Színdarabbal emlékeznek a két Fradi-játékosra

Különleges bemutatónak adott otthon január 30-án a Budapesti Olasz Kultúrintézet. A Holokauszt Nemzetközi Emléknapjának alkalmából került színpadra A Lajhár és a Potya című előadás. A darab a Két hős egy kispadon című könyv színházi adaptációja és két egykori Fradi-játékosról, későbbi neves futballedzőről szól.

Kertész Géza – akit lassú mozgása miatt csak Lajhár becenéven emlegettek – és Tóth István, vagyis más néven „Potya” együtt rúgták a labdát még az 1900-as években. Barátságuk a II. világháború alatt, az antifasiszta mozgalom alatt vált igazán szorossá. Mikor a faji törvények miatt elkezdték a zsidókat deportálni a koncentrációs táborokba, vagy más néven haláltáborokba, a két focista úgy döntött, muszáj cselekedniük. Kertész és Tóth Potya István több száz zsidó életét mentette meg, azonban ők maguk nem élték túl. 1944 végén elfogták őket, majd pár hónappal később a budai várban, a Belügyminisztérium udvarán végezték ki őket. 

A darab rendezője, dramaturgja, és egyik főszereplője Antonio Carnevale. Vele és színésztársával, Riccardo Stinconéval beszélgettünk arról, hogy mi ösztönözte őket arra, hogy megosszák és színpadra vigyék a két legendás magyar futballista történetét. 

Antonio Carnevale és Riccardo Stincone bemutatta a Lajhár és a Potya című színdarabot (Fotó: Budapesti Olasz Kultúrintézet)

Mindamellett, hogy egy nagyon fontos és jelentőségteljes eseményről van szó, miért tartottátok fontosnak azt, hogy feldolgozzátok ezt a témát? Pláne, hogy magyar focisták vannak a fókuszban? 

Antonio Carnevale: A legelső, és legegyszerűbb oka az volt, hogy két nagy szenvedélyünket tudtuk ezáltal összekapcsolni: a színházat és a focit. A további okokhoz tartozik az is, miszerint Olaszországban gyakran a focit és a kultúrát két, egymástól nagyon távol álló dologként tartják számon, holott szerintem ez nem így van. Ez az előadás egy tökéletes alkalom volt arra, hogy bebizonyítsuk: igenis van a kettő között kapcsolódási pont és összefonódás. A másik pedig, hogy Olaszországban nagyon-nagyon sokáig igazi nemzeti sportnak számított a foci, egyértelmű volt, hogy ez egy olyan történet, amely nagy érdeklődést vált majd ki. Ugyanakkor kevesen tudják, hogy ezek a nagy sikereink honnan erednek, és kik tanították meg nekünk a focit úgy isten igazából. Szerettünk volna visszanyúlni ezekhez a régi történetekhez. Sokak számára már kevésbé ismertek azok a történetek, hogy bizony több magyar edző is jelentős szerepet játszott abban, hogy az olasz foci oda jusson, ahol jelenleg is tart. Emellett egy személyes kötődésem is van: a feleségem cataniai, ahol mindenki ismeri ezt a történetet Kertész Gézáról. Bár kicsit homályba vész, hogy ki is volt valójában, mindenki emlékezetében ott van, hogy a cataniai csapat vele volt a legnagyobb. 

Antonio Carnevale és Riccardo Stincone bemutatta a Lajhár és a Potya című színdarabot (Fotó: Budapesti Olasz Kultúrintézet)

Ahogy már ti is utaltatok rá, a régi időkben rengeteg magyar edző nevelt ki olasz játékosokat, azonban ez a tendencia már megfordult, hiszen jelenleg a magyar válogatott csapat szövetségi kapitánya az olasz Marco Rossi. Szerintetek mi lehet az oka ennek a váltásnak? 

Riccardo Stincone: Egy kicsit olyan ez, mint a biciklizésben. A kerékpározásnál is valaki kitör az élbolyból, hol egyik, hol másik, viszont aki célba ér, az nem mindig ugyanaz. Másrészt régen, ha valakire azt akarták mondani, hogy „jó focista vagy”, akkor azt mondták, „úgy focizik, mint egy magyar”. Most már azt mondják, hogy „úgy focizik, mint egy brazil”. Az évek során folyamatosan átadják egymásnak a stafétát a különböző iskolák és nemzetek. 

Mivel egy adaptációról van szó, természetesen támpontot nyújtott számotokra a korábban megjelent könyv, ennek ellenére mik voltak azok a gyökerek, amikhez vissza tudtatok nyúlni? Mi segített még abban, hogy mélyebbre tudjatok ásni, és teljesen át tudjátok élni a karaktereteket? 

Riccardo Stincone: A legfontosabb elem természetesen Roberto Quartarone meghatározó könyve volt, amelynek címe A két hős egy kispadon. Az első ismerkedésünk fotók alapján történtek. Döntő volt az is, amikor öt évvel ezelőtt találkoztunk Kertész Szandrával, Kertész Géza unokájával. Tőle tudtunk megkérdezni olyan dolgokat, amiket csak a család tudhat. 

Antonio Carnevale: Színháztechnikailag hozzátennék még egy dolgot. Eldöntöttük, hogy nem akarjuk eljátszani a két szereplőt, hiszen két valóságos személyről van szó, ráadásul egy nagyon komoly és drámai történetről, éppen ezért meg sem próbáltuk azt, hogy mi játsszuk el őket. Ezért gyakran a színdarabban úgy adjuk elő, hogy amikor megszemélyesítjük a történetüket, és egyes szám első személyben zajlik darab, úgy beszélünk, hogy: „Én, Géza”, „Én, István”. Ezzel én mint színész, mellé helyezem magamat és nem a helyébe. Ez a forma egyrészt tiszteletadás is, másrész pedig sokkal inkább elmesélni szerettük volna a történteket, nem pedig kitalálni. 

Riccardo Stincone: Hat évvel ezelőtt Budapestre látogattunk, és ez megint egy döntő pillanat volt. Végiglátogattuk azokat a helyszíneket, ahol játszottak, vagy megfordultak, illetve a temetőbe is elmentünk. Nem gondoltuk volna, hogy megtaláljuk őket a Hősök temetőjében, de sikerült. Egymás mellett nyugszanak, 50 centiméter távolságra. Gyakran gondoltunk arra, hogy ők biztosan még a síron túl is együtt vannak és beszélgetnek. Kicsit mi is úgy érezzük, mintha nem két színész adná elő a darabot, hanem mintha egy négyes beszélgetés lenne.

Antonio Carnevale és Riccardo Stincone bemutatta a Lajhár és a Potya című színdarabot (Fotó: Budapesti Olasz Kultúrintézet)

Említettétek, hogy hat évvel ezelőtt jártatok Budapesten. Mennyi időt ölelt fel a kutatás, illetve az előadás előkészítése?

Antonio Carnevale: Nem volt túlságosan hosszú idő, ugyanis nekem nagyon világos elképzeléseim voltak arról, hogy mit is akarok csinálni. Ami viszont hosszabb volt, hogy folyamatában nagyon sokat alakult a darab. Egyfelől azért, mert számtalan publikumnak adtuk elő, gyakran játsszuk gyerekeknek is, illetve a helyszín sem utolsó. Például, amikor ezt Cataniában adtuk elő, akkor sokkal nagyobb érzelmi töltet volt benne. Most, hogy Budapesten adhatjuk elő, ez számunkra a csúcs. Olyan, mintha egy kör bezárult volna, hiszen nekünk idegenben, viszont a két szereplő otthonában játszunk. Ahogyan egy DJ a keverőpultnál levesz vagy feljebb tol egy-egy tónust, úgy mi is kicsit igazítjuk a közönségünkhöz az előadásunkat. 

Mekkora a stresszfaktor akkor, ha valaki nemcsak színész, de rendező és dramaturg is mellette. Mennyiben változik ilyenkor a munka menete? 

Riccardo Stincone: Hál’ istennek, én csak színész vagyok, úgyhogy teljesen nyugodt vagyok! 

Antonio Carnevale: Ez egy örök téma, mivel Olaszországban az a helyzet, hogy ennek azért van hagyománya. Már a 19. század végén és a 20. század elején is használták az úgynevezett „rögtönzés művészetét”, vagyis volt egy vezető színész, aki vitte magával a társulatot. Ő pont ezt a hármas szerepet töltötte be. Persze ennek lehetnek hátrányai és előnyei is. Azt mindenképpen hangsúlyoznám, hogy nehéz, ugyanakkor előnye, hogy az ember teljesen együtt él a társulattal. Mi Riccardóval hét-nyolc éve ismerkedtünk meg, de mára már annyi előadáson vagyunk túl, hogy ilyenkor nemcsak színészi, de emberi kapcsolat is kialakul. Ez az összhang pedig az előadás hasznára is válik. 

Riccardo Stincone: A színésznek az a dolga, hogy a semmiből előteremtsen valamit, a nulláról. Antonio ehhez megadja az alapokat. Megadja azokat a határvonalakat, amiken belül kell mozogni, de ezeken a szabályokon belül teljes szabadságot ad a színészeknek az alkotáshoz. 

Antonio Carnevale és Riccardo Stincone bemutatta a Lajhár és a Potya című színdarabot (Fotó: Budapesti Olasz Kultúrintézet)

Korábban említettétek, hogy gyerekeknek is szoktátok játszani ezt az előadást. Ettől függetlenül kik a legfőbb célközönségeteket, akiknek mindenképpen szeretnék elmesélni ezt a megható és drámai történetet? 

Antonio Carnevale: Azért is mosolyodtam el kicsit, mert ez Olaszországban is egy állandó téma, és a magam szempontjából úgy gondolom, hogy kicsit viccesen is adják elő. Azt mondják, hogy a színház válságban van, és ki kell találnunk, hogy hogyan vonzzuk be a közönséget. Erre nincs egy kimondott receptem, azonban én és a társulatom is abban hiszünk, hogy a színház mindenkié. Igyekszünk mindenki számára fogyasztható műveket előadni. Persze én is készítettem már olyan darabot, aminél tudtam, hogy az csak egy szűkebb közönséghez fog eljutni, viszont alapvetően olyan előadásokat szeretek a legjobban bemutatni, ahol széleskörű a közönség. 

Az előadás kommunikációja, a színtársulat budapesti tartózkodásának leszervezése, az előadás fény-, hang- és videotechnikai feltételeinek megteremtése, a közönségszervezés, illetve az összes szereplővel és szolgáltatóval való kapcsolattartás Kovács Petra érdeme. Az esemény szervezése és szupervizionálása Dott. Gabriele La Posta, az intézet igazgatója és a kollégái – Giovanni, Lilla, Michele és Ibolya – hozzájárulásával zajlott.