Mielőtt a történet főhőse, Kathy összejött a motoros Bennyvel, a háziasszonyok hétköznapi életét élte. Mit gondolsz, miért vállalta be, hogy ennyire közel merészkedjen egy vad motorosbandához ?
Ez a film központi kérdése, és tényleg nagyon érdekes, hogy mi vette erre rá. Kathy valóban létező személy, és Danny Lyon újságíró 1965-ben számos interjút vett fel vele a könyvéhez. Izgalmas ezeken a régi felvételeken hallgatni őt, mert sokszor tűnik úgy, mintha nem lennének kész válaszai, hanem ott, valós időben próbálná megfejteni a saját életét a riporter kérdéseire válaszolva. Néha saját maga is rácsodálkozik, hogy mi vonzotta ennyire ebben a pasiban, és mi vonzotta ennyire ebben az életmódban. Az igazság pedig az, hogy őt is pont az vonzotta ebben, ami mindannyiunkat.
Lenyűgöznek bennünket az emberek, akik kilépnek a társadalom megszokott keretei közül.
Van ebben valami csodálni való, de ahogy a film második órájából kiderül, egy ilyen döntés súlyos következményekkel jár. És ezzel Kathynek is szembesülnie kell. Izgalmas, introspektív embernek látom őt, aki nagyon valóságos volt számomra. Most nevetni fogsz, de amikor először találkoztam Tom Hardyval, az első kérdése az volt, hogy játszhatná-e Kathyt.
(nagyon nevetek)
Igen, az én reakcióm is ez volt. (mosolyog) Ő viszont nem nevetett. Imádta a karaktert, mert annyira igazinak érezte. Ez pedig leginkább annak köszönhető, hogy Kathy szövegeinek nagyjából 70 százalékát egy az egyben emeltem át Danny interjúiból. Persze az életének egy részét fikcionalizálnom kellett, mert a Kathyvel készült interjúk 1965-ből származnak, és nem igazán tudjuk, mi történt vele azután. Ezt már nekem kellett kitalálnom.
Jodie Comer, Austin Butler, Jeff Nichols és Norman Reedus (fotó: Gilbert Flores/Variety via Getty Images)
Miért őt választottad a film narrátorának?
Mert érződött rajta, hogy esze ágában sincs kiszínezni vagy szebbé tenni a történetet. Nem volt álarc, nem volt máz. Csak az igazat mondta.
Emlékszel az első motorozásodra?
Nem úgy nőttem fel, hogy motorok vesznek körül. Nem sokat tudtam a motoros szubkultúráról, a mai motoros szubkultúráról pedig pláne nem tudok semmit, és talán annyira nem is érdekel. Ezek után jogos a kérdés, hogy akkor miért csináltam filmet motorosokról? A válasz pedig az, hogy főképp Danny Lyon könyve miatt. Danny könyve nem motorokról, hanem emberekről szól. Antropológusként kutatta a világukat. Danny az új zsurnalizmus egyik fontos alakja. Nem azért csatlakozott a bandához, hogy menő fotókat készítsen, hanem azért, hogy tablót fessen egy izgalmas szubkultúráról. Ez vonzott benne. Amikor 2017-ben elkezdtem a forgatókönyvön dolgozni, azért vettem néhány motorosleckét, mert nem akartam, hogy úgy írjak erről, hogy valójában semmi közöm hozzá. Ugyanakkor sosem sikerült igazán megbarátkoznom a motorozással, a mai napig félelmetesnek találom.
Úgy tudom, megpróbáltad felkutatni az igazi Kathyt.
Először Dannyn keresztül próbálkoztam, akitől megtudtam, hogy a hetvenes évek elején még levelezett Kathyvel. Az egyik levélben említette, hogy Floridába költözik, ezért is hoztuk be ezt a szálat filmbe. Nagyon nehéz dolgunk volt, ugyanis nem tudtuk a vezetéknevét. Azt tudjuk, hogy a férjét Bauernek hívták, így próbálkoztunk a Kathy Bauer névvel, de nem jutottunk eredményre. Sajnos erősen korlátozta a lehetőségeinket, hogy nem ismertük a születési nevét. Danny viszonylag rövid időt töltött a bandával 1965-ben, és ők egy eléggé maguknak való csapat voltak, nem sokat vegyültek a külvilággal. A könyvében megszólaltatott emberek nagy részének csak a bandán belüli becenevét ismerjük meg.
És a film bemutatója segíthet abban, hogy az igazi Kathy előkerüljön?
Tavaly decemberben a filmet levetítette a Chicagó-i Filmfesztivál. A vetítés után egy férfi levelet hagyott a mozipénztárnál nekünk címezve. Ebben úgy mutatkozott be, hogy ő Kathy és Benny fia, és szeretne beszélni Jeff Nichols-szal. Hosszú ideig tartott, de ez a levél eljutott valahogy a stúdióhoz, és ők értesítettek róla engem. A produceremnek támadt egy olyan ötlete, hogy adjuk oda a levelet Dannynek. Bár már 82 éves, azt mondta, hogy hajlandó Chicagóba repülni, és beszélni a férfival. Mivel ismerte Kathyt, valószínűleg meg tudja mondani, igaz-e, amit állít magáról. Hamarosan kiderül.
Fotó: Matthias Nareyek/Getty Images
Elképesztő a filmed szereposztása. Már a forgatókönyv írása során tudtad, hogy Austin Butlernek, Jodie Comernek és Tom Hardynak szánod a főszerepeket?
Az egyetlen, akiben az elejétől fogva biztos voltam, az Michael Shannon. Ez talán nem túl meglepő. (Shannon gyakorlatilag Nichols állandó színésze, a rendező minden filmjében feltűnik – a szerző) Amikor meghallgattam Zipco monológját Danny felvételén, azonnal Michael ugrott be róla. A karakternek van két gyönyörű monológja. Tudtam, hogy Michael Shannon előadásában ezek biztosan fantasztikusak lesznek. A többi karakter – furcsa őket karakternek hívni, mert valódi embereken alapulnak – esetében viszont igyekeztem nyitott maradni. Erre időnként a könyv is lehetőséget adott. Kathy férjéről, Bennyről például több fotót is találhatsz a könyvben, de egyiken sem láthatod az arcát. Interjút sem adott Dannynek, csak Kathyn keresztül hallhatunk róla. Már papíron is rejtélyes figurának tűnt, és amit tudtam róla, az alapján az volt a legfontosabb, hogy olyan színész játssza, akiről elhisszük, hogy pusztán a jelenlétével a bűvkörébe tud vonzani embereket. Amikor Austin Butler besétált a castingra, még nem jelent meg az Elvis, de ettől még azonnal láttam rajta, hogy ez az ember gyönyörű, és fantasztikus Benny lenne a filmben. Az első találkozónk nagyjából egyórás lehetett, de már a tizenötödik percnél tudtam, hogy ő az. A vicces az, hogy később Danny Lyon mutatott nekem a könyvéből kimaradt fotókat, és az egyiken látható volt Benny arca. Egyáltalán nem hasonlított Austinra, de az én fejemben akkor már Austin Butler testesítette meg a karaktert.
Danny Lyon mennyiben működött közre a filmben?
Személyesen az előkészület során csak egyszer, még 2014-ben találkoztunk, viszont telefonon rengeteget beszéltünk, jellemzően a késő éjszakai órákban, aztán a pandémia idején Zoomra váltottunk. Rengeteg meg nem jelent fotót küldött át, valamint rendelkezésemre bocsátotta az eredeti hangfelvételek szalagjait, amiket egytől egyig digitalizáltam. Sokszor órákat autóztam úgy, hogy közben végig az interjúkat hallgattam újra meg újra a kocsimban. Imádtam őket, és nemcsak a szövegek miatt, hanem azért is, mert visszarepített oda, amikor felvette őket. Nemcsak a beszédet hallottad, hanem azt is, hogy milyen zene szólt a jukeboxból vagy milyen italt rendeltek a háttérben. Danny a forgatásra egyetlen napon látogatott ki, de nem akart beleszólni semmibe. Már az elején világosan elmondtam, hogy nem az ő könyvét viszem vászonra, hanem az én verziómat az ő könyvéből, ami szükségképpen más lesz, és ezt elfogadta.
Nehéz volt megfogni a korszak hangulatát?
Nem, mert benne volt a könyvben. Dannyt az emberek érdekelték, nem a külsőségek. Sokat beszéltette őket önmagukról. Miért kezdtél el motorokat építeni? Milyen volt a kapcsolatod a szüleiddel? Miért léptél be a bandába? Az interjúkból rengeteg kiderül a korszakról és annak atmoszférájáról.
Más filmekben többnyire azt láthatjuk, ahogy a korszak fiataljai megpróbálják elkerülni, hogy besorozzák őket a vietnámi háborúba, a te filmedben Zipco viszont arról mesél, hogy ő el akart menni harcolni, de amikor jelentkezett a sereghez, elutasították.
Ne feledjük, húsz évvel a II. világháború után járunk. Azok az emberek, akik azt megjárták és visszatértek onnan, nem akartak drámát az életükbe. A saját életükkel, a megélhetésükkel törődtek. Csakhogy időközben megszülettek a gyerekeik, akik valami mást akartak, mint a szüleik. A hatvanas évek fiataljai a szüleik által felhúzott intézmények és szabályok ellen lázadtak. Aztán jött egy újabb háború, ami Amerikából nézve nagyon furcsa lehetett. A nemzet háborúban állt, de a többség otthon mégis úgy élt tovább, mintha mi sem történt volna. Még szép, hogy sokan lázadni akartak ez ellen.
Zipco karakterébe egyetlen mondat miatt szerettem bele. Van egy pont, amikor azt mondja, hogy „Ha nem a két kezeddel dolgozol, akkor szart sem érsz”. Ezt nem én találtam ki, hanem az igazi Zipco szájából hangzott el, és csodálatosan fejezi ki a munkásosztálybeli emberek mentalitását. Míg a fiatal értelmiség lázadt a háború ellen, Zipco és a hozzá hasonlók pont az ellenkezőjét akarták tenni, ezért beálltak a seregbe.
Zipco annyira megvetette az egyetemistákat, hogy amikor az öccse bejelentette, hogy egyetemre akar menni, megfenyegette, hogy agyonveri, ha tényleg megteszi. És nem viccelt.
Két osztály és két világnézet feszült akkoriban egymásnak, akik teljes mértékben elutasították egymás gondolatait. Zipco olyan környezetből jött, ahol a kétkezi munkának és az azzal teremtett pénznek volt becsülete. Minden más számukra csak okoskodás volt. Az ilyen emberek nem menekültek Kanadába a sorozás elől és nem tüntettek a háború ellen az utcákon. Zipco drámája pont abban rejlik, hogy háborúba akart menni, de nem engedték neki. Lehet, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember arra, hogy nagy következtetéseket vonjak le a hatvanas évekbeli Amerikáról, hiszen 1978-ban születtem, de Danny Lyon megtette ezt helyettem a könyvében. Olyan embereket szólaltatott meg, akikkel mások nem szívesen álltak szóba. Talán, mert lenézték őket, talán, mert féltek tőlük.
Fotó: Matt Winkelmeyer/Getty Images
Érzel nosztalgiát a hatvanas évek iránt?
Könnyű azt érezni. Ha csak belegondolsz, hogy milyen nagyszerű zenék születtek akkoriban… Olyan zenék, amik azóta is jelképei a korszaknak. Nosztalgiázó típus vagyok vagyok, és szerintem a filmem is nosztalgikus. Azt hiszem pont az vonzó benne, hogy ezek az emberek és ezek a történetek ma már nem születhetnének meg. Számomra a nosztalgia az elismerését jelenti annak, hogy létezik egy olyan szelete az időnek, ami már soha nem térhet vissza.
A film erőszakos emberek közösségét mutatja be. Hogy döntötted el, mennyi erőszakot akarsz mutatni a nézőknek?
A filmben kétfajta erőszakkal találkozhatsz. A film első felében mutatott erőszak kevésbé kegyetlen. Összeverekedhet két banda, de húsz perccel később már egymással söröznek és megbeszélik a dolgot. Ezt jól jelzi, hogy amikor Benny túlzásba viszi a verést, a többiek leállítják, mielőtt nagyobb baj történne. Itt az erőszak még nem élet-halál kérdése, nem is akarják azzá tenni. Ez változik meg később, főképp a jelenet után, amikor Kathy magára veszi a másik lány vörös ruháját – ez a sztori is a könyvből származik. Az már igazi, kegyetlen erőszak, és szerintem egyértelmű, hogy a két erőszakfajta között van különbség.
Emberként gyűlölöm az erőszak minden formáját, de a filmben meg kellett mutatnom, hogy nem minden erőszak egyforma.
A karakterek azzal hazudnak maguknak, hogy ugyan beengednek némi erőszakot az életükbe, de azt hiszik, kordában tudják azt tartani, és nem fog elfajulni. Becsapják magukat. A film második felében azt láthatod, mennyire elfajulnak a dolgok. Ilyen szempontból a film kicsit olyan, mint a Nagymenők. Az első órában a szereplők annyira menőnek tűnnek, hogy legszívesebben spagettit ennél velük és beállnál közéjük gengszternek. Csakhogy jön a folytatás… A második órában már azt láthatod, hogy a motoros életmód választása milyen következményekkel jár. A Motorosokban azt járom körbe, hogyan váltak a motorosbandák igazi bűnbandákká, gyilkosokká és drogcsempészekké, miközben kezdetben nem így indultak. Pedig nem így indult. Egy fickó 1954-ben a családjával nézte a tévében A vad című Marlon Brando-filmet, és eldöntötte, hogy ő is motorosbandát akar. Annyira profán sztori, és a valóságban is így volt.
Sosem mondanám, hogy a motorosbandák elvesztették az ártatlanságukat, mert sosem voltak ártatlanok.
De ettől még tény, hogy eleinte nem azzal a céllal jöttek össze, hogy bűnözők legyenek. Egyszerűen csak jól akarták érezni magukat hozzájuk hasonló érdeklődésű emberek társaságában, segíteni egymást és meginni pár sört. Később azonban már azok csatlakoztak hozzájuk, akiket az erőszak vonzott. Egészen más embereket vonzott és mást jelentett egy motorosbanda 1954-ben mint 1964-ben.
A vörös ruhás lányról
A Motorosok egyik jelenetében Kathy (Jodie Comer) egy vad buliban vesz részt, ahol meglát egy lányt és a fiúk előtt megdicséri a vörös ruháját. Valamivel később két fickó a társaságából odaadja neki ezt a ruhát, ő pedig felveszi és elfogadja anélkül, hogy igazán komolyan érdeklődne afelől, hogy került a két férfihoz a lány ruhája a buliban. Később a csinos ruhában Kathyt más motorosok kis híján megerőszakolják, mondván, hogy “Az volt megbeszélve, hogy a vörös ruhás lány szabad préda”.
