: Wikipedia)
A terra nullius, mint említettük, a jogi szövegekben először a 19. században bukkant fel. Például 1885-ben is, a Spanyolország és az Egyesült Államok közötti területi konfliktusban, amely a karibi (ma már Mexikóhoz tartozó) Contoy-szigetet érintette, 1909-ben meg Camille Piccioni olasz nemzetközi jogász a sarkkörön fekvő (1924 óta Norvégiához tartozó, ám komoly autonómiát élvező) Spitzbergákat nevezte terra nulliusnak, mivel a szigetet több különböző európai ország állampolgárai lakták, ám lakosok nem éltek formálisan semmilyen más ország uralma alatt.
Ma, amikor már régesrég túl vagyunk a nagy földrajzi felfedezéseken, a gyarmatosításon, a gyarmati rendszer felbomlásán a nemzetállamok kialakulásán, a világháborúkon, a történelem végén és egyebeken továbbá még a legjelentéktelenebb csendes-óceáni szikladarabot is birtokolja valamilyen ország, joggal gondolhatnánk, hogy a földön nem maradt már egy talpalatnyi terra nullius sem. Pedig ez nem egészen így van: jelenleg három olyan hely is akad, ami hivatalosan senkiföldjének tekinthető.
Bir Tawil
Bir Tawil (vagy Bír Tauíl), egy 2060 négyzetkilométernyi kiterjedésű, nagyjából trapéz alakú földdarab – egészen pontosan egy kopár szépségű, gyakorlatilag teljesen terméketlen sivatag – az egyiptomi és szudáni határ közelében, amelyre egyik ország sem tart igényt. Különleges helyzete a Brit Birodalom által a 19. és 20. században létrehozott határoknak köszönhető: Nagy-Britannia ugyanis 1899-ben megállapodást kötött Egyiptommal, amely kimondta, hogy a 22. szélességi körtől délre eső területek Szudánhoz tartoznak, így Bir Tawil szudáni ellenőrzés alá került. 1902-ben aztán a britek újabb tervet készítettek a szudáni-egyiptomi határra vonatkozóan: ennek a részeként Bir Tawilt átadták az egyiptomi közigazgatásnak, mivel a területet időnként az Ababda beduin törzs használta, amely a dél-egyiptomi Asszuán közelében telepedett le, ugyanakkor egy másik, jóval értékesebb terület, a Bir Tawailtól keletre fekvő ún. Halaib-háromszög Szudánhoz került, ami viszont egyáltalán nem tetszett Egyiptomnak, és azóta is igényt tart rá.
Szóval Egyiptom az eredeti, 1899-es határon belül akar maradni, Szudán pedig azt követeli, hogy a szomszéd ismerje el hivatalosan is az 1902-es közigazgatási határt. Amire Egyiptom természetesen nem hajlandó, így továbbra is azt állítjaa, hogy Bir Tawil Szudánban van, Szudán viszont határozottan állítja, hogy Egyiptomban van. A gyakorlatban egyébként Egyiptom ellenőrzi a helyet, ám a hivatalos országtérképeken nem szerepel.
Gornja Siga
Horvátország és Szerbia határán, a Duna keleti partján több olyan földterület található, amelyekért Jugoszlávia felbomlása óta heves viták folynak. A folyó nyugati partján meg pont fordított probléma áll fent: négy földdarabot egyik ország sem követel magának. A legnagyobb ilyen terület a Gornja Siga, amely egy kb. hét négyzetkilométernyi, a Duna ártereként szolgáló erdős rész. Technikailag horvát fennhatóság alatt áll, bár ők azt állítják, hogy a terület szerb, Szerbia viszont nem tart igényt a terület tulajdonjogára.
Tudniillik, ahogy a Wikipedia is írja, Szerbia a követhetetlen közigazgatási határokkal szemben a Duna jelenlegi középvonalát szeretné hivatalos határként elismertetni, Horvátország ellenben ragaszkodik a térképen rögzített, GPS-pontokkal letűzött, történelmileg kialakult határhoz. Az ő érvelésüket támasztja alá a nemzetközileg elfogadott Badinter-döntőbizottság határozata is, mely a jugoszláv tagköztársaságok határát tekinti nemzetközi határoknak. Az 1967-es jugoszláv népköztársasági katonai térképek ugyancsak ezt a határt rögzítik. Márpedig ez ugyanaz a kacskaringós vonal, melyhez a horvát fél ragaszkodik. A horvát–szerb határrendezési elképzelések elveiből adódik, hogy ha a horvát állam tiltakozik, azzal elismeri, hogy a Duna jobb parti területei az ő fennhatósága alatt állnak, mint ahogy azt a szerbek állítják. Amennyiben pedig a szerbek tiltakoznának, azzal borulna a Duna középvonalát államhatárnak tekintő álláspontjuk.
Bár Horvátország és Szerbia látványos elhanyagolta, mások nagyon is érdeklődtek Gornja Sigáért. 2015 áprilisában libertáriánusok egy kis csoportja Vit Jedlička cseh politikus vezetésével zászlót tűzött ki a lakatlan mocsárra, és Liberland vagy Liberlandi Szabad Köztársaság néven új mikroállamnak nyilvánították. Az elképzelés az volt, hogy a helyet afféle libertárius utópiává alakítják, ahol nincsenek kötelező adók, minimális az állami szabályozás, és a Bitcoin a fizetőeszköz.
Marie Byrd-föld
Az tény, hogy a nemzetközi jog szerint az Antarktisz egyetlen országhoz sem tartozik. Ez azonban hét országot nem akadályozott meg abban, hogy a kontinens egyes részeit a sajátjának ne tekintse: Argentínának, Ausztráliának, Chilének, Franciaországnak, Új-Zélandnak, Norvégiának és az Egyesült Királyságnak egyaránt vannak fennálló területi követelései. Az ezt ábrázoló térképeken Antarktisz rendszerint úgy van felszeletelve, mint egy jókora pizza, amelynek Ausztrália és Norvégia kapja a legnagyobb részét. Ám az egyik – több mint másfél millió négyzetkilométeres sarkot egyetlen ország sem igényli: ez a Marie Byrd-föld, amelyet a területet a 20. század elején felfedező Richard E. Byrd amerikai haditengerésztiszt feleségéről nevezték el. Az érdektelenség oka pedig egyszerűen az, hogy még antarktiszi mércével mérve is totálisan elszigetelt és járhatatlan.
