A figyelemre vágyó test
Már kamaszkoromban – még jóval Katy Perry előtt – divatos volt, hogy tinilányok egymással csókolóznak a buliban, mert azt a t.A.t.u olyan divatossá tette, és mindenki, aki el akarta nyerni a fiúk figyelmét, némi vonzalmat tettetett a barátnője iránt. Szerencsére annyira tele voltam gátlással és önbizalomhiánnyal, hogy még a legjobb barátnőmre sem mertem rámozdulni, nemhogy egy fiúra. Az olyan tévéműsoroknak, mint a Való Világ persze ez a dolguk: szívesen magukra vállalják, hogy kielégítsék kíváncsiságunkat, és a nézettség érdekében nem bánják, ha szereplői úgy vonaglanak a kamerák előtt, hogy attól még Kovács „Kovi” István legnagyobb büszkeségei is elpirulnak. Az idő múlásával úgyis kiderül, hogy ki az igazi méhkirálynő, és ki az, aki csak annak képzeli magát.
A „most mutasd meg!” azonban a falakon kívül is létezik: nők – tizenévesek, húszasok és harmincasok – viselkednek úgy, mintha egy videoklip szereplői lennének, csak ez a show nem három percig tart. Nincs rendező, aki véget vetne a magamutogatásnak, a riszálásnak, a felkínálkozásnak, és atyaian óvó mozdulattal egy köntöst dobna a meztelen, figyelemre vágyó testre.
A testünk már régen nem azért van, hogy tükrözzön bennünket, hanem olyan, mint egy kirakat, amelynek az a feladata, hogy eladjon minket; eszköz, hogy elérjük a céljainkat. Nem elég „valamilyennek” lenni, meg is kell mutatni, ami van. Ahogyan egykori osztálytársaimnak a tinidiszkóban, ma a szórakozóhelyeken vagy épp a VV szereplőknek, meglehet, az a céljuk, hogy észrevegyék őket az óriási tömegben, hogy látszódjanak. Hogy figyelmet kapjanak, megerősítést arról, hogy Valakik. Akik tudnak, mernek valamit, amit más nem. Ők a „bevállalósak”, akik azt csinálják, amit akarnak, féktelenek, ösztönösek. Látszólag olyanok, mintha szabadok lennének, akiket nem érdekel, mit gondolnak róluk, közben mégis folyamatosan azt lesik a szemük sarkából: „Elég jó vagyok neked?”
Ha ő is csak eszközt lát a testében, és nem tiszteli, más miért tisztelné?
Az eszelős bevállalósság már nemcsak az élvezetről és a határok ledöntéséről szól, hanem a tetszeni vágyásról, megfelelni akarásról. Nagy a verseny, és mindenki szeretne kitűnni, más lenni, mint a többiek. Mekkora kétségbeesés, bizonytalanság, görcsös megfelelési kényszer kell ahhoz, hogy valaki mellet és feneket villantson azért, hogy emberszámba vegyék? Noha épp ezért nem fogják elfogadni, nem fognak belőle többet látni, mint hústömeget. Ha ő is csak eszközt lát a testében, és nem tiszteli, más miért tisztelné?
Sex sells, mondja az angol, és az érzékiségnél valóban nincs értékállóbb, „kéznél levőbb”, kézenfekvőbb valuta. Az „erotikus tőke” a munkahelyen ugyanolyan hasznot hozhat, mint bármilyen kapcsolatban: Catherine Hakim, a London School of Economics kutatója külön kötetet szentelt a témának, amely ellen lehet tiltakozni, de tagadhatatlanul létezik. Mindannyian használjuk a testünket bizonyos fokig, képmutatás és naivitás lenne azt mondani, hogy nem szeretjük, ha szexinek és kívánatosnak tartanak. De óriási különbség van aközött, hogy valaki a testén keresztül éli meg a nőiességét, illetve hogy azt sugallja, nőnek lenni annyi, mint azt akarni, hogy akarjanak, és ez adja a létjogosultságot. Ehhez az is kellene, hogy egy nőnek ne mondhassák azt soha, amit végzős egyetemista ismerősömnek az elismert professzor a teli előadóteremben. A kérdésre, hogy milyen tanácsot adna munkavállaláshoz egy pályakezdő újságírónak, a válasz annyi volt: „vegyen fel miniszoknyát!”. Vagy az elismert irodalomkritikus ne rója fel a szintén elismert költőnőnek, hogy fiatalkorában az idősebb férfikollégák között kívánta megmutatni oroszlánkörmeit, „miért nem volt neki elég, hogy egy csinos pofika” (sic)?
Hol marad a méltóság?
Más az izgató, játékos flört és más a hatalmi játszma, amelyben egy nő a testét, méltóságát adja egy illúzióért. A kétségbeesett próbálkozásokat nézve felhorgad a jó érzés: miért teszed ezt magaddal? Nem látod, ki vagy? Miért nem szereted azt, aki vagy? Nehéz mondogatni, ha nem látja, ha nem hiszi. Az önbecsülést nem adják könnyen és ingyen. Az önbecsülésért meg kell dolgozni, el kell tudni dönteni, kinek a véleménye számít, miközben az ember hisz magában. Abban, hogy az, ami benne van: agya, szíve, lelke, tehetsége jelöli ki a helyét a világban, nem az, hogy „mennyit mer bevállalni”. Kétségtelenül könnyebb egy-két ruhadarabot ledobni, mint kitartóan megdolgozni az elismertségért, vagy akár évekig is arra várni, hogy egy hozzánk méltó férfit találjunk, ne csak átmeneti megoldást magányos éjszakákra.
Apropó, férfiak. Mintha miattuk is lenne ez a túlfűtött szexualitás. Ki ne akarna megtestesült férfifantázia lenni? Pándy Mária szexológus mesélt egyszer arról, hogy egyik páciense, egy húszéves férfi kiégett, mert a mindennap ráömlő, hígítatlan szex miatt már semmi nem izgatja fel, egy másik pedig, egy híres, fiatal tévériporter azért nem kívánta gyönyörű feleségét, mert a munkahelyén „a nők kidobják a cicijüket és a popsijukat”, és megcsömörlött. De mielőtt megköveznek azért, hogy most bújtam ki az ősasszonyi barlangomból, minden nyitottságom és felvilágosultságom mellett azt mondom, hagyjuk a pasikat egy kicsit vadászni, és maradjunk mi, nők a vágy titokzatos tárgyai – kivéve ha épp nekünk van kedvünk vadászni. Mert persze ilyen is van, és lehet nagyon jó – de ezt is lehet a maga helyén, idején, stílusosan csinálni.
***
Egyszer régen találkoztam egy sztriptíztáncosnővel, akiben annyi méltóság és maga iránti tisztelet volt, mint egy királynőben. A szégyen, amit az előítéleteim miatt éreztem, még most is zavarba hoz. Nem is mertem neki bevallani, mekkora meglepetés, hogy „jé, hiszen ez a nő érez és gondolkodik”. Nem számított, hogy csupaszon táncolt, mert közben belül vasakarata volt, és tudta, miért csinálja. Ő ünnepelte a testét. Élvezte, hogy szép és kívánatos, és az önértékelését nem tette függővé attól, hogy mennyire tetszik másoknak, mert egy rossz este után ki sem kelt volna az ágyból.
De ő sem tagadta, hogy a csupaszsággal bánni tudni kell, mert a meztelen test lelkileg is lemeztelenít, sérülékennyé, kiszolgáltatottá tesz. És mindegy, hogy női vagy férfitestet látunk ruhátlanul: a férfiak ugyanúgy felháborodhatnának a Lady Gaga videókban földön kúszó arctalan hímek vagy a Pinterest oldalra biggyesztett, izmukat feszítő, arcukat szégyenlősen félrefordító Adoniszok láttán, akik ugyanennek a problémának a részei, csak pepitában.
Talán ha Julia Roberts a Pretty Womanben nem hitette volna el velünk, hogy még a prostituált Hamupipőkéből is lehet hercegnő. Talán ha a call-girlök és eszkortlányok életét nem mutatnák a bestsellerek és újságcikkek olyan irigylésre méltónak és csili-vilinek. Talán ha nem a pornóiparban gyakorlatot szerzett rendezőket kérnének fel a bemutatóikra az olyan tekintélyes divatházak is, mint az Yves Saint Laurent, a Versace vagy a Gucci és a Dolce&Gabbana, és reklámfotóik nem olyanok lennének, hogy egy szexlapban is megállnák a helyüket. Talán ha az a szó, hogy porno chic meg sem született volna…
Akkor talán elhinnénk, hogy azok is vagyunk, akik belül vagyunk. Nem csak az, amit mutatunk magunkból, és amit látnak belőlünk. Nem csak hús.
