Ha egy napi sorozat sikeres lesz, jellemzően sok-sok éven át fut a tévében, és az ott játszó színészeknek nem jut sok idejük más dolgokban szerepelni. Ennek tudatában sokat kellett gondolkodnod, hogy elvállald-e a Doktor Balaton címszerepét?
Azért ez egy olyan történet, aminek van eleje, közepe és vége, nem biztos, hogy lehet a végtelenségig folytatni. Emiatt nem gondolom azt, hogy beleragadnék. Nyilván létezik a jelenség, amikor egy színészre ráragad egy szerep, de már ez sem olyan, mint régen. A legtöbb néző már tudja, hogy a színész nem egyenlő a szerepével, így rólam sem gondolják majd azt, hogy én vagyok Doktor Balaton. Már ezelőtt is több sorozatban játszottam, így az emberek láthatják, hogy Mészáros András egy színész, aki különféle szerepekben tűnik fel, és nem ő a szerep maga. Az más kérdés, ha az utcán ennek ellenére valaki mégis Doktor Balatonnak szólít.
Alig egy héttel a premier után ez már megtörtént veled?
Persze. (nevet) Korábban meg lebogdánoztak és lemárkoztak. Ez ilyen. Amíg egy sorozat képernyőn van, addig abból ismerik meg az embert.
És mit szólsz, amikor a karakterneveden szólítanak meg az utcán?
Egy kedves ember, akivel már többször összefutottunk az utcán, mondta kedves hangnemben, hogy „Jó napot, doktor úr! Doktor Balaton”. Ilyenkor mosolygok egyet, és mondom, hogy „Szevasz!” Ezzel sok mindent nem lehet kezdeni, és nem is nagyon kell.
Mészáros András alias Doktor Balaton (Fotó: TV2 Csoport)
A sorozatban te játszod a címszerepet. Az írók mennyire szabták rád a karaktert?
Sokat beszélgettem az írókkal a szerepről, ebből talán valamennyi átszűrődött a karakterbe. Amikor csatlakoztam, már a történet és a karakter is megvolt, de gondolom, amit a forgatások során láttak abból, hogyan alakítom őt, hatással lehetett arra is, milyen módon írják a karaktert tovább.
A külsődet leszámítva van olyan tulajdonsága Dr. Balla-Tóth Andrásnak, amit nem láthatnánk a képernyőn, ha nem te játszanád a karaktert?
Ahhoz mondjuk lehet némi közöm, hogy a karakter hogyan áll bele egy bunyóba. Próbáltam úgy alakítani a szerepet, hogy a verekedésekbe úgy megy bele, hogy ő igazából nem akar verekedni. Erről beszélgettünk az alkotókkal, akik sokat segítettek azzal, hogy legyen az arcára írva, hogy „Eh, ne már! Megint verekedni kell… Na, csináljuk”. Ettől lesz egy kis könnyedsége, humora is, ami jót tesz a szerep stílusának. Ez nekem azért volt fontos, mert a karakter ez által is képvisel valamit.
Mit?
Hogy ne az legyen az elfogadott, hogy bunyó van, és akkor beleállunk. Kommunikálni akartam, hogy verekedni nem jó, ne legyen elfogadott megoldása egy problémának. Doktor Balaton nem azért verekedik, mert úgy éri el a célját, hanem mert belekényszerítik. Ez nagyon nagy különbség.
Jelenet a Doktor Balaton című sorozatból (Fotó: TV2 Csoport)
Ha vállalsz egy munkát, mindig fontos számodra, hogy valamilyen üzenetet közvetítsen?
Persze. Színészként azzal foglalkozunk, miről szól az adott szerep. A karakter által próbálunk valamit kommunikálni, vagy kérdéseket feltenni. Ez persze nem mindig tudatosul a nézőben, csak érzi, hogy a karakter nem szimpatikus. És azért nem szimpatikus, mert mondjuk beleáll a bunyókba, eszközként használja az erőszakot. Ha pedig azt látja, hogy ódzkodik a verekedéstől, egyszer csak szimpatikusabb lesz. Legalábbis én ebben bízom.
Doktor Balaton a sorozat elején budapestiként arról beszél a barátnőjével, hogy szép-szép a vidék, de unalmas, és nem érdemes odaköltözni. Te budapestiként hogy állsz a vidékre költözés gondolatával?
Engem egyébként sokszor vidékinek néznek, vagy erdélyinek. Folyton megkérdezik tőlem, hogy onnan jöttem-e. Talán a beszédtechnikám miatt. Amúgy félig ajkai vagyok, gyerekként a nyarakat ott töltöttem vagy a Balatonon. Aztán a színművészeti miatt Kaposváron és Zalaegerszegen is éveket töltöttem.
Ezek azért magyar viszonylatban nagyobb városok, de mit gondolsz a falusi életről? Neked való lenne?
Egészen pici falun még nem éltem. Engem mind a munkám, mind a barátaim, mind a családom Budapesthez köt, nem költöznék el innen. Az életem vidéken nem lenne működőképes. Onnan nem menne az, hogy van egy félórás szinkronszerep, és ugorjak be miatta a stúdióba. Ettől persze a vidéki élet csendje még szimpatikus, de kinek ne lenne az? Kertes házban jobb lakni, mint panelben, de valamit valamiért.
Tenki Dalma és Mészáros András (Fotó: TV2 Csoport)
Mit gondolsz, miért van mostanában ekkora sikere a falusi környezetben játszódó hazai sorozatoknak?
Talán a történetszálakat tarthatják érdekesnek, a falusi háttér inkább csak díszlet. Persze az is közrejátszhat, hogy a nézők nagyobb százaléka él vidéken, mint Budapesten, ezért közelebbinek érezhetik magukhoz az ottani eseményeket és szereplőket.
Melyik munkádból tanultad eddig a legtöbbet a kamerák előtti munkáról?
A Kojot című filmből rengeteget tanultam. Az egy csodálatos időszak volt, egy nagyon jó kurzus nagyon jó emberekkel. Amit ott tanultam, azt a Doktor Balatonban is jól tudom kamatoztatni. Persze a forgatási tempó egy nagyjátékfilmben teljesen más, mint egy ilyen sorozatban. Problémám ebből sosem volt, gyorsan fog az agyam, bírom a tempót, és volt időm tanulni és készülni is.
Mielőtt Kaposvárra kerültél, nagyon sokszor felvételiztél sikertelenül Budapesten a Színművészetire. Jól érzem, hogy valamiért te nagyon színész akartál lenni? Miért szerettél bele ennyire a színészkedésbe? Úgy tudom, a családodban senki nem foglalkozott ezzel korábban.
Valóban nem voltak. Azért akartam színész lenni, mert nem tudtam mást csinálni. Ott kezdődött, amikor gyerekkoromban elhívtak egy szavalóversenyre a felsősök közé, amit megnyertem alsósként. A közönség szavazott arra, hogy én voltam a legjobb, a zsűrik sohasem kedveltek.
Fotó: TV2 Csoport
Miért?
Van egy technikája az előadó-művészetnek. Én viszont már akkor sem előadóművészként, inkább színészként szavaltam, és ezzel nem fértem bele azokba a keretekbe, ahogyan szerintük egy verset el kell mondani. Aztán gimnáziumban megkeresett egy tanár, megkérdezte, van-e kedvem, kipróbáltam, és ha egyszer megérzi az ízét az ember, onnantól már nagyon nehéz szabadulni. Főleg miután a hatását is látjuk. Volt egyszer egy nagyon nagy rocker barátnőm, death metal zenéket hallgatott, akárcsak én. Akkoriban egy népballadás estére készültünk egy barátommal: ő furulyázott, népballadákat énekelt, én meg Arany és más balladákat mondtam. Eljött a barátnőm minket megnézni azzal, hogy „Lássuk, mik ezek a versek?”, merthogy korábban egyáltalán nem kedvelte a költészetet. Beült az első sorba a miniszoknyájában meg a neccharisnyájában a kifestett fekete szemével, ment az előadás, egyszer csak rápillantottam, és láttam, hogy elfolyt a szemfestéke a könnyektől, és teljes koncentrációval figyel. Onnantól kezdve elkezdett versekkel foglalkozni, verseket olvasni. A színészettel szerencsés esetben hatást tudsz kiváltani, és el tudod gondolkodtatni a nézőt. Ha csak száz emberből egyet sikerül, már megérte. Ha kapok bármiféle visszaigazolást, hogy pozitív irányban tudtam hatni bárki életére, az rengeteg energiát és motivációt ad nekem.
Sosem volt B terved?
Dehogynem. Édesapámék nagyon reális emberek, akik arra neveltek, hogy mindig kell B terv. A kaposvári felvételiig volt B tervem. Tűzvédelmi mérnök lettem volna, ha nem sikerül, bár ma sem tudom igazán, mivel is foglalkozik egy tűzvédelmi mérnök. 18 évesen felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, ahol kijártam a három évet, és azután felvettek Kaposvárra, és attól kezdve szóba sem került más, csak a színház, a film meg a tévé.
Vidéki színészként indultál, és sok kollégád szerint onnan sokkal nehezebb betörni a mainstreambe, mert a vidéki színházakra kevésbé figyelnek a fővárosi rendezők. Te is így élted meg ezt?
Sok színész igen jól érzi magát vidéken, élvezi, hogy egy olyan alkotóközösség része, amin belül meg tudja fogalmazni azokat a dolgokat, amik a fejében járnak, és esze ágában sincs eljönni onnan. A mainstreambe bekerülni kétségtelenül nehezebb onnan, hiszen többnyire Pesten forognak a filmek és a sorozatok, könnyebb, ha itt él az ember. A szinkronmunkákra bekerülni vidéki színészként nagyon nehéz már csak a távolság miatt is. Zalaegerszegről úgy jöttem el, hogy nem tudtam, mi vár majd rám. Jó páran döntöttünk ott úgy, hogy itt vége, nincs miért tovább maradnunk, viszont a teljes létbizonytalanság várt rám. Előtte még beszéltem apámmal, aki azt mondta, hogy „Figyelj, tudod, milyen vagyok. Lassú víz partot mos. Én nem kockáztatnék, de amíg én élek, addig meleg ágyad és meleg ételed lesz”. Ezután már nem volt kérdés, felmondtam. (nevet) Vagy egy hónapon át édesapám gardróbjában éltem, ahol volt egy kanapém, de legalább volt hol laknom. Aztán lassan beindultak a dolgok.
Mészáros András és Bezerédi Zoltán, a Doktor Balaton sorozat orvosai (Fotó: Sajtószoba)
A társulati lét vagy a szabadúszó színészek élete áll közelebb hozzád?
A pandémia idején a társulat kétségtelenül adhat egyfajta biztonságot, egy szabadúszó most jóval nehezebb helyzetben lehet. Valahol a kettő között van az igazság. Egy jó társulaton belül sok mindent lehet tanulni, mert odafigyelnek rád, fejlesztenek. Persze akadnak társulatok, ahol ez nem történik meg. A szabadúszás szabadabbnak tűnik, mert nem kell a társulatoddal egyeztetni, miközben valójában ott is egyeztetni kell a korábbi szerződésekhez az újakat. Mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai, de én úgy érzem, szükségem van egyfajta biztonságra. Nemcsak egzisztenciális, hanem szakmai és emberi biztonságra. Egy olyan társulati létet tartok ideálisnak, amiből időnként ki tudok lépni más munkákba.
Egy napi sorozat stábja úgy működik, mint egy színházi társulat?
Más a tempó. A színházban mindenre van egy kicsit több idő, többet és jobban tudunk beszélgetni, máshogy működik az egész. A sorozatban iszonyatos tempót diktálunk, minden célorientált. Problémamegoldásra törekszünk, megoldjuk, megyünk tovább. Pont a pörgésből adódóan viszont van egy feldobottabb, bulisabb hangulata: össze tudunk fogni, és el tudunk menni éjjel akár kocsmázni együtt, meg kis partikat csapni időről időre. Ez persze mindig változik attól függően, ki milyen ember, mennyire zárkózott, vagy van-e családja, akikhez haza kell menni.
Több rendezőt, sőt színésznőt is hallottam már panaszkodni, hogy Magyarországon nagyon kevés a klasszikus hősszerepekre való, harmincas-negyvenes férfi színész. Te abszolút beleillesz ebbe a kategóriába, mégis csak az utóbbi 2-3 évben kezdtek felfedezni maguknak. Mit gondolsz, miért?
Nem tudom. Talán nem ismertek eléggé, nem látták a korábbi munkáimat.
És most már úgy érzed, benne vagy a körben?
Ezt nem merném kijelenteni, óvatosabb vagyok ennél. Milyen körben? Nincs kör. A kapott feladatokat mindig újra és újra meg kell jól csinálnod. Ha ezt megugrod, akkor használnak és szeretnek együtt dolgozni veled. Meg kell hálálni a lehetőségeket azzal, hogy jól dolgozol.
