Ajándékvásárlás december 24-én

A bolt félig tele, a kasszánál egy 50 körüli nő – ebből 10-et az elmúlt három hétben öregedett – várja, hogy odafáradjanak a kedves vevők. Azok azonban nem fáradnak oda, csak állnak üveges tekintettel, mint amikor az ember kiszalad a konyhába, és rájön, hogy elfelejtette, mit is akar. Ez a normális esetben pár másodperces állapot nálunk fél napja tart: nálunk, hiszen én is egy kedves vevő vagyok. Néha valaki megmozdul, levesz valamit a polcról, majd tétován visszarakja. Egyszerre félünk a délután kettő órától, és várjuk is, szinte vallásos buzgalommal, így lehetnek az igazhitű keresztények is a Megváltóval: várják és félik. December 24-e van, dél, kettőkor zár minden, és mi – jellemzően 40-es férfiak – most kezdünk neki az ajándékvásárlásnak. Szürreális, földöntúli élmény, testen kívüli utazás ez, nem kívánom senkinek, és közben mégis úgy vagyok vele, hogy legalább egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia.

Mi vagyunk az emberek, akik szenteste előtt pár órával kezdjük összevásárolni az ajándékokat. Perverz és értelmetlen hobbi, mégis furcsa közösségek kovácsolódnak ilyenkor a plázákban. Hogy miért csináljuk? Jó kérdés.

Fotó: Tim Boyle/Getty Images

Évek óta napirenden van, hogy szenteste napját munkaszüneti nappá nyilváníthatnák, hála az ilyen ügyekben – például a téli-nyári időszámítás eltörlése körül is – aktív Balassa Péter jobbikos képviselőnek. Minden évben megírják a hírportálok, hogy a szezon közeledtével erről dönt majd a parlament, hogy rögtön utána megírják azt is, hogy leszavazták a javaslatot. Így jövőre sem lesz piros betűs ünnep 24-e. A kezdeményezés romantikus okai érthetőek, én személyes és önző okokból mégsem bánom, hogy aznap még nyitva maradnak a boltok. Az évek során ugyanis furcsa, megmagyarázhatatlan függőség alakult ki nálam az utolsó utáni pillanatos ajándékvásárlás ügyében. Minden évben ekkor megyek ugyanis. Nem csak ajándékokért:

Hat éve kezdődött ez nálam, sűrű év volt, szakmailag és magánéletileg (nem mintha nálam ezt akkoriban meg lehetett volna különböztetni) rottyon voltam, és hiába közeledett a karácsony, nem volt a todo-listám első helyén az ajándékvásárlás, sőt, az első tíz helyen sem. A családom szerencsére laza, nálunk nincs abban semmi, ha éppen nincs ajándék, nem is kapnak mindig, én sem kapok mindig, és ez jól van így. Aztán végül észbe kaptam, gondoltam, mégiscsak ki kellene mutatni azt a szeretetet anyagi javak (mi más) formájában, így írtam egy rögtönzött listát, piabolt, könyvesbolt, lemezbolt, ilyenek. Arról szó sem lehetett, hogy kis, helyi, a fennmaradásért folyamatosan küzdő üzleteket támogassak, zárva vannak azok már ilyenkor, így irány a legközelebbi pláza, amelyből két pláza lett, úgy, hogy karácsonyfadíszeket is vennem kellett (ne kérdezzetek semmit), márpedig én életemben nem vettem karácsonyfadíszeket. Hol lehet kapni ilyesmit? Van külön karácsonyfadíszbolt? Fogalmam sem volt. Két órával később, miközben húzták le a rolókat körülöttem, ott álltam a pláza kijáratánál – és mindent megvettem, amit csak szerettem volna. Rég éreztem ehhez fogható diadalt.

Miért riszálja magát a Mikulás már októberben?

Arról persze előző nap még fogalmam sem volt, mire számíthatok: mégis mi történik egy plázában december 24-én dél körül?! Logikus volt a feltételezés, hogy kész elmebaj lesz az egész, az előző napoknál is súlyosabb tömeg, stressz, küzdelem az életben maradásért; ehhez képest egészen furcsán üres volt minden. Mint egy átlagos hétköznap délelőtt, csak rátelepszik az egészre valami furcsa melankólia, lemondás, csendes szembenézés a sorssal. Kicsit olyan volt, mint az a rész a Holtak hajnalából, amikor a zombiapokalipszis túlélői beszabadulnak a plázába: az egész az övék, örülni mégsem tudnak, hiszen odakint élőhalottak ténferegnek. Annyira furcsa az egész, hogy azóta is szertartás a 24-én vásárlás, még akkor is, ha egyébként tényleg megvettem mindent előtte, mint a normális emberek. Ha másért nem, csak úgy odamegyek, mint valami katasztrófaturista.

Fotó: Andrew Burton/Getty Images

Az igazi meglepetés azonban hat évet váratott magára: e cikk kedvéért körbekérdeztem az ismerőseimet, és kiderült, nem vagyok egyedül. Az utolsó pillanatban vásárlás viszonylag szűk réteget érintő hobbi, de attól még hobbi: „nem tudom megmagyarázni, valahogy mégis életérzés ez”, mondta egyikük. Általános vélekedés, hogy „semmi extra” nem történik ezen a napon, többen arról számoltak be, hogy „az emberek kicsit idegesebbek az átlagosnál”, igaz, ez főleg a szupermarketekben igaz. Az ételért tényleg harcolnak, a legnépszerűbb áruházláncban háromnegyed órás sorban állásról számoltak be, de a műszaki és könyvesboltokban inkább ez a furcsa, nyomott hangulat uralkodik, és különösebb sorok sincsenek. Visszatérő szempont, hogy legfeljebb azért stresszes az ilyesmi, mert nem biztos, hogy van még a kinézett termékekből, de a többség vagy talál alternatívát, vagy – legalábbis azok, akik komolyan veszik a projektet – eleve ki sem néznek semmit, hanem helyben rögtönöznek. Ettől lesz ugyanis a 24-én vásárlás nem egyszerű hobbi, hanem művészet.

Lilla például igazi adrenalinfüggő, ő nem csak az utolsó napra, hanem konkrétan a zárás előtti pillanatokra vár, „mindig ekkor veszem meg az utolsó dolgokat, ez a legjobb, amikor már senki nincs a boltokban”. A művészettel foglalkozó boltoknak, galériáknak is érdemes ilyenkor nyitva tartaniuk: A Start Galéria vezetője, Analóg Angélika elmesélte, hogy tavaly „tök sok képet adott el”, és a hangulat is jó volt, igaz, idén inkább zárva tart.

Bár a kérdés kifejezetten a személyes vásárlásról szólt, akadt, aki direkt úgy rendelt, hogy az utolsó pillanatban kapja meg az árut, vagy akkor sem, ami furcsa, de megbízható izgalomforrás így az ünnepek előtt. Gergely mindenről időben gondoskodik, már szeptemberben a karácsonyt tervezgeti, de a családi fotónaptárat, amelyet minden évben becsületesen összerak, „akciófilmbe illő hajrában nyomjuk bele a nyomtató cég arcába: a főszereplő izzad, kezében megremeg a vágóeszköz; a visszaszámlálón már csak egyetlen szám változik”.

Apropó, akciófilm: Zoli pár éve konkrétan belecsöppent a Hull a pelyhes című méltán elfeledett Schwarzenegger-filmbe. „Megígértem a gyereknek, hogy szerzek neki karácsonyra egy Turbo Man figurát, de mindenütt hiánycikk volt, végül megtaláltam az utolsót a városban, de élet-halál harcot kellett vívnom érte egy postással.” Dénes pedig szilveszterkor csinálja azt, amit mi, utolsópillanat-függők karácsonykor. „Betegség miatt nem is terveztünk semmit szilveszterre és utolsó pillanatban jött az ihlet, hogy valami hús illene az estéhez mégis. Ami ott volt azt egyszer mindenkinek látnia kell. Minden, de tényleg minden elfogyott. Olyan volt, mint egy zombiapokalipszis. Azt hiszem egy dobozos pulled porkot tudtam venni. Bőrös császár, tarja? Csak nevettek, amikor megkérdeztem…”

Fotó: Stephen Chernin/Getty Images

Ágnes a másik oldalt is ismeri: évekig egy műszaki áruházban dolgozott. Egymást gyilkoló emberekről ő sem számolt be, ellenben

„Sokszor ezer éves, hiányos kisgépeket csomagoltam egész nap. Botmixernek csak 3 tartalék feje van a négyből? Nem baj, majd nem ver habot vele… Nyomi a doboz? Szarni rá, úgyis becsomagolom… Az ötszintes párolónak csak négy szintje van? Nem baj, legalább kisebb helyen is elfér… Zseniális helyzeteket tud szülni a kényszer.” Na jó, egyszer mégis akadt egy veszélyes helyzet. Aki azt hiszi, leakciózott lapostévé vagy okosteló miatt, az téved.

Ez a fajta szürreális, kora délutáni vásárlás egyébként jellegzetes közép-kelet európai jelenség. Az angolszász országokban ugye nem is a Jézuska jön, hanem a Mikulás, az is 25-én reggel, azaz az előző nap estig shoppingolhat bárki. Aznap viszont már nincs mese, zárva tart minden, igaz, mostanában kezdik pedzegetni, hogy ez talán túlzott szigor. Egy 2015-ös amerikai felmérés szerint a megkérdezettek 18 százaléka örülne, ha 25-én akár este 6-kor kinyitnának a boltok, azaz már ekkor vissza tudnák vinni a nemkívánatos ajándékot, vagy megvenni azt, amit addig nem sikerült – legfeljebb némi késéssel adják oda őket szeretteiknek. A 18-34 évesek harmada vásárolna ünnepnapokon is, és csak a kutatásban részt vevők negyede állította, hogy messzire elkerülnék a plázákat.

A karácsonyi nyitva tartás tehát nyereséges is lehetne, a vállalatok inkább attól félnek, hogy elítélik őket, ha megtörik az ünnepnapokra vonatkozó keresztény íratlan és írott szabályokat. A „hát ezeknek már semmi sem szent?!” jellegű felhördülés ugyanis borítékolható lenne. Aki ugyanis deklaráltan nem vásárolna, az azt is állította, hogy év közben is hanyagolná a karácsonykor nyitva tartó boltokat. Azt azonban tudjuk jól, hogy a hagyománytisztelet és az Úr napjának (hát még a szülinapjának) tisztelete csak addig tart, amíg valamelyik bolt ki nem nyit, hogy kiderüljön, hogy a renitenskedésben mégiscsak van pénz. Ekkor alighanem azonnal követi a példájukat boldog-boldogtalan, és végre az egész világ megtapasztalná, milyen furcsán bizsergető élmény a karácsonyi roham utáni nihilben ténferegni a plázákban.