Szántó Dávid: Fantasztikus látni, ahogy felnő a fiam!

Az első pillanattól kezdve kiveszi a részét a Benji körüli teendőkből. Sőt, már korábban is, hiszen a kilenc hónap alatt is mindvégig ott volt a felesége mellett. Együtt jártak a vizsgálatokra, együtt nézték az ultrahangot, és együtt is vonultak a szülőszobába. Benji már egyéves múlt, és Dávid még ugyanolyan lelkes, mint az első pillanatokban, bár azt nem tagadja: néha kicsit fáradt.

– Mindig változik a napi ritmus, és bevallom, ez a mostani kicsit kimerít. Régebben még többször aludt Benji, esténként sokáig fenn volt, így az esti sporthírek után még tudtam vele játszani, bolondozni. Mivel későn feküdt, későn is kelt, és ez nagyon jó volt. Sokáig henyéltünk még az ágyban, élveztük a lustálkodást. No, ez megváltozott, Benji már csak egyszer alszik a nap folyamán, így aztán nem bír este sokáig fenn maradni. Kidől nyolc körül, és hétkor kel. Én pedig néha éjfél körül érek haza, és hiába aludnék még, Benji úgy van vele: indulhat a nap.

– Ha mesélnél erről…

– Csak áradozni tudok. Benji a világ legszebb, legügyesebb gyereke. Nagyon jó érzés vele lenni. Jó gyömöszölni, sétáltatni, tisztába tenni… sokkal jobb, mint azt valaha képzeltem. És elkezdett beszélni. Visszamondja a szavakat, most éppen a 82. szónál tart. (Ez a szám azóta igencsak megnövekedett – a szerk.)

– És mi volt az első?

– Mit gondolsz? A „nem”. Szerencsére hamar jött az „apa” is, úgy mondja: „pa”. Egyébként minden nagy első dologra – első fog, első felállás, első léptek – tisztán emlékszem. Fantasztikus, hogy ott tudok lenni a fiam életében, látom, ahogy növekszik, fejlődik, okosodik. Nekem már az is nagy kaland volt, hogy az ultrahangos vizsgálatokon ott lehettem.

– De az apukák általában nem látnak semmit…

– Én is úgy készültem, hogy az elmosódott amőbákon kívül nem fogok felfedezni semmit, de képzeld, láttam. Még a kétdimenzióson is. Na persze nem magamtól, hanem az orvos mondta, hogy ott a keze, én meg csak ámuldoztam: tényleg ott a keze. Egyedül az arcát nem mutatta meg szinte sohasem, de azóta volt időnk nézegetni a vonásait.

– És egymást nézegetni a feleségeddel, mint a régi szép időkben, jut idő?

– Nem sok. Minden a gyerekről szól, de úgy gondolom, ez most így van rendjén. Persze néha jó volna kettesben lenni, de valószínűleg már az sem lenne a régi. Hiányozna Benji.

–  Sokan utólag jönnek rá, hogy mégis inkább más nevet kellett volna adni a gyereknek. Nektek bejött a Benjámin?

– Nagyon. Pedig sokat gondolkodtunk a nevén, tulajdonképpen ahogy megtudtuk, hogy a terhességi teszt pozitív, agyalni kezdtünk a kérdésen. Mi amúgy nagyon különbözőek vagyunk a feleségemmel, valószínűleg ezért is vagyunk meg ilyen jól. Tudtuk, hogy a névválasztás nem lesz könnyű menet, ezért aztán jó korán nekiálltunk az utónévkönyvben keresgélni. Két befutó lett, a Fanni és a Bence. Két nap múlva én jöttem elő azzal, hogy inkább mégse legyen Bence, bár nagyon szép név, de sok van belőle. A kedvesem egyetértett. Aztán ebből jött a Benjámin, amire mindketten azonnal lecsaptunk.

– Amikor éppen nem Benjit hintáztatod, mivel telnek a napjaid?

– Teljes erővel készülök a római úszó-világbajnokságra. Nagy kihívás ez a számomra, ezért aztán minden szabad percemben a híreket böngészem, az eredményeket figyelem. Nemcsak az úszóknak kell jól szerepelniük, hanem a riporternek is.

– Egyszerűnek tűnik a dolog: kimész, tudósítasz, hazamész. Az adminisztrációt meg elvégzik a hoszteszek.

– Miféle hoszteszek? Itt mindenki magányos farkas, intézi a saját ügyeit. A verseny 26-án kezdődik, én az előző nap megyek ki, megszerzem az akkreditációt, elvégzem az összes munkát, hogy másnap közvetíthessek, és csak aztán indulok neki, hogy elfoglaljam a szállásomat. De ezt megszoktam már, nem is hiányzik, hogy valaki helyettem dolgozzon.

– A kommunikáció nem okoz gondot?

– Az angollal elboldogulok, ha pedig ezzel nem tudok mit kezdeni, akkor kézzel-lábbal magyarázok. Mint például Kínában. Igaz, azt mondták, hogy beszélnek majd a szervezők angolul, aztán a valóság kicsit más volt. Még szerencse, hogy az olimpiát megelőzően egy évig tanultam kínaiul, így tőmondatokban el tudtam mondani, amit akartam.

– Ilyen komolyan veszed a felkészülést?

– Muszáj. Olyan példaképek vannak előttem, mint Vitray és Knézy, de nem hozzájuk akarok hasonlítani, hanem az a célom, hogy olyan egyéniség legyek egyszer, mint ők. Kritikusan figyelem a munkámat, és képes vagyok tanulni a hibáimból. Az alázat is fontos, hogy megtegyek mindent azért, hogy jobb lehessek. Ha szükséges, a kínait is megtanulom.

– Te is úszónak készültél. Nem hiányzik, hogy a csapattal együtt beugorj a vízbe? Nincs benned irigység, mikor az érmeket osztogatják?

– Erről eszembe jut az az este, amikor Pekingben az országok delegációit köszöntötték. Én is ott voltam a csapattal, és szinte mindenkinek volt hozzám is egy kedves szava. Tényleg úgy éreztem, hogy összetartozunk. És attól, hogy az én nyakamba nem akasztanak aranyérmet, még mindketten keményen dolgozunk.

– És mit szólsz a Phelps-féle csodaúszókhoz? Nem kóros már ez?

– Dehogynem. És tegyük hozzá: tele van ilyenekkel az uszoda. Ki merem mondani, hogy nem egészséges dolog manapság élsportolónak lenni. Hihetetlenül erős a nyomás, hogy mindig jobbak legyenek az eredmények.

– Ha egyszer Benji azt mondja: élsportoló leszek?

– Akkor azt mondom: legyél. Majd az évek során eldönti, hogy tényleg komolyan gondolja-e. Nagyon fontosnak tartom, hogy tanuljon meg úszni, aztán öt-hat évesen maradjon még ott az uszodában. Nagyon jó közeg, tudom, hogy élvezni fogja. Az élsportról viszont ő maga fog dönteni, nem pedig én, de ha azt kéri, hogy támogassam, akkor támogatni fogom. Egy apának mindig ott kell állnia a fia mögött.