A legkorábbi szöveges bizonyíték, ami arra utal, hogy az ókori görög kislányok is játszottak babákkal, az Elakaté (rokka vagy orsó) című, hexameterekben írt költemény, amely – nagy valószínűséggel – a Kr. e. 4. században született. A szerzője egy bizonyos Erinna nevű költőnő, akit az ókori világban talán még nagyobbra is becsültek, mint Szapphót, ám ma már legfeljebb csak a korabeli irodalom iránt érdeklődőknek mond bármit is a neve.
Erinnáról alig maradt fent bármilyen információ: a hagyomány szerint mindössze 19 éves korában hunyt el, nem sokkal azután, hogy megírta a Elakatét. Mint említettük, ez valószínűleg a Kr. e. 4. században történt valamikor, bár többen úgy tartják, hogy Erinna valójában Szapphó kortársa és közeli barátja volt, azaz eszerint valójában jó kétszáz évvel korábbra datálható a működése. Költeményei is csak erősen töredékes formában vészelték át a történelem viharait (mondjuk ez azért másokkal is előfordult sajnos). Annyi bizonyos, hogy visszatérő témája volt korán – az esküvőjét követően – meghalt barátnője, Baukisz; az ő emlékének több verset is szentelt, egyebek mellett az epikusan megformált, ám inkább fájdalmas elégiába hajló Elakatét, amely eredetileg 300 sorból állhatott. Itt egy ponton a szerző szeretettel emlékszik vissza arra, amikor ő és Baukisz még gyermekek voltak, és a babáikkal játszottak (magyar fordítást sajnos nem találtunk, úgyhogy megpróbáltuk mi magunk magyarítani)
Amikor kislányok voltunk, magunkhoz szorítottuk a babáinkat a hálószobánkban,
úgy viselkedtünk, mint a menyasszonyok – gondtalanul.
Ez a versrészlet az egyik legegyértelműbb írásos bizonyíték arra, hogy a régészek által talált ókori babák (legalábbis egy részük) valóban gyermekjáték volt, és nem dekorációs vagy rituális tárgy.
Szapphó és Erinna egy 19. századi festményen (Forrás: Wikipedia)
Az ókori görög szülők jellemzően tizenöt és tizenkilenc éves koruk között házasították ki leánygyermekeiket. A vőlegény általában legalább egy évtizeddel volt idősebb, mint a menyasszony – vagy néha még annál is többel.
Az antik görögség, valamint úgy általában a nyugati civilizáció egyik legnagyobb gondolkodója, Arisztotelész például azt írta Politika című művében, hogy a lányok ideális kora a házassághoz 18 év, a férfiaké pedig 37.
Alapvetően minden házasság a menyasszony apja és a leendő vőlegény között köttetett. Az, hogy egy lánynak mennyi beleszólása volt abba, hogy melyik férfihoz menjen feleségül, valószínűleg nagyban függött a régiótól, a korszaktól és az apja habitusától. Az ókori görögök a házasságot afféle felnőtté válási szertartásának tekintették: a frigy megkötéséig a lányt parthénosznak, vagyis szűznek nevezték, de amikor egy férfi feleségül vette és szexuálisan magáévá tette, akkor güné, azaz nő vált belőle. Egy lány számára a házasság alapvető változást jelentett az élethelyzetében is, hisz végre elköltözhetett a szülői házból.
Ha egy lány meghalt, mielőtt férjhez ment, akkor a családja általában gyermekkori játékaival együtt temette el, beleértve a babákat is, amelyek felnőtt női alakokként egyszerre jelképezték a gyermeket, akinek örökre megmaradt, és az asszonyt, akivé válhatott volna, ha életben marad.
A házasság előtt elhunyt ókori görög lányok sírjainak régészeti feltárása során számos ilyen babát találtak: sajnos a szövetből vagy fából készült játékok ritkán maradtak fenn jó állapotban (kivéve Egyiptomot, ahol a száraz éghajlat időnként egészen jól konzerválta ezeket), cserébe a tartósabb anyagokból, például agyagból, csontból, elefántcsontból és üvegből készült tárgyakban már kevesebb kárt tett a könyörtelen idő.
Középkategóriás ógörög baba (Fotó: Wikipedia)
Ha egy lány megérte az esküvőjét (és azért az esetek többségében nyilván megérte), akkor szokás volt, hogy nem sokkal az esküvői szertartás előtt gyermekkori játékai közül néhányat Artemisz istennőnek szentelt. Egy korabeli epigrammában olvashatunk egy részletes leírást erről a rítusról, amelynek során Timareta nevű lány áldozott az istennőnek:
Timareta házassága előtt neked, a tó úrnőjének ajánlja,
a csörgődobjait, a bájos labdáját, a hajhálót, ami a haját fogta le,
és a babáit – egy szűz a szűznek, ahogy illik…
és a babaruháját, Artemisz.
Létó leánya, tartsd kezed a gyermek Timareteia felett;
őrizd meg tisztaságát
Miután felszentelték őket, a játékok általában az istennő szentélyében maradtak. Ennek következtében az Artemisznek ajánlott ókori szentélyekben, például az Athén melletti Brauronban végzett régészeti ásatások során egyebek mellett számos babát is találtak. A sírokban és szentélyekben fellelt leletek alapján tudjuk, hogy Korinthosz városállamban a Kr. e. 5. század elejétől kezdve a mesteremberek tömegével gyártották a felnőtt nőket ábrázoló babákat, amelyek agyagból, csontból és fából készültek, és csuklós karokkal, illetve lábakkal rendelkeztek; valószínű, hogy ezek a babák eredetileg zsinórokkal voltak ellátva, amelyek segítségével a gyerekek amolyan marionettbábuként mozgathatták őket.
Ókori görög baba terrakottából (Fotó: metmuseum.org)
Egyes esetekben e babák készítői közvetlenül magukra a babákra festettek ruhákat és ékszereket, máskor viszont a játékok tulajdonosai öltöztették őket különböző divatos ruhákba. Ezek sajnos nem nagyon maradtak fenn, mivel szövetből készültek, amely értelemszerűen könnyebben bomlik, mint az agyag, szóval itt inkább csak spekulációról van szó.
A Kr. e. ötödik század közepe táján athéni kézművesek kifinomultabb babák tömeggyártásába kezdtek, amelyeknek a térdük is mozgatható volt. Az ilyen típusú, magasabb kategóriájú babák rendkívül valósághűnek tűnő arcvonásokkal és testarányokkal rendelkeztek, élethű színekkel festették ki őket, és néha aranyozással is el voltak látva. Ezek a magasabb kategóriájú divatbabák minden bizonnyal a gazdag arisztokrata görög családokból származó lányok körében voltak népszerűek, és a modern Barbie babák legközelebbi ókori görög megfelelői.
Görög agyagbaba (Fotó: Egisto Sani/flickr)
Esztétikailag azonban számos lényeges szempontból különböznek a – mondjuk úgy – sztereotip Barbie típustól: nevezetesen, hogy míg a modern Barbie babák fejére általában egyenes, szintetikus hajat erősítenek, addig az ókori görög babák haját kivétel nélkül magába a baba anyagába öntötték vagy faragták, a haj pedig mindig göndör szerkezetű volt, és gyakran részben egy sapkaszerű fejfedő, az ún. sakkos takarta; egyrészt azért, mert az ókori görögöknél a göndör vagy a hullámos haj jelentette a szépségideált, másrészt meg a korabeli kultúra és morál nagy jelentőséget tulajdonított a női szemérmességnek is, így gyakori volt, hogy legalább részben eltakarták a hajukat. Míg a modern Barbie babák lába úgy van megformálva, hogy a magas sarkú cipőbe illeszkedjen, addig az ókori görög babáknak mindig lapos volt a lábuk, mivel a magas sarkú cipők nem voltak igazán divatosak az ókori Görögországban; ha egy nő magasabbnak akart látszani, akkor egyszerűen vastag, egyenletes talpú platformcipőt viselt.
