Pavlopetri
A Peloponnészoszi-félsziget déli részén található Pavlopetri ősi városát Kr. e. 3500 körül, a neolitikum idején alapították, majd az évezredek során a mükénéi Görögország (Kr. e. 1650-1180) fontos kereskedelmi központjává vált. Csakhogy az Égei-tenger ezen részén igen gyakoriak a földrengések és a cunamik: a parthoz legközelebbi épületeket a tengeri viharok és a szökőárak megrongálták, és a Földközi-tenger lassú tengerszint-emelkedése több mint 3000 évvel ezelőtt teljesen elsüllyesztette a várost.
A város maradványai évezredekig háborítatlanul hevertek a tenger mélyén, vastag homokréteg alatt. Aztán az elmúlt évtizedekben az áramlatok változása és az éghajlatváltozás elmosta a természetes gátat, amely Pavlopetrit védte. 1967-ben a peloponnészoszi partvidék tudományos felmérése során adatokat gyűjtöttek a tengerszint változásainak elemzésére, amikor Nicholas Flemming brit oceanográfus először vette észre a víz alá merült építményeket. Egy évvel később néhány diákkal visszatért, hogy megvizsgálja a helyszínt és feltérképezze azt. A csapat körülbelül 15 épületet, udvarokat, utcahálózatot és két sírkamrát azonosított. Azonban a több mint ígéretes kezdet után még több évtizedet kellett várni a régészek visszatérésére.
2009-ben Chrysanthi Gallou és Jon Henderson a görög kulturális minisztériummal együttműködve folytatták a Pavlopetri ásatásokat. Az 1960-as évek óta a víz alatti régészeti technikák és eszközök hatalmas fejlődésen mentek keresztül: a csapat a legkorszerűbb robottechnikát és szonártérképezést alkalmazta a lelőhely feltáráshoz, és 2009 és 2013 között sikerült is a víz alatti várost. A két és fél hektáron elterülő Pavlopetri három főútja körülbelül 50 négyszögletes épületet kötött össze, amelyek mindegyike nyitott udvarral rendelkezett. Az ásatások során nagyszámú minószi stílusú szövőszékeknél használt nehezéket találtak, ami arra utal, hogy Pavlopetri virágzó kereskedelmi központ volt, jelentős textiliparral.
Baiae
A dallamos nevű Baiae, amely egykor az ókori rómaiak közkedvelt fürdővárosa volt, elsősorban nyugtató hatású, meleg forrásairól, kellemes időjárásáról és extravagáns épületeiről volt nevezetes. Julius Caesarnak és Nérónak is volt itt luxusvillája, Hadrianus császár pedig itt halt meg Kr. u. 138-ban.
Sajnos a vulkáni tevékenység, amely a híres termálforrásokat létrehozta, egyúttal Baiae bukásához is vezetett. A város a Nápolyhoz közeli Campi Flegrei (Phelgriai-mezők) szupervulkán tetején épült. Idővel aztán az angolul csak bradyseism néven ismert folyamat zajlott le, amelynek során a talajszint lassan 4-6 méter mélyre süllyedt, így a város nagy része víz alá került. Baiae víz alatti területeit 2002 óta a helyi hatóságok tengeri védett területté nyilvánították, ami azt jelenti, hogy csak engedéllyel rendelkező búvárok gyönyörködhetnek a romokban.
Ókori szobor Baiae városában (fotó: Antonio Busiello/Getty Images)
Thonisz-Hérakleion
Az ókori legendákban gyakran említett Thonisz-Hérakleion volt az a hely, ahol a görög hős, Héraklész (avagy Herkules) először lépett Egyiptomba, és ahol a szerelmesek, Párisz és Heléna a trójai háború előtt jártak. Thonisz a város eredeti egyiptomi neve, míg Hérakleion a görög név, amely Héraklész tiszteletére született.
A Nílus nyugati torkolatánál fekvő város virágzó kikötő volt. Bonyolult csatornahálózatán keresztül az egész Földközi-tenger térségéből érkeztek ide áruk, amit 60 hajóroncs és több mint 700 horgony felfedezése is bizonyít.
A víz alatti városból előkerült egyik leglenyűgözőbb lelet a Saïs-i rendelet. A két méter magas, fekete kőlapra, az úgynevezett sztélára a Kr. e. 4. század eleji hieroglifákat véstek, amelyek a korabeli egyiptomi adórendszer kulcsfontosságú részleteit tárják fel, valamint megerősítik, hogy Thonisz-Herakleion valóban egyetlen város, csak a történelem során több nevet is viselt .
Jonaguni
1987-ben egy helyi búvár, aki Japán legnyugatibb lakott pontján, a Rjúkjú-szigetlánchoz tartozó Jonaguni partjainál merült alá, megdöbbentő felfedezésre bukkant.Huszonöt méterrel a felszín alatt egy sor szinte tökéletesen faragott, egyenes szélű lépcsőfokot pillantott meg. A ma Jonaguni-emlékműként ismert, hatalmas, 50 méter hosszú és 20 méter széles behemót a világ egyik legszokatlanabb és legrejtélyesebb víz alatti építménye.
A Japán Atlantiszának is nevezett, négyszögletes, piramisszerű emlékműről úgy hiszik, hogy több mint 10 ezer éves, vagyis gyakorlatilag jóval a történelem kezdete előtt épült. Egyesek szerint ez minden, ami egy régen eltűnt csendes-óceáni civilizációból maradt, amelyet talán a Japánban élő őskori jomon nép épített, és amely már Kr.e. 12000-ben lakta ezeket a szigeteket.
A Jonaguni-emlékmű (fotó: jules-verne.org)
Mások szerint viszont a hely feltűnően hasonlít olyan, a világ más tájain található, határozott élekkel és sík felületekkel rendelkező természeti képződményekre, mint például az észak-írországi Giant’s Causeway, amelynek több ezer egymásba kapcsolódó bazaltoszlopát évmilliókkal ezelőtt egy vulkánkitörés alakította ki.
Sokan tehát úgy vélik, hogy a Jonaguni, szűk folyosói, íves bejáratai és látszólag mérnöki pontossággal megszerkesztettnek tűnő formái ellenére is inkább természetes, semmint ember alkotta – pláne, hogy a szerkezet egy nagyobb sziklatömeghez kapcsolódik. A helyszín jól elkülönülő rétegei talán azért is alakultak ki fokozatosan, mert a helyszín egy földrengésveszélyes területen fekszik – de akár egy ősi letűnt civilizáció emelte, akár a természet formálta ilyenné, mindenképpen lenyűgöző látványt nyújt.
Phanagoria
A Kr. e. 540 körül a Perzsa Birodalom elől menekülő ióniai görögök várost alapítottak a Fekete-tenger partján, a Taman-félszigeten, a mai Oroszországban található Krasznodar város közelében. Az egyik telepes után Phanagoriának nevezték el, és a város gazdaggá és virágzóvá vált a rajta keresztül folyó tengeri kereskedelemnek köszönhetően. A Kr. e. 4. században a Boszporoszi Királyság része lett, egy görög-szkíta államé, amely a környező területek nagy részét uralta. Phanagoria végül a királyság keleti fővárosa lett, és bár a terület később római ellenőrzés alá került, a város továbbra is megőrizte kiemelt szerepét
Egészen a a Kr. u. első évezredig, mikor Phanagoria hanyatlani kezdett. A térségben jelentős szeizmikus tevékenység és vulkáni iszapkitörések következtében a tengerfenék és a város alatti föld egyre csak gyengült és süllyedt. A város egy részét elöntötte a Fekete-tengerből érkező víz. Ami megmaradt belőle, azt folyamatos inváziók sújtották, és Phanagoria jelentősége a régióban kezdett elhalványulni.
A város romjait az 1800-as években azonosították, de csak a szárazföldön lévő területeket tudták feltárni. Aztán az 1950-es években, amikor már kellően fejlett volt a víz alatti kutatásokat segítő technológia, a régészek kiderítették, hogy az ókori város nagyjából 60 hektárnyi feltáratlan területe a víz alatt van. Ahogy a technológia tovább fejlődött, úgy szaporodtak a Phanagoriában talált leletek is. 2004-ben egy nagy tengerparti építmény maradványait találták meg, amely talán egy világítótorony vagy őrtorony lehetett, és a Kr. u. 3. és 5. századra datálható. 2012-ben a régészek azonosítani tudták a város kikötőjének egy részét, illetve felfedeztek egy kis hadihajót is a Kr. e. 1. századból, amely még mindig kiváló állapotban van.
