Az életünk gyakorlatilag római időszámítás szerint zajlik: az 1582-ben XIII. Gergely pápa által bevezetett, és ma is a világ legtöbb táján – így nálunk is – használt Gergely-naptár (vagy Gregorián-naptár) ugyanis a Julius Caesar nevéhez köthető, Kr. e. 45-ben megalkotott Julián-naptár módosított verziója. Így természetesen a hónapok nevei is római eredetűek, habár az, hogy pontosan mit jelentenek, pár nyilvánvaló kivételtől eltekintve talán nem feltétlenül köztudott. Sőt: bizonyos esetekben nem is teljesen egyértelmű.
A római év eredetileg tíz hónapos volt, ezt a naptárt a birodalom legendás első királyának, Romulusnak tulajdonították. A hagyomány szerint Romulus az első hónapot Martiusnak nevezte el saját apjáról, Marsról, a háború istenéről. Ezt a hónapot követte az Aprilis, a Maius és az Iunius, amelyek a római kultúra istenségeiről kapták a neveiket (vagy nem, de erre hamarosan rátérünk). Ezután a hónapokat egyszerűen ötödik hónapnak (Quintilis), hatodik hónapnak (Sixtilis) stb, nevezték, egészen a tizedik hónapig, a decemberig.
Az év elején két további hónap, a Ianuarius és a Februarius bevezetését Numának, Róma második királyának tulajdonították.
Annak ellenére, hogy a római évnek immár 12 hónapja volt, a későbbi hónapok számszerű elnevezései változatlanok (azaz bizonyos értelemben hibásak) maradtak.
A szeptember neve a latin septem (hét) szóból jött, az októbert az octo (nyolc), a novembert a novem (kilenc), a decembert pedig a decem (tíz) után keresztelték el.
Julius Caesar szobra Rómában (fotó: Getty Images/Grant Faint)
Feburári megtisztulás
Ennél sokkal érdekesebb, hogy a január a kezdet és a vég kétarcú római istenéről, a múltat és a jövendőt egyaránt tisztán látó Janusról kapta a nevét, a február pedig a februum (megtisztulás) és a februa (a megtisztuláshoz használt szertartások vagy eszközök) kifejezésekből származik. Ezek az északi féltekén a tavasz eljövetelére való felkészülés részét képezték.
A februa fontos kelléke volt egyebek mellett a házak tisztítására szolgáló tönkölybúza és só, illetve a kecskebőrökből készült, korbácsszerű rituális eszközök. Ezeket a minden évben február 15-én tartott Lupercalia ünnepén használták fel. Ilyenkor csaknem teljesen meztelen fiatal férfiak rohangáltak Róma városának szent határában, vagyis a pomeriumban, és a kecskebőrökkel játékosan korbácsolták a nőket; ez a meztelen futás a város megtisztítását és a termékenység elősegítését szolgálta.
Egyes hónapok neveinek eredetében még maguk a rómaiak sem voltak teljesen biztosak. Az egyik hagyomány szerint Romulus az áprilist Aphrodité istennőről nevezte el, aki a tenger habjaiból (ógörögül aphros) született. A rómaiak által Vénuszként ismert Aphrodité volt az anyja Aineiasznak, aki a háború után Trójából Itáliába menekült, és a mitológia szerint megteremtette a római kultúrát. A másik változat szerint a hónap a latin aperio, azaz kinyit igéből származik.
Hasonló viták folytak a május és a június eredetéről is. Az egyik történet szerint Romulus a római férfi polgárság két csoportja, a maiores (vének) és iuniores (ifjak) után nevezte el őket. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a nevük a római panteonból származik: a termékenység- és tavaszistennő, Maia adta a nevét májusnak, míg Juno, a szülés és a házasság istennőjének tiszteletére tiszteletére a június hónapot neveztek el.
Februári Lupercalia egy 17. századi festményen (forrás: Wikipedia Commons)
Az év második felében a hónapok számszerű elnevezései a Római Köztársaság végéig változatlanok maradtak. Aztán Kr. e. 44-ben a Quintilist átnevezték Iuliusra, vagyis júliusra, hogy megünnepeljék azt a hónapot, amelyben Julius Caesar született.
Ez a változás túlélte Caesar meggyilkolását (noha sokan kifogásolták ezt, köztük a nagy szónok és politikus, Cicero is). Kr. e. 8-ban Caesar örökbefogadott fia és örököse, Róma első császára, Augustus tiszteletére átkereszteltette a Sextilist. Ez nem a születési hónapja volt (egy szeptemberi napon látta meg a napvilágot), hanem az a hónap, amikor először lett konzul és leigázta Egyiptomot.
December, a mindent leigázó hódító
Ez a változtatás négy hónapot – szeptember, október, november és december – hagyott meg a későbbi császárok számára, bár egyikük új neve sem maradt fenn sokáig: Domitianus a szeptembert, a császárrá válásának hónapját Germanicusra nevezte át a Germánia felett aratott győzelmének tiszteletére, míg az októbert, a születésnapja hónapját szerényen Domitianusra változtatta saját maga után.
Domitianus gőgje azonban elhalványult a megalomániás Commodusé mellett, aki uralkodása egyik különösen elborult pillanatában felvette a Lucius Aelius Aurelius Commodus Augustus Herculeus Romanus Exsuperatorius Amazonius Invictus Felix Pius nevet (vagyis névszörnyeteget),
majd az év összes hónapját átkeresztelte a saját tiszteletére.
Így lett például a decemberből Exsuperatorius, vagyis Mindent leigázó hódító, ami ha belegondolunk, annyira nem is rossz. Sajnos azonban Commodust annyira gyűlölte mindenki, hogy meggyilkolása után bizarr naptárreformjait is eltörölték.
Aphrodité, avagy Vénusz, az április egyik lehetséges névadója Botticelli festményén (forrás: Wikimedia Commons)
Zúzoros, enyheges, nyilonos
Egyébként Magyarországon is volt egy hamvába holt kísérlet a hónapok átnevezésére, illetve magyarosítására: a nyelvújítási mozgalom talán legfanatikusabb és legszorgalmasabb képviselője, Barczafalvi Szabó Dávid 1786-ban jelentette be a pozsonyi Magyar Hírmondóban, hogy új szavakat fog használni „mindaddig, valamig csak azoknak nem tetsző voltok felől” meg nem győzik.
Meg is kezdte a neológiai szőnyegbombázást, amivel rögvest hatalmas megbotránkozást okozott a kifinomult és az újdonságokra kevéssé nyitott olvasóközönség körében. Mint említettük, nagy igyekezetében a hónapokat sem kímélte, így lett nála a január zúzoros, a február enyheges, a március olvanos, és ebben a szellemben tovább: nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes és fagyláros. De hát szegény Barczafalvit végképp senki nem vette komolyan.
