Annak idején mindenfélét gondoltam arról, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a bölcsészkaron hamar a nyakamba borult a rideg valóság: vagy kutatóként helyezkedek el valahol, vagy vár a tanári pálya. Mivel nem láttam magam előtt, hogy képes lennék úgy élni, hogy az ébren töltött időm kétharmadában könyvek felett görnyedek, kényszerűségből beiratkoztam a tanári diplomához előírt plusz tárgyakra.
Szerencsére végül tanár sem lettem (mármint a gyerekek szerencséjére, akiket így nem én tanítottam), mégsem lehetek elég hálás a sorsnak és az egyetemi szabályzatnak azért, mert így „kénytelen voltam” két féléven keresztül pszichológiát is hallgatni, ami egészen új távlatokat nyitott az életem előtt, pontosabban azelőtt, ahogy az emberekre nézek. Köztük persze magamra is.
Tudtátok például, hogy a szabad akarat kamu, és azokban a pillanatoknak, amiket mi döntéseknek hívunk, semmi köze a logikához, az érvekhez és úgy általában semmihez?
Sötét, de logikus gondolat, amely a maga módján felszabadító is, és bár a fenti mondat kissé sarkít, több kutatás is bizonyítja, hogy az ember egyáltalán nem olyan tudatos, a tényeket és az összefüggéseket szem előtt tartó, a saját boldogulása érdekében ésszerű választásokat meghozó lény, mint amilyennek gondolni szeretjük magunkat.
Az egyik kísérlet, amelyről tanultunk, arról szólt például, hogy az ember képes felülírni a saját emlékeit is, ha cserébe nem kell szembenéznie azzal, hogy milyen szervilis. Valamikor a múlt században amerikai kutatók behívtak pár tucat önként jelentkezőt egy vizsgálatra, és egy egyszerű, de hosszadalmas és fárasztó matekpéldasort oldattak meg velük; nyilvánvaló volt, hogy senkinek semmi kedve nem volt az egészhez, csak a belengetett juttatások miatt vettek részt a kutatásban.
Amikor végeztek, a tudtuk nélkül kettéválasztották a csoportot: külön-külön beszéltek mindenkivel fehérruhás, laboratóriumi kutatónak öltözött emberek. Mindenkivel közölték, hogy a padjához odaül majd a következő fordulóból valaki, akinek azt kell mondaniuk, hogy izgalmas volt a feladat. A csoport egyik felének pénzt ajánlottak ezért, a másiknak semmit, csak közölték velük, hogy ez a kötelességük.
Egy hét múlva visszahívtak mindenkit és egyenként megkérdezték tőlük, miért mondták azt a másiknak, hogy izgalmas volt a feladatsor. Akinek fizettek, mind rávágta, hogy a pénzért, aki nem kapott semmit, mind azt válaszolta, hogy azért, mert tényleg izgalmas volt. Közben vizsgálták őket: senki sem hazudott. Aki nem kapott pénzt, az egy hét múlva már szentül hitte, hogy izgalmas volt a feladat, fel sem merült, hogy unták volna magukat közben.
A nyilvánvaló tanulságokon kívül – az ember sokkal szervilisebb, mint gondolja, és ha ügyesen manipulálják őket, a legokosabb emberekkel is el lehet hitetni mindent – az is dermesztő, mennyire megbízhatatlanok a saját emlékeink: amellett, hogy a valódi eseményekhez nem feltétlenül van közük, állandóan változnak, anélkül, hogy tudnánk róla.
Emlékbeültetés
Sőt: nem csak változnak, hanem egészen konkrétan kívülről létrehozhatók. A sci-fi írók azon ötletének, hogy emberekbe és androidokba emlékezetet ültessenek – ennek Philip K. Dick volt a mestere, az ő műveiből is készült az ide vágó Szárnyas fejvadász és Emlékmás című film –, igenis van tudományos alapja.
1995-ben három pszichológus, Elizabeth Loftus, James Coan és Jacqueline Pickrell megmutatták, milyen könnyű hamis emléket beültetni valakibe. A résztvevőknek olyan életszerűen és ügyesen tálalták, hogy gyerekkorukban eltévedtek egy bevásárlóközpontban, hogy maguk is elhitték azt: a sztori idővel emlékként beépült a tudatukba. A hamis epizódot valós emlékekkel együtt mesélték el nekik, s néhány interjú alatt az „élmény” úgy élt bennük, mintha velük történt volna meg: ez most nem csak egy kifejezés, hanem tényleg emlékké vált.
Elizabeth Loftus egy Pszichológiai Konferencián a Darling Harbournál, 1988. augusztus 31-én (Fotó: Elizabeth Dobbie/Fairfax Media via Getty Images)
A kutatás heves vitát kavart: sokan azt hitték, innentől kezdve megkérdőjelezhetőek a megerőszakolt, bántalmazott áldozatok beszámolói is. Többen felvetették, hogy a résztvevők talán tényleg eltévedtek valamikor, ezért Loftus valójában elveszett emléket hozott felszínre, nem hamisat ültetett be. Ezt a bírálatot később egy másik vizsgálat cáfolta:
Sikerült elhitetni emberekkel, hogy találkoztak Tapsi Hapsival a Disneylandben.
Ez márpedig ugyebár lehetetlen.
Nincs döntés, csak a tudattalan és az ösztönök
Hatalmas közhely, hogy az ember ösztönlény, aki megtanult nem úgy viselkedni, mint egy állat, miközben az. Ahogy a legtöbb közhelyben, ebben is van valami, és ezt a tudomány mondja, nem csak mi. Annyira, hogy
a kutatók magát a szabad akaratot is kétségbe vonják: szerintük a döntéseinket tudattalanul hozzuk, legfeljebb utólag társítunk hozzájuk érveket és gondolatokat.
Benjamin Libet kollégáival már a 80-as években ezt vizsgálta: híres kísérletében arra kérte a résztvevőket, hogy üljenek nyugodtan, csak a kezüket vagy ujjukat mozdítsák meg néha, és figyeljék meg, mikor jön el az a pillanat, amikor érzik, hogy ideje megmozdulni. Az agyműködésüket közben EEG-vel vizsgálták és döbbenetes felfedezést tettek. Az ingert, hogy mindjárt megmozdítják a kezüket, 0,2 másodperccel korábban jelezték az alanyok, mint hogy maga a mozgás elkezdődött volna – ebben nincs semmi meglepő. Abban azonban van, hogy az agy motoros funkciókért felelős régiója már több mint fél másodperccel azelőtt „fellángolt”, hogy a résztvevők tudatosították volna, hogy mindjárt megmozdítják a kezüket. Azaz a központi idegrendszer már azelőtt „rákészült” a tudatos cselekedetre, hogy maga a döntés megszületett volna.
Ez nem sok idő, de a tudományos tanulság ettől még hátborzongató: döntéseinket mind öntudatlanul, pontosabban a tudattalanban zajló folyamatok mentén hozzuk. Ez nem csak az apró mozdulatokra igaz, hanem a bonyolultabb helyzetekre, sőt, az életünket meghatározó választásokra is. Leegyszerűsítve:
ha azon gondolkodsz, hogy de jó lenne birtokolni például egy tárgyat – ruhát, kiegészítőt, kütyüt, autót, házat –, és gyártod a mellette szóló érveket, ne fáradj: már meg is vetted, csak még nem tudsz róla.
Ugyanez igaz az utazásokra, a munkahelyi helyzetekre (mint a felmondás), vagy például arra, hogy ráírsz-e az exedre.
A kutatást sokan kritizálták, mondván, nincs döntő bizonyíték arra, hogy pontosan az történik az agyban, amire Libeték gondolnak, és sokan érvelnek amellett, hogy szabad akarat igenis létezik (még maga a kutató is elismeri, hogy részben szerepet játszhat a döntésekben), de a kísérlet így is a pszichológia történetének egyik legfontosabb és legijesztőbb mozzanata.
Biztos, hogy sosem lennél gonosztevő?
Az ember előszeretettel gondol magára úgy, mint egyenes gerincű, tiszta erkölcsű, jó szándékú, morálisan stabil lény, aki a vérzivataros időkben is kitartana meggyőződései mellett, és inkább a hősi halált választaná, mint hogy behódoljon. A pszichológiának szokás szerint lehangoló válasza van erre: azt senki sem állítja, hogy annak idején mindenki beállt volna a nácik közé, de azt igen, hogy adott helyzetben az erkölcsi alapvetések mit sem számítanak.
Ha megjelenik az elnyomó hatalom, úgy hódolunk be, hogy észre sem vesszük, a hatalomtól pedig úgy megrészegedünk, mintha nem is mi lennénk.
Erről szól két híres kísérlet, amelynek résztvevői – és kitalálói – tényleg elmentek a végsőkig.
Jelenet az Experimenter c. filmből, ami a híres kísérletet dolgozza fel (Fotó: AFP)
A Milgram-kísérlet az egyik legismertebb és legvitatottabb pszichológiai kísérlet. Stanley Milgram, a Yale Egyetem szociálpszichológia-professzora 1961-ben indította el híressé vált vizsgálatsorozatát. Adolf Eichmann, a náci háborús bűnös pere inspirálta Milgramet arra, hogy megvizsgálja, vajon az emberek tényleg végrehajtanának-e lelkiismeretükkel ellentétes tetteket, ha azokat egy tekintélyes személy parancsolja. Minden tesztben három ember vett részt: az „irányító” (vagyis a hatalom képviselője), a „tanító” és a „tanuló” (aki valójában színész volt). A tanítót és a tanulót elválasztották egymástól, majd a tanítónak azt mondták, hogy kövesse az irányító utasításait. A tanító feladata az volt, hogy szópárokat tanítson a tanulónak. Ha a tanuló rosszul válaszolt, elektromos áramütés volt a büntetés, amely egyre erősebbé vált – legalábbis a tanító ezt hitte. A valóságban nem történt áramütés, de a tanuló fájdalmas reakciókat színlelt.
A tanítók pedig elmentek a falig: addig csavarták az áram erősségét, hogy az már halálos is lehetett volna, abban a hiszemben, hogy mindez valódi.
Érdekes, hogy nemcsak a „tanítók”, de a színészek is megszenvedték a kísérletet: hiába nem volt igazi veszély, többen évekig poszttraumás stressz szindrómával küzdöttek. (Függetlenül attól, hogy a jelenséget csak a 70-es években kezdték vizsgálni, maga a kifejezés pedig a 80-as években bukkant fel először.)
A másik kísérlet a tavaly elhunyt Philip Zimbardo nevéhez fűződik, aki visszajáró vendég volt Magyarországon is. 1971 augusztusában a Stanford Egyetem pszichológusprofesszoraként azt akarta megvizsgálni, hogy a börtönökben tapasztalható visszaélések és konfliktusok az egyéni jellemvonásokból erednek-e. A pszichológiai tanszéken berendeztek egy szimulált börtönt, és 24 önkéntesre osztották ki a „fegyőr” vagy „rab” szerepét. Zimbardo magának az igazgató szerepét adta. Bár csak annyit várt el a felügyelőktől, hogy keltsenek „tehetetlenségérzetet” a rabokban, a helyzet hamar eldurvult. A felügyelők közül négyen szadista viselkedést tanúsítottak. A rabokat megalázták, megfosztották jogaiktól, embertelen körülmények között tartották, például szekrénybe zárták vagy betonpadlón kellett aludniuk. Zimbardo annyira azonosult szerepével, hogy nem látta, mennyire elfajult a helyzet. Tilos volt a fizikai bántalmazás, de sebaj: az őrök kreatív módszereket találtak ki arra, hogy terrorban tartsák fogvatartottjaikat. Amikor az egyikük végképp összeomlott és távozott a kísérletből, a többieket arra kényszerítették, hogy még utoljára alázzák meg.
Sorakoznak a fogvatartottak a stanfordi börtönkísérletben (Fotó: Philip Zimbardo/Wikimedia)
Minden nagyon gyorsan történt: hat nap után teljesen kétségbeejtő lett a helyzet, semmi remény nem volt arra, hogy a kísérletet visszatereljék a medrébe. Zimbardót végül a barátnője győzte meg, hogy állítsa le a projektet – de addigra legalább öt rab hosszú távú pszichés sérüléseket szenvedett, és az „őrök” sem tudtak elszámolni a lelkiismeretükkel.
A kísérletben összesen 24-en vettek részt: mind tiszta előéletű, lelkileg stabil(nak tűnő) férfiak. Ha ez az arány a való életre is jellemző, elképzelhetjük, mi történne, ha tényleg kiépülne az igazi diktatúra Magyarországon.
Zimbardo végig tagadta, hogy etikai vétséget követett volna el. A lelkiismerete azonban – ahogy azt a kísérletről szóló film is bemutatta – nem volt tiszta: egész életében az emberiség jobbításán dolgozott, 2014-ben például két magyar szakemberrel megalapította a Hősök Tere Alapítványt.
