Amióta létezik a cannes-i filmfesztivál, azóta szerepelnek magyar filmek a műsorán. Már 1947-ben, az első fesztiválon is volt magyar résztvevő, Keleti Márton A tanítónő című filmje, amely a II. világháború után készült első magyar nagyjátékfilm volt. Azóta összesen 42 alkalommal szerepelt magyar filmalkotás a cannes-i versenyprogramban, azt meg a józan eszünk érdekében inkább meg sem számoljuk, hogy a különböző mellékszekciókban (Un Certain Regard, Rendezők Két Hete, Kritikusok hete, Rövidfilmek versenye, versenyen kívül vetített filmek…) összesen hányszor szerepeltek magyar alkotók produkciói az elmúlt 71 évben. 1968, 1976 és 1981 különösen dicsőséges évnek számított hazai szempontból, ugyanis ezekben az esztendőkben két filmmel is ott voltak a magyarok a versenyszekcióban. A legpocsékabb időszak 1988 és 2007 közé esett, amikor a rendszerváltással gyakorlatilag kiírtuk magunkat a cannes-i versenyprogramból, hiszen egyetlen versenyfilmünk sem volt, és csak a mellékszekciókban arattunk kisebb-nagyobb sikereket.
A rendszer fogságában – Ki mehetett és ki nem mehetett Cannes-ba?
Cannes mindig jó lehetőségnek bizonyult egy magyar filmesnek arra, hogy kijusson nyugatra, és kicsit belekóstolhasson az ottani szabad levegőbe. Feltéve, ha kiengedték oda. Törőcsik Marit például hiába éltette Cannes-ban a világ filmes sajtója és a komplett filmszakma a Körhinta bemutatójakor, ha az akkoriban még főiskolás színésznőt nem engedték ki Franciaországba, pontosabban összesen egyetlen nap állt a rendelkezésére, hogy kimenjen, ami megfelelő ruha stb. nélkül megoldhatatlannak bizonyult. Később a cannes-i siker hatására a film párizsi díszbemutatójára azért kiengedték, és itt ismerkedett meg többek között Francois Truffaut-val is. Persze ez nem jelenti azt, hogy később ne mehetett volna ki. A Szerelem 1971-es, cannes-i vörös szőnyegén például már ő is ott lépkedhetett Makk Károly rendező és Darvas Lili társaságában. A másik főszereplőt, Darvas Ivánt az akkori vezetés nem engedte ki a filmfesztiválra.
Ezekben az évtizedekben egy-egy alkotó és a rendszer viszonyát tökéletesen mutatta, hogy mennyire képviselheti a művészetét a nemzetközi porondon. Ha nem kísérte el a filmjét a fesztiválokra, akkor a rendszer jó eséllyel kockázatosnak gondolta az illetőt, és ezért kellett otthon maradnia. Cannes-ba rendszeresen elkísérték az alkotókat a párt nehézsúlyú emberei is, akik folyton ott lődörögtek körülöttük. Amikor egy francia újságíró például azt kérdezte a Szerelem írójától, Déry Tibortól, hogy szerinte ’56-ban forradalom vagy ellenforradalom volt-e Magyarországon, az írót azonnal el akarta hallgattatni a Hungarofilm akkori vezérigazgatója azáltal, hogy gyorsan a rendezőnek adja a szót, de ez nem jött össze. „Forradalom” – hangzott a válasz.
Törőcsik Mari, Makk Károly és Darvas Lili Cannes-ban 1971-ben (Fotó: MTI / UPI)
Cannes magyar sztárjai
A szocializmus idején is voltak a cannes-i filmfesztiválnak hazai sztárjai, akik gyakorlatilag visszajáró vendégek voltak a Croisette-en. Közülük is a legnagyobbnak Jancsó Miklós számított, aki összesen hét alkalommal jelentkezett filmmel a versenyprogramban, három alkalommal pedig a Rendezők Két Hete szekcióba válogatták be a filmjét. Még életműdíjat is kapott, és a zsűribe is meghívták, ahol olyan nagyságokkal véleményezhette a kollégák munkáit, mint Shirley MacLaine és Vincente Minnelli.
A rendezőknek Cannes sosem csak a csillogásról és vörös szőnyegen vonulásról szólt. Az itt töltött idő alatt rengeteg fontos szakmai ismeretségre tettek szert, és ha Magyarországról mindez egy kicsit nehezebben is ment, ők így is szervesen beépültek a világ filmvérkeringésébe.
Mészáros Márta filmrendező
Ha Cannes-ba eljutott egy magyar filmes, az könnyen sorsfordító lehetett. Mészáros Márta máig emlékszik rá, hogy akkor lett igazi filmrendező, amikor a Kilenc hónap cannes-i vetítése után olyanok tapsolták meg a közönség soraiban, mint Agnés Varda, Godard és Truffaut. Márpedig egy ilyen elismerés azt jelentette, hogy a filmszakma legnagyobbjai befogadták a soraikba. Ahogy az origo filmklubnak adott 2016-os interjúban mesélte, a franciák legnagyobb színésznőivel (Catherine Deneuve, Jeanne Moreau, Simone Signoret, Delphine Seyrig) olyan szoros barátságot kötött, hogy akárhány alkalommal Párizsban járt, mindig valamelyikük lakásában lakott.
A dicsőség vége
A nyolcvanas években még Szabó István, Mészáros Márta és Makk Károly filmjei váltogatták egymást a cannes-i programban, és gyakorlatig a magyar film mindent elért, amit Cannes-ban el lehet érni, kivéve a legnagyobb dicsőségnek számító Arany Pálmát, amit eddig még egyetlen magyarnak sem sikerült megnyernie. A rendszerváltással a magyar film nemcsak anyagi, de kreatív értelemben is mélypontra jutott: míg korábban elképzelhetetlennek tűnt egy olyan évtized, amikor nincs magyar film a versenyprogramban, a kilencvenes éveket mégis így csináltuk végig. Egyedül az Un Certain Regard szekcióban bemutatkozó néhány hazai alkotás (Szenvedély, Witman fiúk, A részleg) tartotta a lelket a hazai szakmában, amely korábban megszokta a cannes-i ünneplést, amiből egyszer csak nagyon kevés jutott.
Jelenet a Sátántangó c. filmből
Persze miért ünnepelték volna a cannes-i filmfesztiválon a magyar filmet, ha itthon se nézte azt senki: a ’90-es években tényleg nagyítóval kellett keresni a hazai kasszasikereket. Persze ott volt nekünk Tarr Béla, aki gondoskodott róla, hogy azért abban az évtizedben is beszéljen a magyar filmről a világ, de ő a legnagyobb sikereit (Kárhozat, Sátántangó) nem Cannes-ban, hanem Berlinben aratta, és Cannes csak utólag csatlakozott be a sztárolásába, amikor beválogatta a Werckmeister harmóniákat a Rendezők Két Hete Programjába.
Tarr és Mundruczó vezetett át minket az új korszakba
Éveken át csak kisebb részsikereknek (Kontroll, Taxidermia, Fehér tenyér) örülhettünk. Tarr Béla A londoni férfijének versenybe válogatása 2007-ben még inkább véletlennek és az alkotó korábbi munkája iránti tiszteletadásnak tűnt, de egy évvel később Mundruczó Kornél és a Delta versenyszereplése már jelezte egy új korszak kezdetét. A jelen lévő magyar újságírók máig emlegetik, mennyire fergeteges volt a film hivatalos cannes-i bulija, mintha az alkotók egyből a magyar film nagy visszatérését is ünnepelték volna. Mundruczó Kornél azóta bejáratott névvé vált Cannes-ban, a versenyprogramban háromszor szerepelt, de a legnagyobb sikerét azon kívül, az Un Certain Regard szekcióban aratta a Fehér istennel. Az ő példája bizonyítja, hogy Cannes még ma is jelenthet áttörést a nemzetközi porondon: a direktor éppen Bradley Cooperrel közös sci-fijét készíti elő. Mundruczónál látványosabb sikert csak Nemes Jeles László tudott aratni, akinek Saul fia című munkája a semmiből tűnt fel a versenyprogram veteránjai között, és ha az Arany Pálmát nem is hozta onnan haza, azért a Nagydíjat igen, azt meg, ugye, tudjuk, hogy ez csak a sikerkörút első állomása volt.
A Saul fia stábja Cannes-ban (Fotó: Samir Hussein/WireImage)
Idén visszaestünk
Ha lehetett volna az év elején fogadásokat kötni Nemes Jeles új filmje, a Sunset cannes-i szereplésére, most valószínűleg sokan futnának a pénzük után, ugyanis a film meghívása szinte betonbiztosnak tűnt. Máig sem tudjuk, mi történt a háttérben, de az biztos, hogy a nyolcadikán induló 71. fesztivál versenyprogramja magyar résztvevő nélkül zajlik. Azért nem kell teljesen elkeseredni: a Kritikusok Hete szekcióban lesz látható Szilágyi Zsófia Egy nap című első nagyjátékfilmje, amely egy háromgyermekes családanya rohanással teli napját követi végig, miközben a napi teendőit intézve a házassága válságába is betekintést nyerhetünk. A főszerepet játszó Szamosi Zsófi a Mindenki után ismét bizonyíthat a világ nagyközönsége előtt.
