Sok színész nem szereti, ha egy szerepével túlságosan azonosítják, de te úgy tűnik eléggé ki vagy békülve az Aranyélet Endre bá’-jával. Sosem zavar, ha az utcán mondjuk Endre bá’-nak szólítanak?
Mi bajom lenne vele? Nagyon örülök neki. Endre bá az én alkotásom is. Egészen pontosan az HBO-é, a forgatókönyvíróké, a rendezőké, meg az enyém. Azonban mindig mindenkit óva szoktam inteni attól, hogy bármiért rajongjon. Se egy cipőmárkáért, se egy sorozatért, se egy karakterért. A túlzott rajongás nem tesz jót. A rajongás elveszi az energiát attól, hogy megvalósítsuk önmagunkat. Nyilván jól esik, ha rám köszönnek vagy felismernek, de azért a rajongóknak üzenem, hogy Endre bá’ halott, én meg nem vagyok vele egyenlő. Nyilván egy hordozója vagyok örökre, mert én alakítottam, de inkább előre nézek, hátrafelé nem szokásom. Az számít, ami most van, meg ami még vár ránk. Ami a múltban történt, azon már nem tudunk alakítani. Nyilván mindig egy jó élmény és emlék lesz, de ennyi.
Soha nem rajongtál semmiért és senkiért?
A rajongás szó nekem kicsit eszeveszettnek tűnik. Mondjuk inkább úgy, hogy nagyon-nagyon szeretek bizonyos dolgokat. Mióta John Lennont negyven éve egy rajongója lőtte agyon, azóta a rajongó szó nem kedves a szívemnek. Emlékszem, tizenegy éves voltam, és mikor meghallottuk a hírt, másnap az egyik osztálytársam csinált egy Lennon-emlékórát, mert az irodalomtanárunk megengedte, hogy így tisztelegjünk az emléke előtt. Azóta megmaradt bennem, hogy az őrült rajongásnak csúnya lehet a vége. Nem azt mondom, hogy tartok a rajongóktól, de szerintem a rajongás végső stádiumában az ember képes teljesen kivetkőzni magából. Ez meg tőlem nagyon távol áll.
Endre bá az Aranyéletben (Foto: Sághy Tímea)
Tegnap végeztél egy forgatással. Elárulhatod, min dolgoztál?
Sokat forgattam ősszel. A Főmenü című gasztrosorozatot leforgattam még szeptemberben, ezután befejeztük A Tanár 4. évadát, tegnap pedig pont az utolsó forgatási napom volt egy Pálfi György filmben, ami egy kis költségvetésű kísérleti film. Egy balatoni szállodában játszódik, és én vagyok benne a „főgeci”, vagy szebben mondva a negatív főszereplő. A női főszerepet Gera Marina játssza.
A Tanár harmadik évadában két epizódot rendeztél is. A negyedikbe is besegítettél rendezőként?
Ezúttal csak színészként voltam jelen. A harmadikat nagyon remélem, hogy nemsokára elkezdi vetíteni az RTL Klub. Abból a második és harmadik epizódot én rendeztem, ami jó feladat volt, különleges lecke, nagyon sokat tanultam.
Az utóbbi években rengeteg dologgal foglalkoztál. A pandémia kitörése előtt Pécsett mutatták be egy új darabodat rendezőként, gasztroműsorban szerepelsz, feltűntél celebműsorban, tanítottál, szerepelsz sorozatokban, filmekben. Ez azért van, mert nem talál meg annyi színészi feladat, ami önmagában kielégítene, vagy te egy ennyire széles érdeklődési körű ember vagy, aki szeret ennyi mindenbe belekóstolni?
Egyrészt sokkal kevesebb film és sorozat készül, mint amennyit egy XXI. századi európai országban kellene készíteni, másrészt sokkal szélesebb érdeklődési köröm van annál, mintsem hogy üljek otthon és ölbe tett kézzel várjam a felkínált szerepeket. Szeretek proaktív lenni, és elébe menni a dolgoknak. A színház a régi szakmám, 32 éve kezdtem először színpadon játszani a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, ahová még ’88-ban szerződtem. Az utóbbi tíz évben azonban már csak rendezőként dolgozom színházban, Pécsett például az elmúlt hat évben évente rendeztem egyet. Idén pont a pandémia előtt pár héttel mutattuk be a Fúrnitúr című groteszk, zenés vígjátékot, és pont március elején kezdtünk el dolgozni Székelyudvarhelyen Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabján, de ezt félbe kellett hagyni a járvány miatt. Remélem, hogy a jövő évadban be tudjuk fejezni, és szeretnék még a jövőben is színházban rendezni, miközben bízom abban, hogy több film és sorozat lesz majd, amiben számítanak rám. Néhányról folynak a megbeszélések, remélhetőleg lesz belőlük valami.
A színház miért csak rendezőként érdekel?
A magyar színház – tisztelet a kevés számú kivételnek – megmaradt a múlt században. Nem tudta felvenni a tempót, nem tudta követni a trendeket, nem tudott alkalmazkodni a kor elvárásaihoz. Rendezőként talán többet tudok tenni a színház megújulásáért, mint színészként. Kőszínházi színészként azt éreztem, hogy ugyanazokat a köröket futom újra meg újra, és nincs fejlődés vagy előre haladás. Van néhány társulat, akiket nagyon szívesen nézek – Pintér Béla például máig meg tud lepni az új gondolataival –, de nagyon kevés. Színészként maximum Pintér Bélával vagy Dömötör Tamással tudnám elképzelni a színházba való visszatérést. Utóbbi pont a Főmenü című műsor rendezője is volt, amiben Széll Tamás – most már mondhatom, hogy barátom – mellett már a gasztronómia területén is bohóckodom. A kőszínházak ezt leszámítva már nem szerepelnek a vágyaim között. Amit abban el lehetett érni, azt elértem. Sokkal szabadabban, sokkal függetlenebbül és sokkal energikusabban képzelem az életemet.
Anger Zsolt, Ubrankovics Júlia és Nagy Ervin a Tanár című sorozatban (Fotó: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence)
Ahhoz, hogy a filmes karriered ennyire felíveljen, szükség volt arra, hogy hátat fordíts a kőszínházaknak?
Ha egy magyar színész nincsen társulatnál, akkor felkopik az álla, de a társulatok lekötik a színészt. Ezzel szemben mondjuk Hollywoodban a különböző projektekre meghallgatások vannak. Az ember odaköltözik a városba, füvet nyír meg pincérkedik, közben meghallgatásokra jár, és ha jól teljesít, akkor időről időre kiválasztják. A színészpálya nem olyan – vagy legalábbis nem kéne olyannak lennie – , hogy az ember elhelyezkedik valahol egy munkakörben, és ott dolgozik a nyugdíjig. Attól, hogy az ember elvégzi mondjuk az SZFE-t, még nem szükségszerű, hogy utána állást kap valahol, aztán ott jó darabig ellegyen. A színészetben állandóan meg kell újulni, állandóan tanulni kell, állandóan fejleszteni kell magad, állandóan elölről kell kezdeni. Amikor azt mondtam, hogy jó, akkor végeztem ezzel, én egy nagyon bátor ugrást csináltam, mert nem tudtam, mit hoz a holnap. Csak azt tudtam, hogy ezt már nem szeretném tovább csinálni. Így kezdtem el a szabadúszást nagyjából tizenkét évvel ezelőtt. Egy kőszínházban nincs idő megújulni. Az ember állandóan be van fogva. Ha kell, ha nem, tíztől kettőig ki kell tölteni a próbaidőt, akkor is, ha a rendező dilettáns, felkészületlen vagy nincsen ihlete és ötlete. Rendezőként próbálok úgy dolgozni, olyan rendezőnek mutatom magam, mint amilyen rendezőt színészként szeretnék magamnak. Ha adott esetben egy olyan problémába ütközöm délben, amit nem tudok abban a pillanatban megoldani, akkor nem csuklóztatom ott még kettőig a színészeket, hanem azt mondom, hogy mindenki menjen haza, lovacskáztassa meg a térdén a gyerekét, aztán ha estére eszünkbe jut valami, akkor próbálunk, ha nem, akkor majd csak holnap reggel. A művészet nyilván kenyérkereset és foglalkozás is egyben, de ha nagyon mérgezően rátelepül a művészetre a megélhetési kényszer, az nem jó. Teret kell hagyni a szabad gondolatoknak. Hagyni kell feltöltődni a színészt, mert attól lesznek új energiái, gondolatai, ötletei és új mondanivalói. Ha próbaidőszakban el akar utazni egy hétre, mert az neki fontos, akkor utazzon el.
Amikor te rendezel, ez hogy néz ki nálad a gyakorlatban?
Én mindenkit el szoktam mindenhová engedni. Ha közbejön egy másik munkája, amivel tud keresni egy kis pénzt, akkor mondom, hogy persze, menjen. Van egy zseniális színész Székelyudvarhelyen, úgy hívják, hogy Barabás Árpád. Ő például a Figaro házassága főszerepét játszotta nálam. Péntek premier, csütörtökön az utolsó főpróba, és azt mondja nekem, hogy tudja, hogy nem fogom elengedni, de csütörtökön van egy koncert este, amire szeretne elmenni. Mondtam neki, hogy „Figyelj, Árpád! Tehetséges és felkészült vagy, megkérdezzük a többieket, ha ők elengednek, akkor menjél koncertre!”. A kollégái nevetve mondták, hogy menjen. Az utolsó főpróbánk úgy ment le, hogy nem volt Figarónk. Én néha beugrottam helyette, hogy segítsek a többieknek. Pénteken aztán produkált egy olyan zseniális premiert, hogy egyszerre sírtunk és nevettünk a nézőtéren. Ennyit tesz, ha valakiben bíznak, és érzi, hogy partnernek tekintik őt. Volt egy amerikai vendégmesterünk a Színművészeti Főiskolán, akit úgy hívtak, hogy Louis Fantasia. Nagyon furcsa csávó volt, inkább szórakoztató, mint fantasztikus tanár, de mondott egy nagyon érdekeset, ami az egész pályámon elkísért. Azt mondta, hogy azért jó nekünk, színészeknek, mert nem vagyunk agysebészek. Lehet hibázni, nem fog meghalni a beteg. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem kell lézerpontossággal végezni a dolgunkat, mert csak akkor lesz az igazi, ha ez sikerül, de ha hibázunk, vagy tévútra jutunk, akkor tanulunk belőle és az élet megy tovább. Jó, ha egy színésznek nem kell folyton az életét és vérét adnia, hanem partnerként kezelik, így könnyedén és lazán játszhat. Amikor egy magyar színész előkerül egy főzőműsorban, vagy tököm tudja hol, vagy átvesz egy díjat, akkor általában mit látsz? Elkezd zokogni meg sírni a megfelelési kényszertől. Miközben, kérdezem én: miért? Egy felnőtt ember vagy, ha kapsz díjat, örülj neki, ha meg elrontottad a főztödet, akkor röhögjél és kapard bele a kukába. Mindenki fél valamitől. Nemcsak a szakmánkra, hanem az egész társadalmunkra jellemző, hogy frusztráltak, gyávák, zárkózottak vagyunk. Ezt én megpróbálom magamról levetkőzni.
Amikor egy olyan gasztroműsorban láthatunk, mint a Főmenü, te olyankor is szerepelsz? Számodra ez is egy szerep?
Én soha az életben nem szerepelek. Nincsen olyan, hogy szerep. Vagyok, aki vagyok és csinálom a dolgomat, nem szerepelek. Nem lehet belebújni egy másik ember bőrébe, csak a saját bőrömből tudok kibújni. Próbálok mindig önazonos lenni. Ha egy filmben mondjuk anyagyilkost játszom vagy elveszett csecsemőt, akkor megpróbálom magamban megtalálni az anyagyilkost és az elveszett csecsemőt, de az mind-mind én vagyok, mind egyenlő velem. Ha autót vezetek, ha főzök, ha csajozok vagy ha épp veled beszélgetek telefonon, az is mind én vagyok. A szerepekben is magamat próbálom megmutatni, mert azt én nem tudom, hogy egy másik ember milyen.
Anger Zsolt a Főmenü című műsorban (Fotó: Sárosi Zoltán)
Kerültél már olyan helyzetbe, hogy egy karaktert nem sikerült magadban megtalálnod?
Voltak kudarcos próbálkozásaim, de aki fél hibázni, az szerintem hülye. Aki nem fél hibázni, az való erre a pályára. Persze jobb, ha az ember a hibáját saját maga veszi észre. Ha ő maga nem veszi észre, akkor már baj van, de ha más észreveszi és szól neki, akkor nem szabad durcáskodni meg megsértődni, hanem szembe kell nézni a hibával. Fel kell tudni dolgozni, és a végére kell járni, hogy miért történt.
Hogy született meg a Főmenü című műsor ötlete? Miben lesz más, mint a legtöbb főzőműsor?
Széll Tamással és Dömötör Tamás rendezővel egy másik főzős projektben már dolgoztunk együtt. Ott derült ki, hogy mi nagyon jól tudunk együttműködni, és Széll Tamás elismerően nyilatkozott arról, ahogy főzök. Kicsit zavarba ejtő módon a legprofibb amatőrnek hív. Nagyon jól érzem magam a társaságában, összebarátkoztunk. Hozzá érkezett egy felkérés a Duna TV részéről, hogy gondolkodjon el egy gasztroműsoron a csatorna számára, ő pedig egyből hívta Dömét és engem, amit én nagyon megtisztelőnek tartok. Hogy miben különbözik a műsor a többi főzős műsortól… Nem akartunk mi egy olyan nagy truvájt. Van két hapsi, akik elszórakoztatják egymást meg magukat különböző finomságok elkészítésével. Van, hogy froclizzuk, van, hogy tanítjuk egymást. Mondjuk 98 százalékban Tamás tanít engem, de megsúgom, hogy sütemények terén – ami nem vág a profiljába – van egy-két dolog, amivel én is meg tudom őt lepni. Az ételekkel kapcsolatban beszélgetünk, anekdotázunk és megpróbálunk érdekes konyhai trükköket mutatni a nézőknek. Minden epizódban van egy vendég, akit megetetünk, és kíváncsian várjuk a véleményét. Minden epizódnak van egy tematikája, és ahhoz kapcsolódó vendéget hívtunk. Ha édesvízi halról van szó, akkor a Balatoni halgazdaság főnökét látjuk vendégül, a tengeri herkentyűknél meg Csőre Gábor kollégámat, aki sok tengeri horgász tapasztalattal bír.
Mi számodra az ideális karácsonyi menü?
Gyerekkorom óta a karácsonyhoz szorosan kötődik számomra a töltött káposzta. Apai nagymamám volt a példaképem nemcsak a főzésben, hanem nagyon sok mindenben: ő isteni töltött káposztát csinált. Édesanyám a mai napig remekül főz, és mi mindig egy töltött káposztával karácsonyozó család voltunk. Négy éve vagyunk együtt a párommal, és az ő családjához is sűrűn járunk az ünnepekben, ott viszont a rántott hal a tradicionális karácsonyi étel. Náluk halászleves, halas karácsony van. Most már bajban vagyok, mert ha töltött káposztát eszünk, akkor a hal hiányzik, ha pedig halat, akkor a töltött káposzta. (nevet)
Széll Tamás és Anger Zsolt a Főmenü című műsorban (Fotó: Sárosi Zoltán)
És ha nem látogatóban eszel karácsonykor, hanem te főzöl?
Ha mi csináljuk, akkor töltött káposzta lesz, és visszük is magunkkal a rokonsághoz. De tavaly például olyan halat rántottunk, amit én fogtam. Az volt a menü. Imádok horgászni, és Széll Tomival is régóta tervezzük, hogy egyszer elmegyünk együtt, de eddig még nem sikerült összehoznunk, pedig már vagy hatvankilencszer megbeszéltük. (nevet)
Egy időben fontos része volt az életednek, hogy színészetet tanítottál. Ezt máig csinálod?
Azt nem mondanám, hogy tanítottam volna, de tartottam jó néhány filmszínész tréninget. Voltak érdeklődők, de kevesebb, mint amennyi lehetett volna. Körülbelül 150 ember fordult meg nálam. Úgy hirdettem – mivel szerintem a színészet egy nagyon izgalmas és sokféleképpen hasznosítható önismereti játék –, hogy a tréningek nemcsak azoknak jók, akik kifejezetten filmszínészként szeretnének dolgozni, hanem azoknak is, akik szeretnének jobban kommunikálni, érvényesülni vagy jobban megmutatni magukat, azonosabbak lenni saját magukkal. Én ebben tudtam segíteni, illetve tudok segíteni most is, de egyrészt a pandémia időszaka alatt ez nem megy, másrészt meg az elmúlt években tényleg olyan mennyiségű munkám lett, hogy ezt nem tudtam felelősen tovább folytatni. Ha azonban érezném, hogy van iránta érdeklődés, később nagyon szívesen folytatnám.
Mindegyik alakításod egyformán kedves számodra?
Vannak olyanok, amiket kifejezetten utálok. (nevet) Tudom, hogy ott nem úgy kellett volna. Azt azonban nem árt tudni, hogy ebben a szakmában is mindig a fejétől bűzlik a hal. Ha egy filmnél vagy sorozatnál a rendező nem jól muzsikál, akkor bizony a legjobb színészek is eltévednek körülötte. Mégis mindig a színészek viszik el a balhét. Van egy-két olyan produkció, amit utólag vagy másképp csinálnék, vagy már egyáltalán nem vállalnám el.
Akad kedvenced?
Sokat szeretek, de az, hogy mi a jó és mi az értékes, egyrészt nagyon szubjektív, másrészt úgyis a néző dönti el. Vagy nézik, vagy nem nézik. Azért megsúgom: Rácz igazgatót nagyon bírom. Nagy Ervinnel bármit szívesen játszom.
