Március 1-jétől ombudswoman segíti az nlc, az első számú magyar női online magazin munkáját. Juhász Borbála nőtörténész, genderszakértő, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség tagja egyfajta nőjogi lektorként fogja monitorozni az érzékenyebb témájú cikkeket. Lássuk, mit gondol a magyar nők helyzetéről, hangulatáról és az erre befolyással bíró női magazinok hangvételéről!
Egyesek szerint Magyarországon nem túl jó nőnek lenni, mások azt mondják, rég megvalósult a nemek egyenlősége. Te milyennek érzékeled a helyzetet?
Erre a kérdésre nem lehet egyszerűen válaszolni, mert sajnos a téma „politikai fogságba esett”. Vannak ugyan objektív mutatók, amelyek a nők helyzetét mérik fel és hasonlítják össze a különböző országok tekintetében, ám ezeket mindenki másképp értelmezi. Az Európai Unió Nemek Egyenlősége Intézete (EIGE) évente kiadja a huszonhét országot érintő jelentését, amelyben mindig viszonylag hátsó helyre kerülünk, rendszerint Máltával „versenyzünk”.
Ezt hogyan lehet többféleképpen értelmezni?
Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a lista nem veszi figyelembe a családpolitikai intézkedéseket, ez valóban így van. Magyarország szerintem éppen azért érdekes, mert az elmúlt évtizedeknek vannak pozitív örökségei is. Ilyenek például az anyasági ellátások, amelyek egyrészt más országokhoz képest sokkal tovább járnak, másrészt hat hónap után az állam fizeti ezeket, ami azért fontos, mert így a munkáltatók nem ellenérdekeltek abban, hogy szülőképes nőket alkalmazzanak. Vagy ott a kiterjedt bölcsődei és óvodai hálózat, ami még akkor is vívmány, ha kevés a férőhely, a pedagógus, és magasak a csoportlétszámok. Ugyanakkor még mindig kevés nőt látunk döntéshozatali pozíciókban: a nagyvállalatok felsővezetésében tizenhét százalék a nők aránya, a parlamentben a nő képviselők aránya kevesebb, mint egyharmada az EU-s átlagnak. Ehhez képest már két fontos miniszteri poszt is előrelépés.
Bár egy nő miniszter is képviselhet nőellenes irányokat…
Valóban, de van két szempont, ami miatt ez mindegy; önmagában fontos, hogy kialakuljon a nők részvételének kultúrája. A parlament is egy munkahely, és példát mutathat például azzal, hogy tekintettel van a családos kollégákra – legyenek azok nők vagy férfiak –, nem tart mondjuk, éjszakába nyúló üléseket vagy lezárásokkor be lehet vinni a gyereket, illetve példát mutathat fiatal nőknek, hogy politikusnak lenni is lehetőség. A gazdaságban vannak már törekvések erre, létrejött például az Egyenlítő Alapítvány, amelyben többek között magas beosztásban lévő nők próbálnak fellépni az arányosabb leosztásért.
Aminek a létét és a kárát sem szokás vitatni, az az azonos pozícióban lévők fizetése közti különbség. Kinek volna dolga ezzel?
Vita van arról, hogy ez strukturális egyenlőtlenség vagy a nők szocializációján is múlik. Magyarán: a rendszer a hibás, vagy az a nő, aki szerénysége miatt nem kér magasabb pénzt? Én azt mondom, a kettőt nemigen lehet elválasztani egymástól. Mivel egy ilyen általános különbség igazságtalan, ezért külső eszközökkel változtatni kell rajta, mondjuk kvótákat szabni vagy ellenőrizni a cégeknél a béreket (állami intézményekben ez nem ütközhet akadályokba). Nem könnyíti meg a dolgot, hogy az üzleti életben a fizetés olyan tabu, mint hogy kire szavazol vagy milyen a szexuális életed. Pedig szerintem az átláthatóság jobb volna. De nemcsak egyedi különbségekről van szó;
egész szektorok dolgoznak nyomorbérekért, tipikusan olyanok, ahol a nők vannak többségben: ápolónők, szociális gondozók, dadusok, tanárok. A járványhelyzet most megmutatta, hogy mekkora szükség van rájuk, kérdés, hogy a Covid-hullám után lesz-e szándék a gazdaság átalakítására.
Másik, szó szerint életbevágóan fontos terület a nők elleni erőszak: elborzasztó, hogy mik meg nem történnek nőkkel és gyerekekkel. Gyakori panasz, hogy az áldozatok nem kapnak kellő segítséget.
Pláne nem olyat, ami megelőzné a tragédiákat, bár indult áldozatsegítő program és médiakampány is a témában idén. Évi legalább hetven nőt öl meg jelenlegi vagy volt partnere, a segélyszervezetek mégis azt tapasztalják, hogy nincs elég menedékhely, és nem mindig veszik komolyan a nők segélykiáltásait. A gyermekvédelmi rendszer nem szűr rendesen, a büntetésvégrehajtás is követ el hibákat, pedig a tragédiák jelentős része megakadályozható volna, ha a jelzőrendszer tagjai összefogva, komplexen kezelnének egy-egy ilyen ügyet. Ezek nem „belső családi ügyek”, az államnak igenis meg kell védeni saját állampolgárait, a lakás falain belül is, nemcsak az ország határain belül, azért is tartjuk fenn. Vagyis nem lehet egy szóval megmondani, hogy milyen a nők helyzete Magyarországon: vegyes.
A fizikai bántalmazás ráadásul olyan szélsőség, amiről sokan úgy gondolják, hogy ők nem erőszakosak, nem bántanak nőket, ezért nem érinti őket a téma.
Csakhogy a bántalmazás ott kezdődik, hogy egy társadalom miként tekint a gyengébbekre, mennyire tartja a nőket vagy gyerekeket egyenrangúnak a férfiakkal, mennyire adja meg számukra a szabad önrendelkezés jogát. Lehet, hogy valaki csak utána fütyül egy nőnek és szexuális tartalmú megjegyzést tesz, vagy megalázóan kommentel róla, de valójában ezek ugyanannak a folyamatnak a megnyilvánulásai, mint másnál egy pofon. Ide vezet, ha a nők elleni erőszak normalizált része a mindennapoknak. Nyilván lényeges az is, hogy egy ország vezetése hogyan nyilvánul meg, mert az is leszivárog a párkapcsolatokba. Befolyásolja például a férfiak szerepvállalását az otthoni munkában vagy az egymással való viselkedést válás esetén.
Ezeken a területeken szerintem sok jó tendenciát is látni. Úgy látom, sokkal több a gyerekgondozásban, háztartásban aktív részt vállaló apa, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, és ha válásra kerül a sor, egyre többen törekednek, jó viszonyra.
Valóban vannak jó irányok, jó változások, csak ezek lassan jönnek. Vannak országok, ahol maga a kormányzat segíti elő a fejlődést például azzal, hogy a gyes egy részét csak az apa veheti ki. Ez azért is lényeges, mert így a munkaerőpiac is megtanulhatja, hogy figyelembe kell vennie a családi szempontokat is. De sok mindentől függ a női-férfi szerepleosztás. Milyen előítéleteink vannak, mit tanulunk az iskolában kimondva vagy kimondatlanul, milyen üzenetet közvetít egy médiatermék, milyen plakátok vannak az utcán… nem azt mondom, hogy ne legyen szabad véleménynyilvánítás, de legalább tévhiteket ne terjesszünk.
Például?
Például hogy a nőknek nincs jó humoruk, hogy rosszabbak az autóvezetésben, a matematikában vagy genetikailag képtelenek térképet olvasni. Tanulmányok bizonyítják, hogy a szexista általánosítások károsan hatnak az elismertségre, az életlehetőségekre és az emberek boldogságérzetére.
Vagyis minden olyan dolog, amikor a neme szerint ítélnek meg valakit, nem pedig a teljesítménye szerint.
Igen, de ide tartozik a test tárgyiasítása, az áldozathibáztatás, a külső miatti megszégyenítés… ezek érintenek férfiakat is, de nőket sokkal inkább. Bár joggal sérelmeznénk azt is, ha egy serpenyőt mondjuk, egy meztelen férfi fotójával akarnának eladni.
Juhász Borbála, az nlc ombudswomanje (Fotó: Neményi Márton)
Sokat beszélünk a nők hátrányairól, miközben vannak szituációk, amikben a közvélekedés szerint mi, nők előnyben vagyunk.
Mármint az úgynevezett dekoratív nők, de ez nemtől függetlenül igaz: egy kellemes külsejűnek tartott ember statisztikailag hamarabb kap meg egy állást vagy könnyebben megy át egy vizsgán. Ennek viszont megvan az a hátulütője, hogy egy szép nő tudását kevésbé fogják elismerni, mindig azzal gyanúsítják majd, hogy a külsejével érte el, amit elért. Fontos azonban, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor valóban más bánásmód kell járjon a nőknek, tipikusan ilyenek a várandóssággal, anyasággal, szoptatással kapcsolatos jogok.
Hogyan értékeled a #metoo mozgalom hatásait? Veszítettünk vele vagy sokat köszönhetünk neki?
Mindenképp többet köszönhetünk, mint amennyit vesztettünk volna vele. Van egy több ezer éve létező kultúra, amit megszoktunk, használunk, amiben élünk, de az értékek egy része mára elavult, illetve mások jöttek be mellé. Ebből sok konfliktus van, pedig ha valaki felszisszen, mert valami nem esik jól neki, azt el kéne fogadni. Mindenképp valós eredmény, hogy az intézmények kialakították zaklatás elleni protokolljukat, és a munkatársak talán jobban figyelnek egymás jelzéseire. Persze nem cél, hogy egy teljesen savanyú társadalom jöjjön létre, ahol flörtölni sem lehet. Halljuk, hogy az USA-ban az üzleti világban a férfiak annyira félnek, hogy egy céges utazáson közös emeleten sem akarnak más lakni a kolléganővel, nehogy szexuális zaklatással vádolják. Ez olyan, mintha visszafelé haladnánk az időben olyan kultúrák felé, ahol szeparálják a nőket, vagy minden hajszálukat el kell fedniük, mert szexuálisan olyan „veszélyesek”. Ehelyett én azt mondom:
tessék felnőni a feladathoz, tisztességesen bánni a másik nem képviselőivel, megtanulni értelmezni a kommunikációjukat, elfogadni az akaratukat.
Gyakran hallani azt a panaszt, hogy amióta a nők „megerősödtek”, a férfiak nem találják a helyüket, a nők meg úgyse bírják a terhelést egyszerre a családban és a munkában. Erre szoktuk azt mondani, hogy a nők mostanra emancipálódtak a munkaerőpiacon, itt az ideje, hogy a férfiak még nagyobb arányban emancipálódjanak a konyhában és a szülői értekezleteken. Nyilván rengeteg családban ez már most is így működik. Egyébként a két nem szerepei csak együtt értelmezhetők, ezért ez közös ügyünk.
Azokban a társadalmakban, ahol nagyobb a nemek közötti egyenlőség, ott mind a férfiak, mind a nők boldogabbak, jobb életminőségről számolnak be.
Ahhoz képest, hogy ez közös cél lenne, hogyan válhatott mind a ’feminizmus’, mind a ’genderelmélet’ szitokszóvá?
A feminizmust mindig is félreértették. Nem a nők előnybe helyezését vagy férfiellenességet jelent, inkább a hátrányok kiegyenlítését és egyenlőségelvűséget. Magyarországra ráadásul későn ért el a feminizmus úgynevezett második hulláma, mint „nyugati import”. A gender szó még nehezebben érthető itthon, de már az angol nyelvterületen is változóban van a jelentése, és ez félreértésekre ad okot. A gender szót azért kezdték el használni a „sex” mellett, hogy elválasszák a biológiai nem fogalmát a nemhez kapcsolódó elvárásoktól, és rámutathassanak, hogy egyik nem fakad automatikusan a másikból. Mit jelent ez? Hogy mondjuk, mivel nő vagyok, elvárják tőlem, hogy tökéletes piskótát süssek. A feminizmus azt mondja, előbb kérdezzenek meg, hogy akarok-e.
Ráadásul mindkettőt családellenesnek bélyegzik.
Nyilvánvalóan nem azok, ahogyan a melegjogok elismerése sem az, ezt csak azért említem, mert a genderelméletbe mostanság ezt is bele szokták keverni, hiszen „genderen” sokszor az identitást értik a támadói, és a használóinak egy része is.
Mostanában mintha túl sokan akarnának helyettünk, nők helyett dönteni.
Az igazi döntés sosem lehet kikényszerített, pláne, ha olyan fontos dolgokról van szó, mint karrier és/vagy család, szülés, párkapcsolati formák. Három érték, ami biztonságérzetet kéne adjon egy társadalomban: anyagi és jogi függetlenség, erőszakmentesség. Én a döntéshozóktól minimálisan azt várom: ha segíteni nem tudnak, legalább ne ártsanak.
Említetted a média befolyását is a közgondolkodásra. Március 1-jétől erre te is közvetlenül hatni tudsz majd, hiszen az nlc felkért téged ombudswomannek, vagyis nőjogi lektornak: azt fogod felügyelni, hogy Magyarország első számú online női magazinja hogyan beszél nőkről és nemekről. Miért vállaltad?
Ilyen még nem volt, ezért nagyon örültem, hogy az nlc megkeresett az ötlettel. Számomra nagy kihívás. Nem vagyok újságíró, de régóta foglalkozom társadalmi nemekkel, nők jogaival, ezen belül pedig sajtóval túl azon, hogy magam is cikkfogyasztó vagyok. Amit fel tudok ajánlani, az a szakmai tudásom, de semmiképpen nem akarok cenzorkodni. Arra fogok koncentrálni, hogy egy-egy témában hol vannak érzékenységek, mik a jó megközelítések, hogyan lehet valaki még jobb a tényalapú újságírásban úgy, hogy ne fusson bele hibákba. Hogy senki ne kérdezhesse meg, hogyan hívhatja magát egy szerkesztőség női magazinnak ilyen és ilyen címmel vagy képpel. Sokszor az újságírók sem veszik észre a rossz rutinokat, úgyhogy ez egy közös tanulási folyamat. Az nlc egy sikeres sajtótermék, és örülök, hogy felelősen is gondolkodik, hiszen rengeteg nőhöz szól, így lehetősége van hatással lenni a helyzetükre.
Milyen tipikus hibákat látsz a jelenlegi újságírásban?
Sok a nagyszerű cikk a nőket célzó weboldalakon, de ez a sajtó már nagyon más, mint ami a nyomtatott újságok korában volt. A minél több kattintásra való törekvés könnyen ronthat a minőségen, és azt látom, hogy sokan keresik még ezt az egyensúlyt. Ezt nehezíti, hogy az internettel egy addiginál agresszívabb kommunikáció is bejött, hiszen tömegesen kerülünk kapcsolatba olyanokkal, akikkel személyesen nem találkozunk, látszólag nincs következménye, ha a földbe tiprunk másokat. Én azon a véleményen vagyok, hogy úgy bánjunk másokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának – ismeretlenül is. Különösen kényes terület a bulvár, hiszen a közvélekedés szerint az úgynevezett celebeknek többet el kell viselniük, de itt is tartani kell a tisztesség határait. Áldozathibáztatás, body shaming nem fér bele. Bizony egy női magazin is lehet szexista, ahogyan nőket is látunk karriert csinálni nőellenességgel. Szerintem nem éri meg.
Még több nőügy:
- Mégis, kinek kellene ma egy háromgyerekes munkaerő?!
- Négy generáció, egy kérdés: Lehetünk jó anyák munka mellett?
Az összes olyan cikkben, amit az nlc ombudswomanje, Juhász Bori lektorált, megtalálod ezt a dobozt, ha pedig kérdésed van, írj erre a címre: ombudswoman@nlc.hu
