Rövid időn belül napvilágot látott egy kötet a Madách Színház elmúlt húsz évéről, valamint egy másik kötet, ami önről szól. Ön bizonyos szempontból maga a Madách Színház. Nem lett volna elég egyetlen kötet?
Ez megtisztelő, de a két könyv nagyon más. A 20 év! – Két zenés évtized a Madách Színházban arról a rengeteg dolgozóról és művészről szól, akiknek kiemelkedő szerepe volt a Madách elmúlt húsz évének sikerében. Ez amolyan kulisszák mögé pillantás, amit a színházszerető emberek szeretni szoktak. Abban én alig szerepelek, csak az előszót írtam hozzá, inkább a munkatársaimra fókuszál. Az Ő, Szirtes Tamás viszont rólam szól, és Rényi Ádámnak köszönhető.
Eléggé idegenkedtem attól, hogy valaha is könyvvel jelentkezzem, de ő kitalált egy izgalmas, beszélgető formát, ami már számomra is érdekessé tette az ötletet. A színházi ember ugyanis általában rengeteget beszél. Aki gondolkodik, majd később ezt leírja, az másik embertípus. Nekem szükségem volt arra, hogy valaki kérdezzen, majd reflektáljon a mondataimra. Legyen ez élő, mint egy színházi pillanat. Tehát elkezdtünk Ádámmal beszélgetni, és ebből született meg a könyv.
Volt a könyvvel valami határozott szándéka, amikor belevágott?
Engem rettenetesen bánt az emberi feledékenység. A felejtésünk hihetetlen sebességű. Két-három év alatt felejtünk el olyan embereket, akik azelőtt még a szakma gerincét adták, és ezt borzasztó igazságtalannak tartom. Mi a folytatása vagyunk valaminek, egy nagyon gazdag és csodálatos egyéniségekben bővelkedő színháztörténet részei vagyunk. Fontosnak tartottam, hogy beszéljek azokról az emberekről, akik életük egy pontján adtak nekem a tudásukból. Semmit sem értékelek a világon jobban az emberi tudásnál. Sokat kaptam az elődeimtől az általuk birtokolt mély, szakmai, analitikus tudásból. Ez is a történetem része, ezért fontos volt számomra, hogy meghajoljak előttük és a tudásuk előtt.
Szerencsés voltam, hogy 18 évesen odatévedtem a színházhoz, ehhez a teljes mértékben befoghatatlan, hatalmas tüneményhez, ami csodálatos közege az emberi gondolkodásnak és terepe az emberi gondolatok kifejezésének.
Annyira lenyűgöz ez a hely, hogy fontosnak tartottam beszélni róla, hiszen a gyönyörűsége és a veszedelme is a részletekben van. Úgy éreztem, miközben mesélek róla, magam is újra felfedezem a csodáját.
Fotó: Neményi Márton
Visszatérve a feledés kérdésére: ön is fél attól, hogy egyszer majd elfelejtik?
Mindenkit elfelejtenek egyszer, csak ennek a sebessége változik. Felgyorsult a világ, amiben élünk. Én még emlékszem olyan időszakra, amikor 10 éven át alig történt valami. Ugyanott voltunk az évtized végén, mint az elején. Ehhez képest a mostani változás sebessége felfoghatatlan. Emiatt mindenki gyorsan szeretne elérni dolgokat, azt akarják, hogy minden rögtön róluk szóljon, és nem adnak elég időt a tanulásnak és fejlődésnek. Pedig a színház megtanulhatatlan gazdagságú művészeti ág. Akik ismerik, azok is csak egy szeletét ismerik.
Az sosem zavarta, hogy a filmmel vagy egy regénnyel szemben a színház nem az örökkévalóságnak szól?
Tisztában kell lenni azzal, hogy mi a pillanat művészetét gyakoroljuk. Én ezt inkább gyönyörűségesnek látom. Fájdalmasan gyönyörűségesnek. Persze ma már léteznek rögzítési technikák. Össze sem lehet hasonlítani, mennyivel több maradhat meg az utókornak egy mai előadásból, mint mondjuk egy 50 évvel ezelőttiből.
Filmes családból jött. Sosem kacérkodott a gondolattal, hogy filmet rendezzen?
A covid idején rendeztem filmet, egy New York-i fesztiválon díjat is nyert. A karantén idején a stúdiószínpadon berendeztünk egy tévéstúdiót, ahol nívós tévéjátékokat vettünk fel. A Karinthy két házasságának történetét elmesélő Két egyetlenre például nagyon büszke vagyok. Hozzáteszem: én a színdarabokban is mindig filmet rendezek. Igyekszem a darabokat is filmes szemmel nézni. Ami a filmből színpadra áttehető – a plános gondolkodás, egy előadás tempója… – , azt én felhasználom.
Ráadásul számos híres film adaptációja is műsoron van a Madáchban, a Pretty Womantől kezdve a Mamma Mia-ig. Fontosnak tartja, hogy ezeket minél inkább a filmekhez igazítsa?
A darabok, amiket játszunk szigorú, minden részletre kiterjedő szerződések révén kerülnek hozzánk. Ezek szinte kivétel nélkül lefektetik, hogy az eredeti filmből semmi sem átvehető. Most például a Jégvarázs színpadi adaptációján dolgozunk, és ez az egyik első dolog a szerződésben. A jogtulajdonosok erre nagyon ügyelnek.
Szigorú szabályokról beszél, de a könyvben említi, hogy büszke arra, hogy önök mindig nonreplika szerződéseket kötnek, vagyis a Madáchban látható darabok nem egy az egyben a Westenden vagy Broadway-n látható előadások replikái. Ha ennyi mindenben megköti a kezét a szerződés, mégis miben marad meg a szabadságuk?
A világ sok színpadán a világhírű, nagy musicaleknek a pontos replikáját állítják színpadra. Még a jelmezek is azonosak az eredetivel az utolsó mellékszereplő inggombjáig. Mi a Madáchban nem így dolgozunk. Mi sokkal nagyobb szabadságot kapunk, és ezzel azért szoktam dicsekedni, mert nagy kiváltságnak, kiválasztottságnak számít. Nem mindenkinek engedik meg, hogy a darabjukból önálló változatot készítsen. Nálunk más a rendezés, más a díszlet, más a jelmez, mások a mozgások, más a világítás… Ami azonos, az a szövegkönyv és a kotta. Ezeken nem lehet változtatni, mert ez a tulajdonképpeni bázis. Azokra a darabokra, amiket mi játszunk, a jogtulajdonosok nagyon vigyáznak.
A zenés színház egy nagyon drága műfaj. Ez nem a kísérleti színház terepe, hanem egy óriási anyagi, szervezési és szellemi befektetés.
Ha egy producer vállalja, hogy belevág, megpróbál biztosra menni. Ezért is nagy szó, hogy nekünk megengedik, hogy szabadon rendezzük meg őket.
Fotó: Neményi Márton
A Madách Színház olyan gazdag repertoárral bír, hogy valószínűleg új premier nélkül, csak a régiek váltogatásával is évekig el tudnának üzemelni, méghozzá sikerrel. A régi sikerek nem kötik meg nagyon a kezét? Mert egy új bemutatóért többnyire fel kell áldozni valami régit.
Talán nem így fogalmaznék. Egy zenés darab színpadra állítása óriási munka, legalább egy évbe telik, mert az előkészítési szakasz mindig hosszúra nyúlik. Időbe telik megteremteni egy ilyen jellegű előadás tárgyi feltételeit. Mi nem akkor kezdünk el díszletet csinálni, amikor próbálunk. Amikor a próba elkezdődik, már kész a díszlet, már készek a mozgások, már készek a ruhák. Márpedig ebbe a szakaszba eljutni egy év. Ezért sem fér bele, hogy sok új premierrel rukkoljunk elő. A főváros felé vállaltuk, hogy évi két új darabot mutatunk be. Ez a maximum, amit elbírunk.
A legtöbb darabot ön rendezi. Utoljára talán Szente Vajk volt az, aki sokat rendezhetett a Madáchban. Nem érzi, hogy ki kellene nevelnie egy olyan rendező generációt, akik azt a fajta zenés színházat viszik tovább, amit ön olyan nagy sikerre vitt?
Szente Vajk kapott egy önálló színházat, az Erkel Színházat, ami hihetetlen lehetőség, hiszen a nulláról kell felépítenie valami, és nem kell semmit átvennie a korábbi évek hordalékából. Drukkolok neki, hogy sikerüljön. Az évek során kiépült körülöttem egy nagyon termékeny, a szakmát jól ismerő kreatív csapat, sok olyan emberrel, akikben megvan az esély arra, hogy később is folytassa, amit itt megkezdtünk. Aktívan keresem azt az embert, aki ezt folytatni tudná.
A könyvben azt állítja, az elmúlt 20 évben egyetlen darab sem bukott meg a Madáchban, maximum a siker mértéke volt különböző. Mi a sikerük titka? Lehet ebben a szakmában biztosra menni?
Ha az ember nem követ el bizonyos hibákat, akkor igen. Először is, nem szabad elrontani a darabválasztást. Ez közhelyesen hangzik, pedig nagyon nehéz.
Sosem szabad egy másodrangúról azt hinni, hogy elsőrangú. Csak elsőrangú darabot szabad bemutatni.
Nem szabad bemutatni olyan művet, amiről már előre tudni lehet, hogy néhány eleme rosszul sülhet el. Ha ez megvan, meg kell találni a darab ideális szereposztását. Ehhez viszont nem alkalmas a társulatos színház. Mi minden egyes darabunkhoz castingon hozzuk össze a szereposztást.
Ráadásul nem is egyetlen szereposztást kell összerakni, hanem egyszerre hármat.
A hármas szereposztás az üzemelésünk záloga. A magyar színházi rend elég kaotikus, és ahhoz, hogy egy fél évre előre ki tudjuk írni a műsort, és az előadás biztosan meg is legyen tartva, szükség van a hármas szereposztás adta biztonságra.
Folytatva az előző gondolatsort: a darabválasztás és a szereposztás mellett még abban lehet hibázni, ha egy darab színpadra állítása során nem a produkció érdekeit tartod szem előtt. Kell tudni, hogy egy adott darabnak mi a legjobb, és ahhoz ragaszkodni kell. Tehát nem szabad kompromisszumokat tenni a művészi alkotófolyamatban. Márpedig ez ezernyi kisebb-nagyobb döntést jelent.
Lehetnek a Madách Színháznak sztárjai a hármas szereposztás mellett? Mondok egy példát: teszem azt Gubík Petra-rajongóként őt szeretném megnézni a Pretty Womanben, de lehet, hogy aznap, mikorra a jegyem szól, nem ő, hanem egy másik színésznő játssza a szerepet. Fel tud építeni a színház sztárokat ebben a felállásban?
Nekünk nem feladatunk rendezőket és sztárokat felépíteni. Nekünk az a feladatunk, hogy Budapest nézőinek minél nagyobb számban, minél forróbb, minél katartikusabb élményeket szerezzünk. Ettől még szenvedélyem a tehetséggondozás, nem csoda, hogy öt osztályom is végzett a Színművészetin, amikor még főiskola volt. Nagyra értékelem a tehetséget, és kapva kapok rajta, amint meglátom. Igyekszem támogatni, próbálom szerepekkel ellátni, és ilyen szempontból természetesen építeni. De amikor egy darabot műsorra tűzök, a fő szempont mégis csak az, hogy a nézők egy jó darabot lássanak. És igen, lesznek apró különbségek a darabban, attól függően, hogy aznap este épp ki játszik egy adott szerepet. Ez a színészek személyiségéből, magából a szakmából adódik, ezért hiába állandó minden, a színészek személye miatt a darab minden szereposztásban mindig kicsit más lesz. De pont ez adja az egyik szépségét.
Fotó: Neményi Márton
Bár más színházak is elő szoktak rukkolni zenés darabokkal, a Madáchon kívül nincs másik, ami teljes mértékben az angolszász musicalek világára specializálódna. A Madách sikerét látva ez számomra kissé furcsa: önnek nem tűnik úgy, hogy a Madách mellett ez a piac elbírna még egy hasonló színházat? A Broadway és a Westend teli van zenés színházakkal és zenés darabokkal.
Kicsit ellentmondok. Szerintem nagyon kevés igazán jó zenés darab van. Látom, hogy a zenés műfaj vonzó sok színház számára, sok színház megkísérli, hogy belevágjon, a Vígszínháztól a Pesti Magyar Színházig. Csakhogy a zenés színházba nem lehet hirtelen belecsapni. Nem így működik. Olyan, mint az angol gyep.
Talán ismeri a viccet… Mitől olyan gyönyörű az angol gyep? Hát, locsolni, hengerelni, locsolni és hengerelni kell, és ha ezt az ember 600 éven keresztül csinálja, pont így fog kinézni. Tehát a zenés színház nem úgy működik, hogy az ember belevág, és az rögtön ott van. Kockáról kockára kell felépíteni.
Mi egész másképp gondolkozunk a színházcsinálás minden elemében, kommunikációban, műsorszervezésben, próbarendben, játékrendben. Aki ebbe csak úgy belevág, az biztosan nem olyan lesz. Magas technikai ismereteket igényel. Olyanokat, amik a prózai színházban nincsenek, vagy nem olyan szinten vannak jelen. És tényleg kevés az igazán jó darab. Főképp most, a XXI. században Úgy látom, hogy ennek az évszázadnak még nem született meg a nagy, zenés sikerdarabja. A mi repertoárunk nagy része is XX. századi darabokból áll. Pedig a világ változik, és úgy érzem, a musical műfaja alkalmas arra, hogy kövesse az életet és bemutassa ezeket a változásokat. Várom már, hogy megszülessen a nagy XXI. századi musical.
Az olyan darabok, mint a Hamilton vagy a Book of Mormon nem számítanak nagy XXI. századi musicalsikernek?
Keservesen megtanultam már, hogy egy az egyben nem hozhatók át hozzánk a sikerek. Ami működik New Yorkban, nem feltétlenül működik Budapesten. A Hamilton egy csodálatos színházi újítás, de olyan erősen az amerikai történelembe ágyazódik be, hogy nem adaptálható ide. A magyar néző számára ismeretlenek a szereplők, ismeretlen a történet.
Inkább a magyar Hamiltont kellene valakinek megcsinálni.
Rengeteget jár külföldre. Ilyenkor mindig megnéz egy-két darabot a vakáció mellett?
Ezt megfordítanám: én elsősorban azért járok külföldre, hogy darabokat nézzek. Ilyenkor általában minden délután és/vagy este színházban vagyok. Olykor komoly színházmérgezésem van egy ilyen út után. De nemcsak darabokat keresek, hanem olyan kreatív ötleteket is, amiket később mi is tudunk majd alkalmazni a Madáchban. A zenés színház alapvetően egy angolszász műfaj, de ettől még én nagyon büszke vagyok a magyar musicalekre is. Hiszek abban, hogy azt a tudást, amit ezeken a zenés darabokon megszerzünk, valahogy adjuk át a magyar szerzőknek, a magyar daraboknak. Ezért is írtuk ki a negyedik musical pályázatunkat. Az eddigi három nagyon sikeres volt, mindegyikből született darab, például az Én, József Attila, amit most is játszunk. Érdemes a magyar szerzőknek ezt a lehetőséget felkínálni, mert talán alkotásra buzdítja őket.
Lehet még olyan nagy magyar musicalsikert elérni, mint amilyen az István, a király volt?
Az a darab különleges csillagzat alatt született. A mondanivalója túlnőtt a musical jelentőségén, elkezdett valami többet jelenteni, amitől generációk adják át egymásnak. A rendszerváltásnak egy nagyon szép, heroikus emléke az István, a király, és ezzel nem lehet versenyre kelni. De ettől még születhetnek nagy sikereink.
Fotó: Neményi Márton
Egy korábbi interjúban említette, hogy a Madách nem botrányszínház, és kerüli az olyan darabokat, amik megoszthatják a közönséget. Nem kell a közönséget legalább egy kicsit provokálni?
Lehet, hogy kell, én mégsem szeretem. A provokatív színház érvényes ága a szakmánknak, számos színház próbálkozik ezzel. Számomra a színház egy csodálatos lehetőség a katarzisra, márpedig a katarzis nem szétválasztja, hanem összeköti az embereket. Ott ül 800 ember a nézőtéren és ugyanazt éli át. Ez az igazi varázslata a színháznak.
A könyv alapján számomra úgy fest, hogy az egész élete a színházból áll. Nem érzi úgy, hogy emiatt nem marad ideje másra?
Több mint ötven éve járok be a Madáchba és soha egy pillanatig nem unatkoztam. Az emberek szeretik utálni és kritizálni a munkahelyüket, de engem a színház a mai napig elvarázsol. Ha előttem áll egy üres színpad, én abban a lehetőséget látom.
Soha nem volt egy olyan pont a karrierjében, amikor – ha csak egy rövid időszakra is – úgy érezte, hogy kiégett, elege van?
Ez a szakma rengeteg nehézséggel jár. Az elmúlt évtizedeket nem egy diadalmenetként kell eképzelni, de a küzdelmek ugyanúgy részei ennek a gyönyörű útnak. Engem szórakoztatnak a mesék és szeretek mesélni, a mai napig imádom a nagy történeteket, az átélhető konfliktusokat, tehát szívesen élem meg az általam rendezett darabok világát, és ez soha nem volt másképp.
Az igazgatói pályájának mi volt a legnagyobb nehézsége?
Nagyon nehéz volt a döntés, amikor 2004-ben úgy döntöttem, hogy a Madách Színházból zenés színházat csinálok. Drámai erejű döntés volt, és kellett néhány év, hogy beigazolódjon a helyessége.
Híres arról, hogy nemcsak színészekben gondolkodik, a zenés színházba számos énekest emelt be, akár tehetségkutató műsorokból is. El tudná mondani, mely felfedezettjeire a legbüszkébb?
Elnézést kérek, ha nem mondok neveket, ez mindig olyan érzékeny dolog. Ha valakit kihagyok, annak csak fájdalmat okozok. A szerencse folytán a Madách Színházban most összeállt egy nagyon erős fiatal csapat. Régen volt ennyi tehetséges fiatal fiú és lány nálunk. Különleges, jó képességű emberek. Nekik köszönhetően képesek vagyunk bármilyen zenés darabot játszani, mert meglesz a megfelelő szereposztásunk hozzá.
Több színházat is hallani panaszkodni, hogy egyre kevesebb a fiatal néző. A Madách előadásai szép nézőszámokkal mennek, de ettől még itt is érzékelhető a probléma?
Abszolút. A fiatalok egy jelentős része számára a színházba járás egy lassú program. A darabválasztásnál mindig gondolok erre. Dinamikus darabokra van szükség, melyek olyan témákkal foglalkoznak, amik érdeklik őket. A Six című darabunknál például az volt a vezérelv, hogy ez egy felszabadító női sztori, és azzal a katartikus nézőtéri megnyugvással jár, hogy ezekkel a mai lányokkal ez már nem történhet meg. Itt meg tudják nézni, hogy milyen jó, hogy a világ úgy változott, ahogy változott egy női sor szempontjából. Rengeteg fiatal lány szokott ülni a nézőtéren.
2027-ig szól a szerződése. Utána újra megpróbálja?
Az még nagyon messze van. Még a jóistennek is lesz hozzá egy-két szava.
Fotó: Neményi Márton
Az Ő, Szirtes Tamás könyvbemutatója április 23-án, este 6 órakor lesz az Eötvös 10-ben. Szirtes Tamással Rényi Ádám beszélget.