„A gyilkossági helyszínelők valódi világa egy titokzatos, zárt közeg” – mondja Törteli Eszter, aki maga is 16 éven át volt rendőr és önként ment olyan bűnügyi helyszínekre, amelyeket kevesen vállaltak be rajta kívül. Az egykori rendőr megrázó, őszinte könyvben foglalta össze mindazt, amit átélt. Május 6-án kerül a könyvesboltokba Törteli Eszter Szemtől szemben a halállal – Egy bűnügyi helyszínelő megrázó történetei című kötete, amely egy olyan világba enged betekintést, ahová a legtöbben soha nem szeretnének belépni – mégis ellenállhatatlanul vonzódnak hozzá.
Törteli Eszter ma már a családon belüli erőszak áldozatait segíti nemcsak lelki támogatással, hanem tanulható stratégiákkal, a hatósági eljárások során is.
Már gyerekként is gyilkossági helyszínelő szerettél volna lenni. Miért éppen ez volt, ami érdekelt?
Pici lánykoromban sem voltam már kimondottan lányos lány. Egyáltalán nem szerettem babázni, tütükbe öltözni, imádtam viszont edzeni, akadálypályákat építeni és azokon rohangálni. Alapvetően engem a katonai pálya vonzott először, aztán később rengeteget olvastam. És minél többet olvastam a nyomozók világáról, annál jobban megfogott. Arthur Haley könyvei voltak a kedvenceim, úgy éreztem, hogy ez a terület teljesen nekem való lenne, hiszen megvan hozzá úgymond a bátorságom, a fizikai erőm és gyors észjárásom is.
Fotó: Vaszil Ádám
A legtöbb ember ösztönösen menekül a halál közelségéből. Neked viszont a mindennapjaid része volt. Mi lehet a személyiségedben az, ami miatt ennyire másképp reagálsz rá az átlagemberhez képest?
Ennek a munkának a holttest nem a lényege és nem is a célja. Maximum a velejárója. A cél valójában a gyilkosok, az elkövetők elfogása. Senki nem azért választja ezt, mert holttesteket szeretne látni, hanem azért, mert a nyomára szeretne bukkanni azoknak, akik elkövetik a gyilkosságot, és kivonni a társadalomból őket.
Mennyire emlékszel az első esetre, helyszínre vagy ügyre?
Az elsőre szerintem mindenki emlékszik. Az én esetemben egy magánéleti probléma miatt akasztotta fel valaki magát. Döntő pillanat egy rendőr életében, amikor először találkozik személyesen mindazzal, amit korábban csak filmen látott, könyvben olvasott. Nagyon-nagyon más, amikor oda kell állni, és érzi az ember a súlyát, a felelősségét annak, hogy hibázás esetén a gyilkos szabadlábon maradhat. És persze döntő pillanat azért is, mert az ember először találja szemben magát egy holttesttel, ráadásul úgy, hogy nemcsak messziről kell ránéznie, hanem meg kell fogni, le kell vetkőztetni, mintákat kell venni. Ha valaki ettől rosszul lesz az elején, az sok mindent eldönt. Nagyon ritka az, hogy valaki elsőre nem bírja, később viszont már meg tudja szokni.
Mennyire festenek valós vagy hamis képet a helyszínelők munkájáról ezek a népszerű, témába vágó műsorok?
Magyar helyszínelő sorozat nincs, amiket pedig látunk, azok nagy része Amerikából származik, ahol teljesen más a jogrend, a szervezeti kultúra, a rendszer felépítése. Ami viszont jogrendtől és kultúrától függetlenül is nagyon más, az az, hogy a filmekben minden helyszín valahogy nagyon szép. Még ha ki is van valami borogatva, vagy össze van törve, vagy ott egy holttest, az is mindig esztétikus, bírható, nézhető, szinte kellemes. A valóság ennél sokkal, de sokkal brutálisabb. Elképesztően más. Az emberölések és a bűncselekmények nagy többsége nem luxusvilágban történik, mint az amerikai filmekben, hanem sokkal inkább a szegregációkban, lomos, elhanyagolt, koszos helyszíneken. Ebben óriási a különbség.
A szerző fotója
Említetted, hogy maga az eljárás is más itthon, mint a filmeken. Hogyan képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor megérkeztek a helyszínre?
Egy bűnügyi helyszínelés sosem úgy kezdődik, hogy a sorozatokhoz hasonlóan megrohamozzák a halottat és elkezdik a szemlét. A valóságban a bűnügyi helyszín akár több száz méteres körzetében kezdődik a vizsgálat, hiszen a legfontosabb először is tisztázni azt, milyenek mondjuk a rálátási viszonyok, láthatta-e esetleg valaki az elkövetést vagy az elkövetőt, egyáltalán ki láthatott rá a helyszínre. A másik fontos lépés felkutatni, hogy van-e térfigyelő vagy biztonsági kamera a környéken. A helyszínen pedig, amikor bemegyünk az ingatlanba, először körbe fényképezzük azt, megnézzük, hogy mivel van dolgunk. Ezután következik a nyomrögzítés.
Mit vizsgálnak a helyszínelők?
Szagmintát vesznek, az emberöléshez használt eszközökről vesznek mintákat, emellett pedig minden apró, a gyilkossággal összefüggésbe hozható részletről is. Például egy betört ablakról, a holttestről és ruházatáról, a lakás tárgyairól. Amikor az eseményt megpróbáljuk rekonstruálni, megvizsgálunk mindent, megnézzük, hogy az egyes tárgyakat például az elkövető használhatta-e, megfoghatta-e. Sokszor fordul elő, hogy a gyilkosságot közös iszogatás, majd veszekedés előzi meg, ezért például az asztalon hagyott poharaknak vagy akár a villanykapcsolóknak és a mosdónak is fontos szerepe van. Ez egy logikai játék, hogy megpróbáljuk visszapörgetni a filmet, ami ott történt. Ehhez pedig elkezdjük összegyűjteni a nyomokat.
Volt olyan ügyed, ahol nem sikerült elkapni az elkövetőt, és ma is gyakran eszedbe jut?
10 évig dolgoztam nyomozóként halálesetek vizsgálatával, utána kerültem át a helyszínelőkhöz. Helyszínelőként sajnos nem kaptunk visszajelzést, így fogalmam sincs, hogy az ügyek nagy részével mi lett. Maximum néha én is csak a hírekből találkoztam vele, hogy meglett az elkövető. Nyomozóként olyan ügyem nem volt, amit nem tudtunk felderíteni, olyan viszont igen, ahol nem sikerült a bizonyítás, és Magyarországon az ügyek 99 százalékban ezen csúsznak el, ha elcsúsznak. Volt olyan eset, hogy egyszerűen hiába tudtuk, mi történt, sehogy sem tudtuk bizonyítani.
A szerző fotója
Honnan lehet mégis ennyire biztosan tudni, hogy ő tette?
A nyomozói megérzés nagyon erős. Az elszólások, a magatartás, a viselkedés alapján ennél a konkrét ügynél mind tudtuk, hogy az egyik szülő felelős a gyermek haláláért, de nem tudtuk bebizonyítani, és örökre eltűnt. Igen, néha ma is eszembe jut, hogy vajon mi lett vele, él-e még egyáltalán, tényleg magával viszi-e ezt az egészet a sírba…
Fizet bármilyen lelki árat az ember ezért a munkáért?
Aki erre a területre jön, muszáj, hogy erősebb lelkületű legyen. Aki itt van, az nyilván lelkileg általában edzettebb, de biztos, hogy ránk is hatással van. A régi öregek közül sokan végezték például alkoholistaként. Sokan söprik be az érzéseket a szőnyeg alá a nyüzsgés, a rutin, a pörgés közben, pedig mindez egyszer valahol ki fog jönni. Ma viszont már nem ciki felkeresni egy szakembert. Szerintem az öngondoskodás, a mentális egészség sokkal nagyobb hangsúlyt kap ma, mint régebben, és aki úgy érzi, hogy van mihez segítséget kérnie, sokfélét kaphat. Ez pedig rengeteget számít.
Ezt magatoknak kell megoldani, vagy kaptok kirendelt segítőt, aki segít a feldolgozásban?
Elméletben rendelkezésre áll pszichológus. De a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a pszichológus pihenést és pszichológiai szabadságot javasolt, majd ment tovább a munka. A pszichológiai szabadságért cserébe ugyanis mindig járt valami büntetés. Nem tudom, ma változott-e valami, de az én tapasztalatom az volt, hogy súlyos következményekkel járt, ha valaki élt a 30 napos egészségügyi szabadság lehetőségével.
6 fotó
Meglehetősen férfias hivatásnak tűnik a terület, amin dolgoztál. Kellett extrán bizonyítanod nő létedre?
Nyomozóként azért már volt nevem a szakmában. Nagyon sok oktatást és előadást is tartottam, minden lehetséges képzést elvégeztem, a jogszabályok alkotásának jelentős részében is részt vettem és mondhatjuk, hogy átlagon felüli tudásom volt a témában, mire helyszínelő lettem. Nőként viszont sokkal nehezebb bírni, elsősorban fizikailag. Mi nők azért ciklusokban éljük a hónapot. Bizonyos hormonális változások során például sokkal érzékenyebbek vagyunk például az illatokra és szagokra. A munka pedig fizikálisan is nagyon-nagyon fárasztó. Az, hogy egy helyszínen mondjuk tényleg 24 órán keresztül étlen-szomjan kint vagyunk, holttestet kell megfogni, forgatni, akár leemelni vagy kiemelni valahonnan, az nagyon nehéz. Nőként valóban extra energiát igényel.
Hogyan lehet elválasztani ezt a munkát a magánélettől, a családtól?
Konkrétumokat természetesen nem mondhatunk el otthon, legfeljebb annyit, ami még nem minősül titoksértésnek. A családnak pedig egyértelműen magasabb ingerküszöbbel kell rendelkeznie az átlagnál. Ez az életstílus azzal jár, hogy a jelvény is részünkké és a családunk részévé válik, nincs kiszámítható élet, nem én osztom be az időmet, bármikor megszólalhat a telefonom. Egy társ ilyenkor sajnos nem tud nagyon mit tenni, legfeljebb meghallgatni, támogatni, vagy éppen étellel várni akkor, amikor már nem ettem két napja. Nyilván voltak olyan ügyek, amik engem is jobban megviseltek, de alapvetően szerintem mindenkinek van nehéz napja a munkahelyén, legyen az bármilyen munka.
Az emberekkel való kapcsolatodon változtatott a sok kegyetlenség, amit láttál?
Ha én megérkezem valahova, vagy elkezdek valakivel beszélni, akkor egyértelműen sokkal több mindent tudok róla azonnal, mint a legtöbb ember. De ezt nevezhetjük szakmai ártalomnak, mint amikor például egy orvos rád néz és azt mondja, menj el vérvételre, mert valószínűleg alacsony a vasad. Ha valakinek ez a munkája, akkor jobban fel tudja mérni az emberek testbeszédéből, testtartásából, nonverbális jeleiből, hogy milyen ember a másik. És ennek sok előnye van, például hogy nem vernek át, nem néznek hülyének, nincsenek körülöttem toxikus emberek. Szerintem ez abszolút pozitív előny.
A szerző fotója
Sokszor találkoztál családon belüli erőszakkal és a családon belüli erőszak áldozataival. Szerinted mi az, amit a témában rendszeresen félreértünk, rosszul látunk, vagy nem ismerünk fel még ma sem eléggé?
Ma már nem gyilkossági helyszínelőként dolgozom, hanem a családon belüli erőszak áldozatainak segítek mentálisan újjáépíteni saját magukat, illetve a hatósági eljárásokra és tárgyalásokra készítem fel őket. Nagyon erős a társadalmi ítélkezés még ma is. Számtalanszor hangzik el, hogy megérdemli a bántalmazott az erőszakot, amiért nem lép ki a kapcsolatból. De könnyű azt mondani, hogy lépjen ki… Sok tényező befolyásolja az ilyen kapcsolatok alakulását, beleértve még a közös hiteleket, a babavárót vagy a CSOK-ot is. Utóbbiak egyértelműen megnövelték a gazdasági kiszolgáltatottságban élők számát, akik nem azért maradnak benne a kapcsolatban, mert nem látják, mi történik velük minden egyes nap, hanem azért, mert az állam is magukra hagyja őket, sőt nemcsak segítséget, de még útmutatást sem kapnak. Ha közös hitellel terhelt házban élnek, ebből pedig a bántalmazó nem akar elmenni, akkor mégis mit tehet a bántalmazott fél? Tegyük fel, hogy fogja a három gyerekét, elmegy egy albérletbe, de attól még ugyanúgy kell fizetnie a hiteleket is. És akkor fizeti az albérletet, hogyan tartja el a gyerekeket, hogyan tud velük lenni a túlórák mellett? Sokkal nagyobb támogatásra lenne szüksége az ilyen helyzetben élőknek, rendkívül nehéz ma egyébként is egyszülős családként boldogulni.
Nőként ráadásul eleve sokszor hátrányosabb helyzetből indulunk, pláne még gyerekekkel, egyedül. Nincs meg az a szociális támogató közeg, sem az emberek, sem a munkáltatók, sem az állam részéről, mely segíteni az újrakezdést. A legnagyobb hiba pedig, hogy nem fektetünk gyakorlatilag semennyi hangsúlyt a prevencióra. Már gimnáziumokban kötelezővé tenném az ezzel kapcsolatos oktatásokat, önismeretet, párkapcsolati ismeretet, akár pénzügyi és gazdasági tudatosságot, mely által sok-sok tragédia megelőzhetővé válna. És ez csak az egyik lépés a sok közül.
Azt is fontos tudni, hogy a bántalmazó kapcsolat nem úgy indul: valaki lekever egy pofont a másiknak, ez pedig máris definiálja, hogy maga a kapcsolat bántalmazóvá vált. Nagyon lassan eszkalálódik a folyamat, apró lépésekből alakul ki, és sokszor mire az ember valójában rájön, mivel is áll szemben, addigra már a közös gyerekek és közös hitelek megbénítják őt. Nem ítélkeznünk kellene, hanem segítséget nyújtanunk, leginkább pedig mindent megtennünk a megelőzés érdekében.
Ha egyetlen tanácsod lehetne olyan embernek, aki bántalmazottként érintett, mit mondanál neki?
Egyrészt azt, hogy megértem őt. Nem gondolom azt, hogy ez ne fordulhatna elő szinte bárkivel, hiszen nagyon is észrevétlenül lehet belecsúszni. Másrészt az, hogy ha már felismerte, miben van, akkor próbáljon meg kiszállni minél előbb: a gyerekeknek is az az érdeke, hogy egészséges közegben nevelkedjenek. Sőt különösen miattuk fontos és érdemes újrakezdeni. Itt vagyok, és itt vagyunk sokan, akik ebben segítséget tudunk nyújtani nekik. Nem könnyű egy ilyen eljárást végigvinni, de fontos tudniuk: minden helyzetből van kiút.
