![Timothée Chalamet](https://nlc.hu/uploads/2025/02/profimedia-0963889684-1.jpg)
A figyelemre vágyó test
Már kamaszkoromban – még jóval Katy Perry előtt – divatos volt, hogy tinilányok egymással csókolóznak a buliban, mert azt a t.A.t.u olyan divatossá tette, és mindenki, aki el akarta nyerni a fiúk figyelmét, némi vonzalmat tettetett a barátnője iránt. Szerencsére annyira tele voltam gátlással és önbizalomhiánnyal, hogy még a legjobb barátnőmre sem mertem rámozdulni, nemhogy egy fiúra. Az olyan tévéműsoroknak, mint a Való Világ persze ez a dolguk: szívesen magukra vállalják, hogy kielégítsék kíváncsiságunkat, és a nézettség érdekében nem bánják, ha szereplői úgy vonaglanak a kamerák előtt, hogy attól még Kovács „Kovi” István legnagyobb büszkeségei is elpirulnak. Az idő múlásával úgyis kiderül, hogy ki az igazi méhkirálynő, és ki az, aki csak annak képzeli magát.
A testünk már régen nem azért van, hogy tükrözzön bennünket, hanem olyan, mint egy kirakat, amelynek az a feladata, hogy eladjon minket; eszköz, hogy elérjük a céljainkat. Nem elég „valamilyennek” lenni, meg is kell mutatni, ami van. Ahogyan egykori osztálytársaimnak a tinidiszkóban, ma a szórakozóhelyeken vagy épp a VV szereplőknek, meglehet, az a céljuk, hogy észrevegyék őket az óriási tömegben, hogy látszódjanak. Hogy figyelmet kapjanak, megerősítést arról, hogy Valakik. Akik tudnak, mernek valamit, amit más nem. Ők a „bevállalósak”, akik azt csinálják, amit akarnak, féktelenek, ösztönösek. Látszólag olyanok, mintha szabadok lennének, akiket nem érdekel, mit gondolnak róluk, közben mégis folyamatosan azt lesik a szemük sarkából: „Elég jó vagyok neked?”
Ha ő is csak eszközt lát a testében, és nem tiszteli, más miért tisztelné?
Sex sells, mondja az angol, és az érzékiségnél valóban nincs értékállóbb, „kéznél levőbb”, kézenfekvőbb valuta. Az „erotikus tőke” a munkahelyen ugyanolyan hasznot hozhat, mint bármilyen kapcsolatban: Catherine Hakim, a London School of Economics kutatója külön kötetet szentelt a témának, amely ellen lehet tiltakozni, de tagadhatatlanul létezik. Mindannyian használjuk a testünket bizonyos fokig, képmutatás és naivitás lenne azt mondani, hogy nem szeretjük, ha szexinek és kívánatosnak tartanak. De óriási különbség van aközött, hogy valaki a testén keresztül éli meg a nőiességét, illetve hogy azt sugallja, nőnek lenni annyi, mint azt akarni, hogy akarjanak, és ez adja a létjogosultságot. Ehhez az is kellene, hogy egy nőnek ne mondhassák azt soha, amit végzős egyetemista ismerősömnek az elismert professzor a teli előadóteremben. A kérdésre, hogy milyen tanácsot adna munkavállaláshoz egy pályakezdő újságírónak, a válasz annyi volt: „vegyen fel miniszoknyát!”. Vagy az elismert irodalomkritikus ne rója fel a szintén elismert költőnőnek, hogy fiatalkorában az idősebb férfikollégák között kívánta megmutatni oroszlánkörmeit, „miért nem volt neki elég, hogy egy csinos pofika” (sic)?
Hol marad a méltóság?
Apropó, férfiak. Mintha miattuk is lenne ez a túlfűtött szexualitás. Ki ne akarna megtestesült férfifantázia lenni? Pándy Mária szexológus mesélt egyszer arról, hogy egyik páciense, egy húszéves férfi kiégett, mert a mindennap ráömlő, hígítatlan szex miatt már semmi nem izgatja fel, egy másik pedig, egy híres, fiatal tévériporter azért nem kívánta gyönyörű feleségét, mert a munkahelyén „a nők kidobják a cicijüket és a popsijukat”, és megcsömörlött. De mielőtt megköveznek azért, hogy most bújtam ki az ősasszonyi barlangomból, minden nyitottságom és felvilágosultságom mellett azt mondom, hagyjuk a pasikat egy kicsit vadászni, és maradjunk mi, nők a vágy titokzatos tárgyai – kivéve ha épp nekünk van kedvünk vadászni. Mert persze ilyen is van, és lehet nagyon jó – de ezt is lehet a maga helyén, idején, stílusosan csinálni.
***
De ő sem tagadta, hogy a csupaszsággal bánni tudni kell, mert a meztelen test lelkileg is lemeztelenít, sérülékennyé, kiszolgáltatottá tesz. És mindegy, hogy női vagy férfitestet látunk ruhátlanul: a férfiak ugyanúgy felháborodhatnának a Lady Gaga videókban földön kúszó arctalan hímek vagy a Pinterest oldalra biggyesztett, izmukat feszítő, arcukat szégyenlősen félrefordító Adoniszok láttán, akik ugyanennek a problémának a részei, csak pepitában.
Talán ha Julia Roberts a Pretty Womanben nem hitette volna el velünk, hogy még a prostituált Hamupipőkéből is lehet hercegnő. Talán ha a call-girlök és eszkortlányok életét nem mutatnák a bestsellerek és újságcikkek olyan irigylésre méltónak és csili-vilinek. Talán ha nem a pornóiparban gyakorlatot szerzett rendezőket kérnének fel a bemutatóikra az olyan tekintélyes divatházak is, mint az Yves Saint Laurent, a Versace vagy a Gucci és a Dolce&Gabbana, és reklámfotóik nem olyanok lennének, hogy egy szexlapban is megállnák a helyüket. Talán ha az a szó, hogy porno chic meg sem született volna…
Akkor talán elhinnénk, hogy azok is vagyunk, akik belül vagyunk. Nem csak az, amit mutatunk magunkból, és amit látnak belőlünk. Nem csak hús.