Mundruczó Kornél: “Szeretek nőkkel együtt dolgozni”

– Tizenhármas házszámot mondott, amikor lediktálta a címet, miközben ez egyrészt a 14., másrészt nincs is tizenhármas számú ház az utcában.
– Ne már!

– Úgy tűnik, akkor is a szerencsétlen tizenhármast látja meg valamiben, amikor az nincs is ott. Nem vicces?
– Tel-Avivban egyszer a 666-os szobában laktam, tele volt a szálló, nem lehetett cserélni, minden este ott szorongtam benne. Hiába mondtam a személyzetnek, csináljanak valamit, nem értik, hogy ez a 666-os szoba? “Nekünk ezzel nincs problémánk” – mondták erre röhögve.

– Önnek is sajátos humora van, a filmjeit nézve.
– Az önmagában nagy dolog, ha feltűnt, hogy van humorom. Szerintem is van egyébként. Remélem, ez egyre inkább ki is fog derülni.

– A Fehér isten bemutatóján egy idős hölgy ült mellettem, aki gyakran eltakarta a szemét, és olyanokat mondott, hogy “úristen”, meg “én ezt nem bírom”. Örül, ha ilyen erőteljes hatást gyakorolnak a nézőre a képek, amiket mutat?
– Van egy része az illúziókeltésnek, amit kifejezetten szeretek, igen. És örülök annak is, amikor egyszerre létrejön valaminek a színe és a fonákja is. Mindenki tudja, hogy ez egy kreált valóság. Én önmagamat nagyon szíves embernek tartom, és szerintem a színházban és a filmen is az az igazi nézőm, aki mer a szívével látni. Ha túlságosan az agyát használja, akkor a történeteim könnyen támadhatóvá válnak.

– A Variety kritikusa azt írta a Fehér istenről: ilyen az, amikor Mundruczó Kornél értelmezi a Lassie hazatért. A horror kimondottan kommersz, erre már másodszor választja műfajaként. Miért szereti?
– Alapvetően abból a valóságból táplálkozik a film, ami körülvesz minket. Az utóbbi két évtizedben a közbeszéd is és minden más is körülöttünk olyan extrém formákat ölt, hogy lassan csak a horror műfaja lesz adekvát. (Nevet.)

– Nem a lelki alkatából következik?
– Bárki, aki személyesen találkozik velem, elcsodálkozik, hogy mennyire normális családból származom. Magamnak ezt valahogy úgy fogalmazom meg, hogy abból a normalitásból, amelyből jövök, jobban feltűnnek a visszásságok, és nagyobbat kiáltanak felém. De különben mindig is szerettem a heavy metált és azt is, ha a szívem húrjait pengetik. Vagy Nick Cave-et, szóval a zenében is mindig ahhoz vonzódtam…

– A feketéhez.
– Igen, ez valamiért megszólít engem lelkileg, de ettől még nem alszom baltával. Tudom, hogy él egy sztereotípia velem kapcsolatban, miszerint biztos nehéz gyerekkorom lehetett, de ez nagyon nem igaz. Ahogy azt se feltételezik rólam, hogy humorom lenne, vagy hogy tudok szórakozni. Pedig épp ellenkezőleg. A magánéletem és forgatásaim is kimondottan jó hangulatúak. Azt azért megjegyezném, hogy valószínűleg minden sztereotípia ennyire lehet igaz.

– Azzal, hogy a stáblistán fent volt mind a 280 kutya neve, azt akarta jelezni, hogy színészként kezelte őket?
– A trénercsapat állította össze a kutyák névsorát, és azért voltak ott a stáblistán, mert meg akartuk köszönni, amit kaptunk tőlük. Ahogy a főszereplő kutyát is azért vittük el Cannes- ba, hogy megmutassuk, mi abban hiszünk, hogy létezik egyenlőség, és létezik béke a fajok között. A filmhez kapcsolódó örökbefogadási program keretében egyébként a kutyák több mint kilencven százalékának sikerült gazdát találnunk, ami legalább akkora siker, mint a cannes-i fődíj. Elképesztő érzés volt, amikor először jártam a kutyatelepen, és rács mögött láttam ezeket a szempárokat. Vannak az ember életében igazán lélekre lépős élmények, ez kifejezetten olyan volt nekem.

– Sokan úgy védekezünk ez ellen, hogy mivel pontosan tudom, mit éreznék, ezért nem is megyek oda.
– De ezekbe a helyzetekbe bele kell menni. Nem lehet behunyt szemmel élni.

– Akkor is, ha nem tudnék vele mit kezdeni?
– Tudom, hogy nem tud az ember mit csinálni vele, de végül is mindig a kultúra feladata volt az arról való tájékoztatás, hogy nem mindenki született szerencsésnek. Kezdettől erre épült a dráma műfaja.

– Bármilyen interjút olvastam vagy láttam önnel, mindig arról próbálta meggyőzni a beszélgetőpartnerét, hogy a nézőknek készíti a filmjeit, nem a kritikusoknak. De mintha kimondottan azokhoz a képekhez vonzódna, amiket a nézők nem akarnak látni.
– Én ezt pont fordítva látom. A nézők mindig elismerik a munkáimat, míg ha a magyar kritikusok véleményére hallgattam volna, az első filmkockánál abba kellett volna hagynom a rendezést. Mindez nekem az őszinteségről és az igaz dolgok megmutatásáról szól. Talán a miénk nem szerencsés kor ilyen tekintetben. Mert a híradóban elképesztő mennyiségű valódi horrort látunk, ám ha mindez egy gondolattal van összepárosítva, hirtelen megnő az ellenállásunk, hogy ezt mi nem akarjuk. Ez azért korábban nem így volt. Az új hullám és a hasonló áramlatok éppen arról szóltak, hogy egy közönség szembesülni akart valamivel. Én reménykedem a nézők nyitottságában.

– Cannes-ban otthon érzi magát?
– Az nem egy olyan hely, ahol az ember otthon érezhetné magát. Ami ott zajlik, annak a nagy része majomcirkusz, és nagyon fel is hígult, de természetesen abba a – 3000 film közül kiválasztott 40 filmből álló – elitklubba, amiért az egész szcéna megjelenik, nagyon jó beletartozni.

– De közben Cannes-ban úgy tekintenek önre, mint a saját kutyájuk kölykére. Évek óta ott vannak a filmjei.
– Persze jó érezni, hogy nem vagyok késésben a filmjeimmel, és azt remélem, hogy engem követnek. Ez a film éles kanyar ahhoz képest, amit eddig csináltam, és most hatványozottan fontos volt látnom, hogy ők ott ezt a kanyart is örömmel vették be velem. Jellemző, hogy Franciaországban, de Amerikában is jobban megértenek, mint itthon.

– Egyedül érzi magát?
– Vidéki kisvárosból, Gödöllőről származom, ahol mindig azt gondoltam, hogy ha majd bekerülök a nagyvárosba, amit képviselek, az nem számít majd szubkultúrának. De ennek az ellenkezője látszott beigazolódni. Külföldön létezik egy nagyon széles társadalmi réteg, egy erős kultúrafogyasztó polgárság, amely kíváncsi a kortárs gondolatokra. Itthon a világszínvonalú Nádas Péter vagy Borbély Szilárd is csak egy szűk réteget mozgat meg

– Cannes-ban a főszereplő kutya mindenkit levett a lábáról, de hogy-hogy csak az egyiküket, Bodyt vitték magukkal? Hiszen valójában ketten voltak.
– Azért csak Bodyt vittük, mert a másik, Luke inkább kenguru, mint kutya.

– Az mehetett Cannes-ba, amelyik tud viselkedni?
– Valami ilyesmi volt. Luke egyébként óriási mókamester, és a filmben zömmel, körülbelül hetven százalékban ő szerepel.

– Mást tud az egyik és mást a másik, azért kell több?
– Más a két kutya idegrendszere, de a gesztusokat mindkettő tudta. Nem arról volt tehát szó, hogy az egyik tudott vicsorogni, a másik meg mosolyogni. Biztos van olyan film, amiben így dolgoznak, de Teresa Ann Miller, a két kutyafőszereplő trénere nem közéjük tartozik. Nála elsősorban az döntött, mikor melyik kutya részéről volt igazabb az adott szituáció.

– Kettős szereposztás, nem egy színész és a dublőrje.
– Mintha egy filmet egy ikerpár játszana el, és a néző nem tudná, hogy ketten vannak. A néző sem tudja, hogy itt két kutyát lát, ahogy a Rex felügyelőben sem tudták, hogy azt négy vagy öt kutyával vették fel. Teresának már az édesapja is filmes kutyákkal foglalkozott, ő csinálta A kutyám, Jerry Lee-t, ő dolgozta ki az egész módszert, amit a lánya visz tovább. Az amerikai filmes szakszervezet egyébként szigorúan szabályozza, hogy mit lehet megtenni egy filmes állattal. A kutyás csatajelenetet éppúgy betanítással kell megoldani, mint azt, amikor elalszik a vásznon. Az ebek számára ez tehát ugyanolyan feladat, mint egy színésznek eljátszani egy jelenetet. A film során ők legalább annyira humán színészek lettek, mint amennyire mi kutyák attól, hogy mindenben alkalmazkodtunk hozzájuk. A munkának ez a része őszintén felemelő volt.

– A forgatókönyv első pillanatától konzultálniuk kellett a kutyatrénerekkel arról, mit lehet megoldani és mit nem?
– Megírtunk egy forgatókönyvet, amire mindenki azt mondta, hogy ezt egyáltalán nem lehet megcsinálni. A kétségbeesés mélypontján, amikor ott tartottunk, hogy el kell-e dobni az egészet, jutottunk el Teresához, illetve Halász Árpihoz, és ők azt mondták, meg lehet csinálni. A főszereplőkre előttük mindenki azt mondta, csak fajkutyákkal lehet eljátszatni, amelyek már évtizedek óta tréningeznek.

– Mindig a keverékekkel van a baj.
– Azt mondta egy francia pali, akit először megkerestünk, hogy találni kell egy német juhászt, amit majd befestünk feketére. De ő úgy semmiképpen nem vállalja el a dolgot, hogy most kap hozzá két kutyát, mert neki ehhez minimum ötévnyi kiképzés kell. Teresa ehhez képest azt mondta, hogy egy új kutyával néhány hónap alatt is csodákat lehet művelni. Ezt a két “srácot” Arizonában találta egy lakókocsiparkban. A tömegjelenetre meg mindenhonnan azt kaptuk vissza, hogy ennyi kutyát nem lehet összeszocializálni, hogy ne legyen balhé, verekedés, dominanciaharc. Árpi viszont azt mondta, meg lehet oldani. Megkereste a kutyatelepeket, összerakta a csapatot és összeszoktatta őket, és a végén rohadtul lehetett érezni, hogy ez a több mint kétszáz kutya mennyire örül annak, hogy együtt játszik az emberrel. Úgy hatottak ránk, mint betegekre a terápiás kutyák.

– Egy epizódszerepben feltűnik a filmben Frajt Edit, ami azért mókás, mert bármilyen megdöbbentően hangozzék is, annak idején ön is játszott a Szomszédokban, Mágenheim Julcsi egy lovagját alakította. Hogy került akkor oda?
– Ráadásul én akkor már filmrendező voltam. Horváth Ádám tanárom, akit én a mai napig nagyon szeretek, megkérdezte tőlem: “Van magának pénze?” Mondom, tanár úr, nekem egyáltalán nincsen. “Írjak magának egy szerepet a Szomszédokba? Úgyis mindjárt vége.” Mondom, tanár úr, írjon nekem egy szerepet a Szomszédokba, és bárcsak ne lenne vége. És tényleg megteremtette az egzisztenciámat arra az évre, ami nekem akkor iszonyatosan sokat jelentett. Ahogy az is, hogy vele dolgozhattam, annak ellenére, hogy magáról a műfajról mit gondolok. Azt azért hozzá kell tennem, hogy Hollywoodban, ahol nagyon durván receptre dolgoznak, a szabadság és a bátorság a tévésorozatokba költözött át.

– Tudna igazi kommersz kasszasikert forgatni, csak nem akar, vagy nem is tudná megcsinálni?
– Inkább úgy mondom, hogy van, ami az alkatomnak jól áll, és van, ami nem nekem való. Az ember mindig a saját maga korlátja. Most boldog ember vagyok, ami Hollywoodban megy, arról meg Antal Nimród barátomtól tudom, hogy sokkal inkább hasonlít a reklámfilmgyártáshoz. Ott az a kérdés, hogy meg tudod-e csinálni a terméket, vagy nem. Én nem tudok terméket gyártani.

– Néz azért hollywoodi tucatfilmeket?
– Bármilyen furcsán hangzik is, én az a magyar filmrendező vagyok, aki jár moziba, ami a kollégáim nyolcvan százalékáról talán nem mondható el.

– Valahol említette, hogy a Másnaposok humorát abszolút nem érti.
– Nehéz rajta nevetnem, ez kétségtelen. De Adam Sandlernek például az egyik mozija kimondottan tetszett. Nagyon szeretem a limonádé-filmeket is, sokkal jobban bejönnek, és ezerszer szívesebben nézem őket, mint horrorokat.

– Mit szeret bennük?
– Egy Kim Basinger–Alec Baldwin film vagy a Pretty Woman szerintem tökéletes. Őszintén mondom, ezek csodálatos filmek, és bele is tudom élni magam rendesen. Kathryn Bigelow-t szeretem még nagyon, azt a női rendezőt, aki az Oscar-díjas A bombák földjént és a Zero Dark Thirtyt forgatta. Mindkettő komoly Amerika-kritika.

– Véletlen, hogy alkotótársaként hajlamos általában nőkkel együtt dolgozni?
– Az idők során arra jöttem rá, hogy szerintem én egy lány vagyok. Van ugyan néhány fiúbarátom, de sokkal több lánybarátom van, és a kollégáim között is rengeteg a nő. A Proton Cinemában is nők vesznek körül. Nem tudom, miért van ez. A nők sokszor jobban vállalják magukat, gazdagabb élettapasztalattal vannak megáldva, nagyobb a fantáziájuk, és nincsenek bennük ezek a teljesen frusztrált dolgok, hogy ki magasabb a másiknál tíz centivel… Nekem Bíró Yvette-tel vagy Petrányi Vikivel lenni és együtt dolgozni nagyon jó. A nők bátrak.

– Vagyis nem gondolja, hogy a film férfiszakma.
– Azt a részét értem, hogy miért van kevés filmrendezőnő, mert ebben a szakmában érdemes szert tenni egy bizonyos maszkulin erőre. Egyébként ez azokban a nőkben, akik ezt művelik, meg is van. A filmrendező tulajdonképpen szobrász, akinek ki kell faragni a cuccot. Ez nem feltétlenül női feladat. De hogy ki ad ehhez teoretikus hátteret? Egyre több nő. Az is biztos, hogy attól függetlenül, milyen képet fest egy adott film a nőkről, már önmagában jelent egyfajta tartalmat, hogy mennyi nő közreműködésével lett leforgatva.