Hogy mi, magyarok pontosan mikor és milyen formában kezdtünk nagyüzemben káromkodni, azt nyilván nehéz, vagyis szinte lehetetlen megmondani. Lehoczky Tivadar történész-néprajzkutató például úgy vélte, hogy a török hódoltság idején – és nagyrészt török hatásra – honosodott meg itthon a durva beszéd, míg Makoldy Sándor káromkodásprofesszor szerint káromkodásunk legrégibb formulái az ázsiai puszták nomád pásztoréletének szabadosságából erednek, azaz jóval régebbiek.
Bár abban biztosak vagyunk, hogy a káromkodás intézménye egyidős a magyar nyelvvel, a világi törvényhozás először tényleg csak a XVI. században érezte úgy, hogy itt az idő keményebben fellépni az egyre aggasztóbb mértékben elharapódzó szentségeléssel szemben; nem is elsősorban a jó illem védelmében, vagy valami presziőz finomkodásból, hanem egyszerűen azért, mert a káromkodás akkoriban gyakorlatilag egyet jelentett az istenkáromlással. Amint azt Lekner Zsuza írja a Káromkodás mint frazeológiai egység című dolgozatában, a káromkodást nagyjából a XIX. század közepéig szigorúan büntették, az istenkáromlók ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a közönséges gonosztevők. Nem csak az egyház üldözte őket, de az alispánoknak és a szolgabíróknak is feladatuk volt, hogy felkutassák és megbüntessék a káromkodókat. Az alispán évente általános nyomozást tartott megyéjében, kiszállt a falvakba. A vizsgálat során egy kérdőív alapján igyekezett információt szerezni, melynek első kérdése a következő volt: „Primo. Istenünk dicsősége mindenek fölött elsőbb lévén, a fatens tud-e, hallott-é valakit, hogy adta, teremtette szitokkal és más hasonló káromkodó szókkal az Istent káromlotta volna nevezet szerént ki légyen, vallja meg”
Korábban erre nem nagyon volt példa: a már említett Makoldy Sándor szerint, Árpádházi királyaink törvényei között, amelyek a vallásos életet és a keresztényhitűek védelmét a legapróbb részletekre kiterjedő pontossággal bástyázták körül, nem találunk ilyen káromkodásellenes rendelkezéseket.
Az első feljegyzett magyar káromkodás, vagyis inkább szitkozódás – ami az 1479-ben összeállított, máskülönben természetesen latin nyelven íródott Dubnici krónikában található – ugyanakkor valamivel korábbról származik. Eszerint 1355-ben I. Lajos magyar király hadai Zürich városánál ütköztek meg a németekkel, a véres mészárlásba torkolló összecsapás során pedig a derék magyar vitézek ilyen csatakiáltások kíséretében aprították az ellenséget: veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket! Ez betűhíven egyébként így fest: wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh.
Eleink aztán az évek-évszázadok során egészen művészi szintre fejlesztették a káromkodást, amit Makoldy doktor viszontagságos múltunk folyamán felgyűlt nemzeti elkeseredésnek, a szangvinikus magyar vérmérsékletnek és a pattogó szép magyar nyelvnek tulajdonított. Valóságos katedrálisok épültek kurvaanyázásból. A legismertebb, legtöbbet idézett és legszebb példája ennek Horváth Mihály várkapitány uram Szabó Gyurkának címzett levele, amely egy több mint 600 szóból álló, barokkosan és végeláthatatlanul indázó-tekeredő szitkozódáseposz 1663-ból, olyan erős, láttató képekkel, mint például:
„Legnagyobb mesterséged, tudományod az hurka fasz nyelés: azt is valami rosz, frantzúzos, trombitás inastól tanúltad, úgy hallom: el mehetsz oskola mestereddel, török meny aszszony, síró lúd mérgü bestia; kanállal fejtett szakállú, hegyes koporsóba való, fátul szakadt agg eb. Nem elég vólt-e e koráig mind a’ bolondság, mind a’ latorság, disznószaron hízott beste lélek?”
I. Lajos a Képes Krónikában (forrás: ujkor.hu)
Az egyik legklasszikusabb és legnagyobb karriert befutott magyar káromkodás a teremtette (kutya teremtette, ördög teremtette, baszomatta-teremtette stb.), illetve az abból facsart-eufemizált teringettét. Ez persze már hosszú-hosszú ideje nem számít valódi trágárságnak. Egy mai (tegnapi, tegnapelőtti) szövegben archaizmusnak, szándékos stílustörésnek hat, és inkább humoros és/vagy bájos hatást kelt, aligha háborít fel bárkit (noha, ha jobban belegondolunk, elég durva: egyrészt megkérdőjelezi az isteni teremtést, másrészt súlyosan dehumanizáló).
De ez nem volt mindig így: a teremtette meggondolatlan (vagy akár jól meggondolt) használata egykoron blaszfémiának és rettenetes, pogány tselekedtnek minősült, ami komoly retorziókkal járhatott. A dunaszentgyörgyi Nemes Tanács és Communitás Végzéseinek Jegyzőkönyvéből például kiderül, hogy Horváth Istvánt (1780) teremtette mondásért 22, Győrfi Josit (1791) a teremtette sok izbéli mondásáért 24, Demeter Mihályt (1780) kutya teremtette mondásért 6, Makai Jánost (1785) adta teremtette mondásért 12, Ketskeméty Istvánt és Németh Istvánt (1780) csárdás ebatta teremtette káromkodásért 6—6 pálcaütésre ítélte a helyi nemes tanács.
Akad azért bőven olyan régi, egykor népszerű magyar trágárság, ami mai füllel is meglehetősen offenzívnak hangzik. Ilyen például a baszom a lelkét (vagy: basszam a lelkét/lelked/lelket stb.), amelyet maga Kazinczy Ferenc, a nyelvújítás nagy műveltségű és kifogástalan ízlésű vezéralakja is elsütött egyik levelében: „Hát baszom a lelkét, az a Kalvinista lesz Dictátor közttünk?” – írta 1815. november 15-én Rumy Károly Györgynek, noha többnyire német nyelven folytatta kiterjedt levelezéseit, mint akkoriban mindenki.
Kazinczy Ferenc portréja (forrás: Wikipedia)
És ha már a németeknél tartunk: érdekes, hogy mind a teremtette, mind pedig a baszom a lelked szép irodalmi karriert futott be német nyelvterületen. Elsőként Ewald Christian von Kleist porosz katonaköltő (még véletlenül se keverjünk össze Heinrich von Kleisttel, a német romantika egyik legjelentősebb drámaírójával) használta egyik művében: egy túlvilágon játszódó álomjelenetben, ahol a harctéren elesett, majd az alvilágba megérkező katonák így szitkozódnak fennhangon: Tarem tetem! Rassa Malenka! Legalábbis az 1785-ös kiadásban még ez szerepel, aztán a későbbi verziókban állítólag kijavították, és azokban már a helyes alak vagyis: Teremtette! Baszom a lelket! Kleist rutinos katona volt, kapitány, majd őrnagy, kitüntette magát a sziléziai és a hétéves háborúban (utóbbiban esett el), szóval nyilvánvalóan magyar huszároktól tanulta meg a magyar káromkodásokat.
Igaz, nem író volt, de még Kleistet is megelőzte II. Nagy Frigyes porosz uralkodó, a felvilágosult abszolutizmus egyik jeles képviselője, aki még trónörökös korában, 1734-ben, a német-francia háború sűrűjéből írt haza egy barátjának, bizonyos Joachim Heinrich von der Gröben nevű hadnagynak, levelét pedig igazán svungos indítással kezdte: „Herdek teremtete! Mit gegangen mit gehangen…” (a herdek nyilvánvalóan ördög akart lenni). A kifejezést természetesen ő is a magyar huszároktól vette, akik a Savoyai Eugén vezette birodalmi hadseregben szolgáltak.
Magyar huszárok (forrás: itshungarian)
De ezeken kívül még számos példát találhatunk a 19. századból is:
- Clemens Brentano 1817-ben megjelent Die mehreren Weltmüller und ungarischen Nationalgesichter című, magyar vonatkozású elbeszélésében egy horvát nemes így szitkozódik: Passavernelkiteremtete! (vagyis kb: baszom a lelkét, aki teremtette) 1813-ban, a Napóleon bukását jelentő lipcsei diadal eufóriájában meg egy alkalmi daljátékot írt (Victoria und ihre Geschwister), amelynek egyik dalbetétje, a beszédes című Husarenlieden mind a 11 versszaka ugyanazzal a csatakiáltással kezdődik: Ah bassa manelka teremtette
- Wilhelm Hauff Lichtenstein című, Walter Scott-i ihletésű történelmi regényében (1826) egy Peter nevű ezredes próbálkozik meg magyarul káromkodni, de csak egy bassa manelkára futja.
- August Kopisch (1799-1853) a bábeli nyelvi zűrzavarról szóló humoros művében az egyik magyar kőmíves így kiált fel: Hrrr bossomaterremmtemmtel! Ezt nemcsak kiejteni kész kínszenvedés, hanem leírni is.
- A magyar nyelvű trágárkodásból szerencsére Heinrich von Kleist (igen, ő már a híresebb Kleist, a Kohlhaas Mihály írója, a weimari romantika Goethéhez és Schillerhez hasonlóan megkerülhetetlen alakja) sem óhajtott kimaradni. 1810-ben – vagyis egy évvel a halála előtt – megjelent kis anekdotájában (Anekdote aus dem letzten preussischen Kriege) egy hős porosz vitézről írt, aki egymaga három francia katonával is elbánik, közben pedig – ki tudja, miért – magyarul szitkozódik: Bassa Manelka! Bassa Teremtetem!
A Bassa Manelkának van egy másik izgalmas külföldi vonatkozása is, amit a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének vezetője, Szilágyi N. Sándor fedezett fel pár évvel ezelőtt. Ahogy a 24.hu is megírta akkoriban, az alig 3,5 milliós Moldovai Köztársaságban felbukkanó ritka családnév, a Basamalerca a magyarok négy-ötszáz évvel ezelőtti, igen kedvelt káromkodásának –„basszam a lelkét” – elferdült alakja – ez pedig ugyancsak a porosz hadseregben szolgáló, a magyar kultúrát oly fáradhatatlan odaadással terjesztő magyar huszároknak köszönhető. Mondjuk az jó kérdés, hogy a Basamalerca vezetéknevet viselő moldávok tisztában vannak-e ezzel – valószínűleg egyébként nem.