2001-ben a romantikus vígjáték műfajba sorolható filmek az amerikai mozik választékának 17 százalékát tették ki, míg ez a szám 2017-re mindössze öt százalékra olvadt. Egy időben ez a zsáner egyike volt a legdivatosabbaknak, olyan menő rendezők készítettek romkomokat, mint Billy Wilder, Woody Allen vagy Rob Reiner. Ma már viszont egy magát és a karrierjét komolyan vevő rendező hozzá sem nyúl a műfajhoz, vagy ha mégis, akkor megpróbálja sima vígjátéknak álcázni a filmet, mint ahogy például Judd Apatow tette a 40 éves szűzben és a Kész katasztrófában. A romkom egy rossz fajta címke lett, ami sokak számára egyet jelent az igénytelenséggel és az ostobasággal, és erről leginkább a kétezres évek elejének óriási romkomdömpingje tehet.
Sikeres műfajból bukott zsáner
Amikor a műfaj csúcson volt, a hollywoodi stúdiók csak úgy lapátolták bele a pénzt, és mindent megtettek azért, hogy kitermeljék a saját sztárjaikat. Csakhogy egy idő után a romkomokból kiveszett a szív, és pusztán az alaprecept különféle mechanikus ismétléseit láthattuk viszont újra meg újra. A külsőségek – szép emberek, menő állások, szép ruhák, gyönyörű házak – mindig adottak voltak, de azzal már nem törődtek, hogy a két főszereplőnek miért is kellene annyira egymásba szeretnie, vagy egyáltalán illenek-e egymáshoz. Tisztelet a kivételnek, de Kate Hudson, Katherine Heigl, Matthew McConaughey, Gerard Butler vagy Jennifer Lopez romkomjai nagyrészt egy kaptafára épültek, és a céljuk csupán az volt, hogy gyorsan és viszonylag kevés tőkeráfordítással vasalják be a profitot a zsáner rajongóitól. Csakhogy a rajongók egy idő után rájöttek, hogy hülyének nézik őket. Azért váltottak jegyet ezekre a filmekre, hogy elvarázsolják őket az igaz szerelem illúziójával és egy szép álomvilággal, de még ezt a nem túl nagy igényt sem tudták teljesíteni amiatt, mert nem voltak őszinték. Lenézték a nézőiket, ezzel hosszú időre mellékvágányra tették a műfajt, és ez a mellőzöttség máig tart.
Tavaly már azt hittük, hogy…
Tavaly úgy tűnt, végre megmozdult valami. Az amerikai mozikban gigászi sikert aratott a Kőgazdag ázsiaiak, a Netflix pedig egyszerre két romkommal, a Set It Uppal és A fiúknak, akiket valaha szerettemmel aratta le a babérokat. Mindenki arról beszélt – mi is –, hogy a zsáner feltámadt poraiból, és végre eljött az idő, hogy újra legyenek sikeres romkomjaink. Ehhez képest hogy fest a 2019-es esztendő? Az év legsikeresebb romkomjának a Yesterday mondható, csakhogy arra a filmre az emberek nagy része nem azért váltott jegyet, hogy lássa Lily James és Himesh Patel románcát, hanem azért, hogy megnézzen egy könnyed filmet, ami teli van jobbnál jobb Beatles-dalokkal. Az év legnagyobb durranásának ígérkező Csekély esély Charlize Theron és Seth Rogen főszereplésével pedig egyenesen megbukott. Az év egyetlen igazán nagy romantikus sikerét a Netflix Always Be My Maybe című filmje hozta, de az sem a hatalmas szíve, mint inkább az elsőrangú poénok miatt lett nagy közönségsiker. Az ígéretes tavalyi évnek tehát nem volt folytatása, úgy fest, a nagy áttörés elmaradt: a romkom nem tért vissza.
Nem Lily James és Himesh Patel románca miatt vettek jegyet a Yesterdayre (Fotó: Landmark/Profimedia)
Még visszatérhet?
Pedig a visszatérésre minden esély megvan. Az emberek nem felejtették el, miért érdemes szeretni a műfajt, ezt jól jelzi, hogy a romkom-elemek a mai legdivatosabb filmekben, a szuperhősös mozikban is jelen vannak. Amikor Tom Holland nem mer szerelmet vallani Zendayának a Pókemberben, klasszikus romkom sztorielemet látunk, ahogy akkor is, amikor Pepper Potts flörtölt Tony Starkkal a Vasember-filmekben, de Aquaman és Mera csipkelődése is az Aquamanban a műfaj hagyományaira kacsint vissza.
Ahhoz, hogy a műfaj még visszatérhessen, a készítőknek is változtatniuk kell a hozzáállásukon. Elsősorban abban, hogy komolyan kell venniük, és nem szabad lenézniük a műfajt. A nagyrészt férfiak uralta stúdiók hosszú időn át főképp a férfiak igényeit elégítették ki a filmjeikkel, és csak szinte mellékesen löktek oda pár filmet a nőknek is. Afféle szégyellnivaló melléktermékként tekintettek rájuk, és sosem fordítottak rájuk akkora figyelmet, mint amennyire szükség lett volna. Ez a cinikus hozzáállás vezetett a műfaj haldoklásához, és csupán a cinizmussal való szakítás támaszthatja fel.
Zendaya és Tom Holland a Pókember: Idegenben cmű filmben
A horrorfilmek útját kellene követni
El kell felejteni azt, hogy a romkom ciki volna. A jó romkom minden, csak nem ciki. Örömet, boldogságot ad a nézőjének. Hogy kiszámítható volna? Igen. De ugyanennyire kiszámítható a legtöbb horror- vagy szuperhőstörténet is, azokra mégis tömegével állnak sorba a kasszáknál a nézők, és egyáltalán nem tartják őket cikinek. Nincs baj a műfaji sablonok használatával, ha jó szereposztás, jól megírt karakterek és jól kitalált helyzetek társulnak hozzá. Ha pedig végre elengedjük azt a rossz hozzáállást, hogy a romkom kicsit ciki, akkor meg fognak érkezni a műfajhoz azok a színészek és azok a rendezők, akik felkavarhatják az állóvizet. Ha a szakmában nem nézik majd le azt, aki romkomot rendez, akkor a nagyok is meg fognak próbálkozni vele, és az A-kategóriás sztárok között is egyre kevesebben lesznek azok, akik lenézik a műfajt (ezek egyike Leonardo DiCaprio, aki állítása szerint sosem szerepelne egy ilyen filmben), ezért idővel megpróbálkoznak majd vele.
Egy műfaj mélyrepülését persze nem lehet egy-két sikerfilmmel megfordítani, és az sem jó irány, ha hirtelen egy csomó, nagy költségvetésű, sztárokkal teli romkom mozikba küldésével próbálják megfordítani a folyamatot. A helyes út talán az lenne, ahogy a horrorokkal történt. A kétezres évek elején még mélyponton lévő zsáner lassacskán, apró költségvetésű, de nagyon kreatív filmekkel kezdte ismét felhívni magára a figyelmet, nem utolsósorban a Blumhouse stúdió tevékenységének köszönhetően, akiknek az volt a policyje, hogy ötmillió dolláros költségvetést szavatolnak a rendezőknek, és teljes kreatív szabadságot.
Az ötmillió egyáltalán nem sok pénz, a filmjeikben mégis rendre feltűntek ismertebb színészek: nekik minimálbért és százalékos részesedést ajánlottak a bevételből. Máig legendaszámba megy, hogy Ethan Hawke ezzel a módszerrel milyen rengeteg pénzt keresett a Purge és a Sinister című filmekkel. A módszer működhetne akár a romantikus filmek esetében is: nem egy túl látványorientált zsáner, és ha nincsenek sztárgázsik, egy romkom viszonylag kis büdzséből is összerakható. Majd ha ezek a kisebb filmek elkezdenek sikert aratni, jöhetnek az egyre nagyobbak, ahogy az a horrorfilmek esetében is történt.
Always Be My Maybe (2019)
Megújulás
Bár a romkomok alaptörténete örök, és nagy csodákat nem lehet véghezvinni vele, ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne hatékony újításokat véghezvinni a zsánerben. A megújulást elsősorban a karakterek szintjén lehet elérni. A zsánerben hosszú időn át csak szép fehér emberek eshettek szerelembe egymással, de pont a tavalyi év mindhárom sikeres romantikus vígjátéka mutatta meg, hogy ehhez egyáltalán nem kell ragaszkodni. Mind a Set It Up, mind a Kőgazdag ázsiaiak és A fiúknak, akiket valaha szerettem is túllép ezen, és már nemcsak fehérek, hanem ázsiaiak és feketék is lehettek egy sikeres romkom főhősei, sőt az idei Always Be My Maybe is ázsiai származású színészek főszereplésével aratott nagy sikert. Ahogy a valóságban, úgy filmen is izgalmas új kultúrákat, másképp gondolkodó embereket megismerni, és ez képes friss vért pumpálni a megfáradt zsánerbe. Ugyanez vonatkozik a melegekre is, akik hosszú éveken keresztül beszorultak a hősnő vicces haverja szerepkörbe a zsánerben. A Kszi, Simon megmutatta, hogy helyt állnak teljes jogú főszereplőként is egy romantikus vígjátékban, és a nézők vevők lehetnek egy megszokottól eltérő szerelemre is.
Ahhoz, hogy a romantikus vígjátékok a jövőben is szerethetők maradjanak, fel kell hagyniuk néhány rossz szokásukkal is.
1. Az igaz szerelem nem szelídíti meg a hűtlen, szexista pasikat.
Régi rossz szokása a romkomoknak (pl. Mi kell a nőnek?), hogy egy jóképű csajozógépet tesznek meg férfi főszereplőnek, aki aztán a megfelelő nő (más néven az igazi) hatására megváltozik, és mintapasivá válik. Ez egy mérgező kép, ami számtalan rossz kapcsolatnak szolgál alapul. Ha a filmet néző nők elhiszik, hogy a legnagyobb seggfej pasi megváltozhat az igaz szerelem hatására, akkor könnyebben mennek bele olyan rossz párkapcsolatokba, amik majd megmérgezik az életüket.
2. Még a legmélyebb női barátság is simán borítható egy pasi vagy egy álomesküvő miatt.
A régi romkomokban általában a férfiak azok, akiknek vannak igaz barátai, a nők pedig könnyen egymás torkának ugranak, ha bejön egy jó pasi a képbe. Ennek az egyik legrosszabb példája A csajok háborúja, amiben Anne Hathaway és Kate Hudson egy álomesküvő miatt cincálják szanaszét egymást. Jaj!
A csajok háborúja (2009)
3. A nőket a férfiaknak kell megmenteni.
A nők önmagukban életképtelenek, csak akkor lehetnek igazán boldogok, ha jön az álompasi, és értelmet ad az életüknek. Ennek iskolapéldája a Micsoda nő!, amiben a dúsgazdag Richard Gere felszedi az utcáról a prostituált Julia Robertset, és hercegnőt csinál belőle.
4. Mindig a nőnek kell lemondania a karrierről a szerelemért
A régimódi romkomok a karriert általában úgy ábrázolják, mint ami útjában áll a szerelemnek. Ha egy nő nagyon jó a munkájában, biztosan sikertelen a szerelmi életében. Amikor mégis rátalál a szerelem, rájön, hogy hibázott, hogy a karrierjére koncentrált, és mindent egy csapásra felad a férfi kedvéért. Ugye nem kell magyaráznunk, mi ezzel a baj?
5. Nem gáz a hazudozás egy pasitól, ha csak a körberajongott nőt próbálja elcsábítani
A régimódi romkomok meglehetősen lazán állnak a hazudozás témájához, feltéve, ha a pasi az, aki hazudik a párkapcsolatban. A randiguru például egyenesen megbocsáthatóvá és szerethetővé próbálta tenni azt, ha valakit egy profi hazudozó készít fel egy-egy randira. Ugyanez a helyzet a nők iránti megszállottsággal is, ami a megfigyelésükkel párosul: ha valaki annyira rá van kattanva valakire, mint Andrew Lincoln Keira Knightley-ra az Igazából szerelemben, az a való életben inkább kissé félelmetes, és egyáltalán nem romantikus.
