Az ókori Babilonban az újévi ünnepség 12 napig tartott, és Akitunak nevezték; persze, ez nem a karácsonyi időszak környékére esett, hisz Jézus születéséig még hátravolt jó 3000 év. A babiloni év március környékén kezdődött, az árpa vetésének idején. Ilyenkor a város minden lakója ünnepelt, beleértve az awilu (felsőbb osztály), muskena (középosztály), wardu (alsó osztály) tagjait, valamint a főpapot és a királyt.
Az Ésagila (Marduk háza) papja a többi pappal együtt komor, emelkedett hangvételű imákat mondott, amelyek az emberiség ismeretlentől való félelmét fejezték ki. Ez az ismeretlentől való félelem magyarázza, hogy a főpap minden nap az Ésagila felé vette az irányt, és Marduk bocsánatát kérte, könyörgött neki, hogy védje meg Babilont, az ő szent városát, és kérte, hogy legyen kegyes a városhoz.
A felpofozott király
A második napon a főpap megfürdött az Eufrátesz folyóban, mielőtt a templomban a többi pappal együtt különleges rituálét végzett. A harmadik napon mesteremberek két bábut készítettek fából, aranyból és drágakövekből, és vörösbe öltöztették őket. Közben a papok és a nép napnyugta előtt imádkoztak. A király bevitte a templomba Nabu, Marduk fiának szobrát, hogy imádják.
A negyedik napon megemlékezések és ünnepségek voltak. A papok teremtéstörténeteket meséltek, míg a nép tagjai énekeltek és táncoltak. Az ötödik napon a nép a folyónál gyűlt össze, hogy együtt egyenek és ünnepeljenek, közben a királyt a templomba vitték, ahol meg kellett alázkodnia az istenek előtt. A főpap megpofozta a királyt, hogy még inkább alázatra késztesse; a király könnyeit jó előjelnek tekintették a következő évre. A papok ezután újra bemutatták a királyt az egybegyűlteknek.
Marduk isten szimbóluma, a mezopotámiai sárkány (fotó: Wikimedia Commons)
Ez így ment tovább egészen a 11-12 napig, amikor is az istenek Uruk, Marduk kíséretében visszatérnek, hogy ismét találkozzanak a Sorsok Csarnokában, ahol ezúttal Marduk népének sorsáról döntenek. Az ősi asszír filozófiában a teremtést általában az ég és a föld közötti szövetségnek tekintették; az ember az isteneket szolgálja haláláig, ezért az istenek boldogsága csak akkor teljes, ha az emberek is boldogok, így az ember sorsa az lesz, hogy boldogságot kapjon azzal a feltétellel, hogy az isteneket szolgálja. Marduk és az istenek tehát megújítják a Babilonnal kötött szövetségüket, és fényes jövőt ígérnek a városnak. Miután az emberiség sorsa eldőlt, Marduk visszatér az égbe.
Az emberek pedig ilyenkor megígérték az isteneknek, hogy a következő évben kifizetik a felhalmozott adósságokat, és visszaadják az előző évben kölcsönvett dolgokat; vagyis az újévi fogadalom intézménye gyakorlatilag egyidős a civilizációval.
Hogy ezeket az ígéreteket aztán be is tartották-e, arról már nincs adat. De azért gyanítható, hogy nem mindig sikerült.
Janus kegyeiért cserébe minden megígértek
Egy-két évezreddel később Julius Caesar bevezette az ún. Julián-naptárat, amelybe a korábbiakhoz képest betoldott pár új hónapot: az év kezdetének január elsejét nyilvánította, amelyet a kétarcú Janus (vagy Ianus) istenről neveztek el. Janus az ókori Rómában leginkább arról volt nevezetes, a római mitológiában az átjárások és kapuk, így a be- és kijárás, a kezdet és vég védőszelleme. Hozzá imádkoztak a rómaiak minden fontos tettük előtt. Az ősidőkben az istenek apjának is őt tartották.
A rómaiak úgy hitték, hogy sajátos fejszerkezetének köszönhetően (mint említettük, két arca volt, az egyik előre, a másik hátra tekintett) egyszerre figyeli a múltat és a jövendőt. Az újévi ünneplésük tehát többnyire abból állt, hogy Janus kegyeiért cserébe minden megígértek, és megfogadták, hogy jövőre erényesebben élnek majd, akárcsak a babilóniaiak. Janus különféle áldozatokat és felajánlásokat is követelt, többek között január 9-én egy kost is le kellett vágni a tiszteletére. Miután az emberek túl voltak az eskütételen és a jószágok levágásán, mulatságokat rendeztek és válogatott finomságokat vittek egymásnak.
Janis isten szobra (fotó: Wikimedia Commons)
Éjszakai őrség és pávaeskü
A korai keresztények számára is az új év első napja volt a tökéletes alkalom arra, hogy átgondolják a múlt hibáit, és elhatározzák, hogy a jövőben jobbak lesznek. 1740-ben John Wesley angol lelkész, a metodista egyház alapítója pedig bevezette a szövetséget megújító istentiszteletet, amelyet leggyakrabban szilveszterkor vagy újév napján tartanak.
Az éjszakai őrség néven is ismert istentiszteleten a gyülekezet tagjai rendszerint a Szentírásból olvasnak fel és énekelnek, ami afféle spirituális alternatívaként szolgál a szokásos harsány, újévi ünnepségekkel szemben. Az amerikai típusú karizmatikus-pünkösdista egyházakban, ma is népszerűek a szilveszteri éjszakai istentiszteletek, amelyeken többnyire imádkoznak és különböző fogadalmakat tesznek a következő évre.
Az újévi fogadalmak talán legérdekesebb megnyilvánulása azonban a középkori lovagok által tett állítólagos pávaeskü volt: ebben az esetben egy élő vagy sült pávára esküdtek fel, hogy egy újabb évig megtartják lovagi fogadalmukat. Egy nagy lakoma alkalmával hölgyek hada szállította a madarat egy nagy arany- vagy ezüstedényben, és körbekínálta minden lovagnak, akik elmondták a fogadalmukat, majd nekiláttak a pávának. Ezt feltehetően a sült madárral tették, mivel egy élő pávát nagyon nehéz olyan sokáig mozdulatlanul tartani.
