Ami történt: múlt héten egy bulvárlap képeket közölt a szeretőjéhez robogón siető francia köztársasági elnökről, François Hollande-ról. Élettársa, Valerie Trierweiler kiborult, és kórházba vonult, a szerető, Julie Gayet színésznő pereli az újságot. Nem mintha nagyon meglepte volna a franciákat: a kétgyerekes, elvált Gayet-ről már tavaly pletykálták az interneten, hogy közel áll az elnökhöz.
 |
| Valerie Trierweiler és François Hollande francia köztársasági elnök |
Trierweiler egyik közeli újságíró barátja a Le Parisien nevű napilapban azt írta, hogy a pletykalap megjelenése előtti estén valóságos érzelmi cunami tört ki az elnöki palotában, amikor az elnök beismerte hűtlenségét. A francia nők szerint viszont – akiktől közismerten távol áll a női pajtáskodó érzelmesség – Trierweiler már tudhatott a viszonyról.
Valerie Trierweiler, a magyar mércével majdhogynem mérhetetlen sikerű egykori politikai újságíró, súlyos levertséggel küzd. Rosszmájú honfitársnői szerint egy új ruhatár, amelyet hamarosan egy Egyesült Államokbeli viziten viselne, feledtetné vele a múlt hét drámáját. Együttérzésben bizony van hiány, hiszen annak idején Valerie maga is a Másik Nő volt, amikor Hollande a kedvéért négy gyermeke anyját, élet- és politikustársát Ségolène Royalt elhagyta. A helyzet számára így túlságosan is ismerős lehet.
Lerombolta volna a francia nő mítoszát?
 |
| Julie Gayet színésznő |
A legtöbb franciát amúgy nem érdekli, hogy Hollande-nak viszonya van. Mivel nem házasok és nincsenek gyerekeik, nincs neki elkötelezve, gondolják. Gayet csinos, Trierweiler kórházba vonulását pedig zsarolásként értékelik, hogy az elnököt döntésre kényszerítse két héttel későbbi amerikai útja előtt. Nem mindegy, ki foghat kezet Obama elnökkel. Orvosai most nem is engedik az elnököt élettársa közelébe, mondván, az asszony zaklatott lelkiállapotban van. Mint egy szappanopera, csak szebb ruhákkal.
Különben bizonyos szemszögből nézve mintha Franciaország nem is ezen a Földön lenne. Legalábbis a gyermeknevelési, életvezetési, szexuális és fogyókúrás tanácsadó könyvek tucatjait olvasva úgy tűnik, hogy a francia nők valószínűleg földönkívüliek, akik nem híznak, nem öregszenek meg, szupergyerekeket nevelnek, karriert csinálnak, miközben eszelősen sikkesek és csábítóak. Hétfőn viszont éppen a first lady, Valerie Trierweiler rombolta le a francia nő mítoszát egy TGV expresszvonat erejével és sebességével.
A férfi csábít, ez a dolga
Az egyik leggyakrabban használt francia szó a csábítás. Nem csak fülledt budoárokban vagy a sármőrök ellenállhatatlan duruzsolásában érhető tetten, mindent áthat, a politikától kezdve a leghétköznapibb eseményekig. Elcsábítani annyi, mint vonzani, elvarázsolni, élvezetet adni – akár egy érintés nélkül. A grand séducteur, a nagy csábító nem szoknyavadász, hanem olyan férfi, aki könnyen meggyőz másokat, megnyeri a tetszésüket, akár egy nézéssel, akár borotvaéles logikával.
Franciaországban fontos, hogy egy politikus is csábítani tudjon, a tevékenységükön kívül azt is gyakran emlegetik, mennyire vonzóak, és senki, még a feleségük sem várja el tőlük, hogy karizmájukat a fiókban rejtegessék. Egyszersmind úgy tartják, hogy a nyilvánosságnak nem kell tudnia a politikusok magánéletéről. A szabadság, egyenlőség és testvériség mellett a privát szféra tisztelete legalább ugyanannyira erős, még akkor is, ha ez sérti egy éppen megcsalt nő szabadsághoz és egyenlőséghez való jogát.
Ahelyett, hogy vállat vont volna
 |
| Trierweiler és Hollande |
Trierweilerrel szemben a leghevesebb ellenérzést az váltotta ki, ahogyan reagált – az nem volt „franciás”. Mindenki tudja, hogy a francia elnököknek vannak házasságon kívüli viszonyaik, François Mitterrand-nak egy második családja is volt. „És akkor mi van?” – így reagál a párizsi utca embere, és azon túl, hogy a kárörvendő média azt ünnepli, hogy az unalmasnak és élettelennek látszó elnök végre csinált valami izgalmasat, az elnök pozícióját ez a viszony nem ingatja meg.
Trierweiler ugyan mit ért el ezzel a színpadias kórházba vonulással? Ahelyett, hogy vállat vont volna, ahogyan francia nők generációi, magára irányította a figyelmet, és áldozatnak állította be magát, mondják. Az áldozatiság azonban nem is lehetne távolabb egy francia nő elképzeléseitől arról, mi illendő. Méltatlan és lealacsonyító – akkor is, ha nagy a lelki teher. És legfőképpen nem sikkes.
Ahogyan Coco Chanel mondta, egy nőnek két dolog fontos: legyen stílusos és elbűvölő! Valerie-nek a francia nők szerint egyik sem sikerült, és a közvélemény szerint nem is lenne baj, ha Hollande a fiatal vetélytársnő mellett döntene. Amúgy pedig Hollande vele együtt vehetne stílusleckéket: a randevúkra egy lakásban került sor, amely ugyanabban az utcában van, mint az elnöki palota. Illett volna nagyobb távolságot tartani a két élete között.
Inkább egy férj, mint egy barát
Merthogy – akármilyen hihetetlennek tűnik – még ebben a léleknyomorítóan nehéz helyzetben is lehet „stílusosan” viselkedni. Amikor a világ egyik legbefolyásosabb férfiját, az IMF (Nemzetközi Valutaalap) elnökét, Dominique Strauss-Kahnt azzal vádolták meg, hogy egy szállodai lakosztályban brutális erőszakkal szexre kényszerített egy szobalányt, felesége, Anne Sinclair nem akarta, hogy gyengének vagy megalázottnak lássák.
„Egy másodperce sem hiszem el a férjem elleni vádakat” – jelentette ki hatűrozottan; és hogy hálószobája magányában mit gondolt, az senkire nem tartozik. A kérlelhetetlenségéről híres, megkerülhetetlen, vérprofi újságíró Anne Sinclair „túl büszke ahhoz, hogy féltékeny legyen. Minden erejével elnyomja azt az érzést, amelyet nem fogad el”, írták róla egy életrajzi könyvben. Korábban is, ha barátai felemlítették DSK sikamlós, szexuális zaklatásoktól és félrelépésektől foltos múltját, ő felállt az asztaltól. Inkább egy barátot veszített el, mint egy férjet.
A vágy emberi
Franciaországban elfogadott, hogy egyetlen ember képtelen a másik minden vágyát, igényét maradéktalanul kielégíteni, és még ha ez mentegetőzésnek tűnik is, alázatosabban fogadják el a természet törvényszerűségeit: hogy a vágy kialszik vagy épp fellobban, és nincs uralmunk érzelmeink felett. Nem fekete-fehérben látják az emberi kapcsolatokat, hanem árnyalataikban, kétértelműségükben, változékonyságukban. Ezt már gyermekkorban megtanulják: amikor egy francia kislánynak megtetszik rövidnadrágos óvodástársa, a százszorszép szirmait tépkedve nem azt suttogja, hogy „szeret, nem szeret, szeret, nem szeret”. Ehelyett mosolyogva azt dünnyögi: „szeret: egy kicsit, nagyon, szenvedélyesen, őrülten, egyáltalán nem.”
A hűtlenséget a házassággal járó „ártalomnak” tartják. A filmekben talán szórakoztató, könnyed franciás afférként tálalják, de a háttérben természetesen a nőket ugyanúgy megviseli, mint bárhol máshol, ez a válások egyik fő oka. Felmérések szerint az amerikaiak amúgy sokkal csapodárabbak a franciáknál, csak míg előbbiek egyéjszakás kalandot keresnek, a francia szerető különleges státusz: cinq á sept, vagyis délután öttől hétig tart a szeretőknek fenntartott időszak. A szeretőség olyan hosszútávú kapcsolat, amely nem pusztán testi örömöt jelent, hanem lehetőséget önmaguk megismerésére, kibontakoztatására – ez persze mit sem enyhít a megcsalt fél fájdalmán.
Úgy tesznek, mintha
Maryse Vaillant francia pszichológus szerint a nők radarja megérzi, ha a partnerüknek viszonya van, de van egy kimondatlan megegyezés: a férj mindent megtesz, hogy tiszteletét kifejezze felesége iránt, és hogy ne derüljön ki a csélcsapság, a feleség pedig mindent megtesz, hogy úgy tűnjön, nem tud róla. „Mindig tudjuk, ha van egy másik nő. Ennek örülhetünk vagy kikészülhetünk, de ha más is megtudja, a mások előtti szégyen az, ami elfogadhatatlan” – állítja Vaillant.
Nem arról van szó, hogy az a francia filmekből ismerős könnyedség és nemtörődömség közömbösséget jelent, nem igaz, hogy az afférok és a hűtlenség nem viselik meg a nőket. Amit viszont elvárnak egymástól a felek, az a diszkréció. Mindenkinek megvan a saját titkos kertje, amely mindenki elől zárva van. Ha egy viszonyra fény derül, kitárul a titkos kert kapuja, és belelátnak a magánéletükbe, amelyhez senkinek semmi köze nincs. A francia nők az indiszkréciót büntetik, nem a hűtlenséget.
A fiatalok már nem bocsátanak meg, mint anyáik
A válások száma amúgy csökken, nemcsak azért, mert a megcsalt felek szemet hunynak a hűtlenség felett, hanem mert egyre kevesebben is mondják ki a boldogító igent: a fiatalok már úgy gondolják, hogy inkább nem házasodnak meg, mint hogy elfogadják, ha néhány éven belül megcsalják őket. Az új generáció másképp látja a szerelmet és a házasságot. Talán a hollywoodi filmek, talán a globalizáció hatására, vagy egyszerűen elegük lett, de egyre kevésbé hajlandóak elfogadni a házasságon kívüli viszonyokat és megbocsátani azt, ami anyáiknak még könnyen ment.
Ne akarjuk lemásolni
Egy francia popegyüttes már a nyolcvanas években megénekelte, hogy emancipált nőnek lenni nehéz dolog. Úgy tűnik, a Cookie Dingler-dal újrafeldolgozása 2014-ben is aktuális lenne, mert a sokat irigyelt francia nők szerint férfinak lenni jobb. Vajon mit szólna ehhez Simone de Beauvoir, a neves feminista? Az amerikai Pew Research Center tanulmányában a franciák háromnegyede úgy gondolja, a férfiaknak jobb életük van, mint a nőknek. És ezen már az sem segít, hogy nemrégen törölték a dokumentumokból és levelezésekből a mademoiselle kifejezést, mert kinek mi köze a családi állapothoz. Ráadásul a francia nők szedik Európában a legtöbb antidepresszánst, és az ottani gyógyszerszedők kétharmada – mintegy 10-15 millió ember – nő.
Nem csoda, hiszen az elvárások agyonnyomják őket: a francia nő legyen hű a francia nő eszméjéhez: öltözködjön ízlésesen, legyen ápolt, keressen legalább megközelítőleg annyit, mint a férje, osztozzon vele a háztartási költségekben, eközben nevelje rendesen a gyerekét, akire aztán méltán lehet büszke az egész család. Hiába teremtettek számukra olyan családtámogatási és munkahelyvédelmi feltételeket, amelyekről máshol álmodni sem mernek, a munkavállalási statisztikát látva az ország skandináv, de mentalitása mediterrán. „macsóország”, mondják, ahol a nő legyen „szupernő”.
Ezek után, ha könyvet olvasunk a francia nők életéről, ne praktikus kézikönyvként forgassuk, amelynek tanácsait saját életünkben szeretnénk megvalósítani, inkább tekintsünk rá úgy, mint fantasztikus irodalomra. Biztosan van egy hely, ahol így is lehetne élni… valahol ott, ahol a vámpírok és a földi lányok is egymásra találnak.
