nlc.hu
Sztárok
Interjú Kovács Áronnal, aki beszél a munkáról, apaságról is

Kovács Áron: „Ha valahol nem kellettem, azonnal kellettem máshol”

A hazai média egyik legsokoldalúbb szereplője szeretne megkomolyodni, ugyanakkor élvezi a bohóckodást is, mert az is hozzá tartozik. Gyereknevelésről, több lábon állásról, szülői mintáról, karriercsúcsokról és mélypontokról is beszélgettünk Kovács Áronnal.

Elsőre az szokott beugrani rólad, hogy beskatulyázhatatlan vagy. Tévés is vagy, rádiós is vagy, zenész is vagy, színész is vagy. Van még olyan oldalad, ami nem annyira ismert?

Azt talán kevesen tudják rólam, hogy írtam már színházi darabot.

Tudatosan alakítottad ennyire sokrétűvé a karriered vagy csak sodródtál az árral?

Ez egy személyiségjegy. Belőlem indul. Szoktak viccelődni velem a barátaim, hogy én vagyok az utolsó reneszánsz ember. Nagyon sok mindent kipróbáltam, nagyon sok mindenhez volt kedvem és nagyon sok mindenben igyekeztem megállni a helyem. Ha egy ember ilyen színes életet tud élni, ennyi mindent kipróbál és nem dobja le magáról az ügy, az nagy boldogság, mert nem mindig ugyanazt csinálja. A monotóniatűrésem nem annyira jó, ennélfogva nekem a változatosság boldogságot adott: ha akartam, tévéztem, rádióztam, színházaztam, muzsikáltam és tulajdonképpen minden területen elértem olyan célokat, amik jelenthették volna számomra a csúcsot is, de nekem valahogy mindig mennem kellett tovább. Több csúcsot megjártam, és amikor fentről körülnéztem, azt mondtam, hogy ez gyönyörű, nagyon tetszik, de ha kizárólag ezt kéne csinálnom, akkor nem lennék igazán boldog. Mindig kerestem magamnak egy újabb ismeretlen, izgalmas tájat, amit meghódíthatok. Azt mondják, hogy aki egyvalamiben tehetséges, az általában több dologban is: bízom benne, hogy ez rám nézve is igaz.

Kovács Áron

Fotó: Gyurkovits Tamás

Érdekel, hogy miket tekintesz csúcsnak a pályádon. Konkretizálnád?

Tévésként a TV2-nél voltam primetime műsorvezető. Esti főműsoridős dolgokat csináltam: Popdarálót, Áll az alkut meg A sztárok a fejükre esteket. A televíziózás szórakoztató részében akkoriban ez elég menő volt. Több mint 10 éven át csináltam élőben a Lottó sorsolást, ami a királyi televízió legnézettebb műsora volt. Több rádióban voltam már reggeli műsorvezető, ami a leghallgatottabb sáv. Emellett én voltam/vagyok a slágerlistás, szabad szájú műsorvezető is a hétvégi, nagyon hallgatott sávban, ahol gyakorlatilag szabad kezet kaptam, aminél rádiósként az ember aligha kívánhat többet. Életem első színházi munkája egyből énekes címszerep volt: a Robin Hood a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Rögtön naponta háromezer ember előtt játszottam főszerepet. Számomra ez óriási siker volt és boldog vagyok, hogy azóta is játsszuk. Később, sok egyéb szerep mellett pedig jött az Alul semmi Broadway-musical, ami már prózai szerep is volt. Minden feladatba beletettem a munkát és alázattal álltam hozzá, ezt szerencsére általában látják az emberek.

Volt olyan feladat, aminél azt érzed, hogy belebuktál?

A zenei karrieremben fantasztikus emberekkel énekelhettem együtt. Duetteztem például az István, a királyból Varga Miklós oldalán, ami gyerekkori álom, előzenekarként az Arénában telt ház előtt játszhattam, az egyik saját dalom szerepelt a rádiós slágerlisták élén, írtam dalokat a Harley Davidsonnak vagy épp különböző sportversenyekre, álltam a stadionban hatvanezer ember előtt és számos zenei és színházi produkcióban vendégeskedtem a Papp Lászlóban. Sokan hívtak, mert tudják rólam, hogy nagy kedvvel jövök, és száz százalékot beleteszek. Azonban a saját zenéimmel valahogy nem sikerült gyökeret vernem. A zenekarommal ugyan eljutottam a legnagyobb színpadokra, de ott valahogy nem tudtam megkapaszkodni. Ez az egyetlen dolog, ahol érzek egy kis hiátust az életemben: a saját zenéimmel nem sikerült akkora sikereket elérnem, mint amilyeneket szerettem volna.

Szerinted miért nem?

Van az életben egy olyan szabály, hogy azé lesz a siker, aki mindenkinél jobban akarja. Ezt nagyon kell akarni. Miután én nagyon sok mindent csinálok, így az egyes dolgokat talán nem akarom annyira, mint amennyire kellene.

Mit akartál eddig a legjobban az életedben?

Hű, ez nem egyszerű kérdés. Talán azt, hogy ne haljak meg. Az örök életnek nagyon tudnék örülni. (nevet)

Eddig jól állsz.

Eddig igen. (nevet) Komolyra fordítva: én mindig azt akarom a legjobban, amit éppen akkor és ott csinálok. Talán azért is tudok általában jól teljesíteni, de néha észreveszek valamit, amitől aztán már nem akarom annyira. Addig akartam például rocksztár lenni, amíg meg nem láttam egy világhírű rockbanda turnénaplóját. Láttam, hogy három hónapon át koncerteznek, mindennap más városban vagy országban játszanak, és a három hónapra egyetlen egy szabadnap jutott. „Csak színész” is addig akartam lenni, amíg meg nem láttam, hogy ez mennyire kiszolgáltatott szakma. Kiszolgáltatottak anyagilag, egy rendezőnek, egy színigazgatónak satöbbi. Mindenhol élveztem a munkát, de idővel megismertem a dolgok fonákját, és úgy éreztem, hogy a teljes életemet nem tudnám erre feltenni. Az a fajta teljes odaadás hiányzik belőlem, ami mondjuk egy hegedűművészben megvan, aki gyakorol napi nyolc órát, és aztán ő lesz a „nagy hegedűművész”. Igaz, hogy semmi máshoz nem fog olyan szinten érteni, mint a hegedűhöz, de abban viszont ő lesz a legjobb. Én ilyesmit nem találtam, ami mellett így elköteleződnék.

Félsz a beskatulyázódástól?

Attól mindenki fél, de ez megúszhatatlan. Hiába csinálok ennyi mindent, én Magyarországon már többnyire a bemondó srác leszek. Ebben a szerepben, tévés műsorvezetőként ismert meg a nagyközönség, és az összes többi dolgom olyan, hogy vannak sokan, akik ismerik, de többen, akik nem. Amerikában ez jobban működik, de nálunk kicsit fura, ha valaki több fronton teljesít, ráadásul az ellenségek és irigyek száma is növekedik ezzel. Vannak néhányan, akik azt gondolják, hogy miért nem marad már a seggén ez a tévés gyerek? Ez ellen nem tudsz mit tenni, maximum annyit, hogy próbálod a legjobbat kihozni magadból, és bízol abban, hogy hátha megszeretik azok is, akik eddig kételkedtek benned. Tudok ebben sikereket elérni, de mára elfogadtam, hogy a legtöbb ember számára én már csak a tévés srác leszek. Abban reménykedem, hogy idővel mi is abba az irányba megyünk, ahol a nagyközönség megszokja, hogy vannak emberek, akik több fronton is teljesítenek, és nem csak egydimenziósak. Az egydimenziós lét ellen mindig küzdöttem. Ady Endre „Nem leszek a szürkék hegedőse” mondata az egész életemre kihatott. Tudtam, hogy nem fogok betagozódni csak azért a szürkék közé, mert valakit zavarnak a színek. Persze van bennem ezzel kapcsolatban rossz érzés. Bár tudom, hogy nem tudnám egy hegedűművész életét élni, ennek ellenére nagyon irigylem a hegedűművészeket abban a tekintetben, hogy őket mindenki azonnal azonosítja valami nagyon jóval. Valószínűleg ezért is menekültem a kulturális térbe. Tanárnak készültem, majdnem az is lettem, és van bennem egyfajta kultúrmisszió, amit nagyon fontosnak tartok. Ezekben a könnyed szerepekben persze ezt nem könnyű betölteni, de ettől én még próbálkozom, és akik odafigyelnek, azért érzékelhetik, hogy időnként csepegtetek valamennyi kultúrát a munkáimba. Bohóckodom, de igyekszem mindig belevinni valami olyat, ami azért több a bohóckodásnál. Van bennem egy kulturális küldetéstudat, és ezért irigylem picit azokat, akik a kulturális térben váltak híressé. Ugyanakkor látom a kiszolgáltatottságukat is. Irigylem őket, mert a kulturális életben lettek ismertek, de nem irigylem azt a kiszolgáltatottságot, ami ezzel együtt járt. Ez egy olyan furcsa helyzet, hogy az embernek hiába van kultúrszomja, abból nem nagyon tudsz megélni Magyarországon. Illetve talán megoldod, de sokkal nehezebben, mintha elmész bohóckodni.

Kovács Áron

Forrás: Kovács Áron

Fontos számodra, hogy több lábon állj?

Nekem nagyon. Sokat beszélgettem erről azokkal, akik ismernek. Mondtam nekik, hogy ez annyira rossz, hogy semmiből nem vagyok csillagos ötös, viszont sok mindenből vagyok négyes. Végül felhívták a figyelmemet, hogy ha sok mindenből vagyok négyes vagy ötös alá, az is érhet annyit, mintha valaki egyvalamiből csillagos ötös. Gondolkodtam rajta, és kicsit megbékéltem ezzel. De ezzel nekem dolgom volt, ezt fel kellett dolgozni. Ugyanakkor meg nagyon fontos a több lábon állás, amit most a pandémia is bizonyított. Van egy rendezvényszervező cégem, és az elsők között váltottunk át online-ra, és így sikerült túlélnünk. Film, színház, muzsikában utazom, és nem pont ezek a területek voltak az elmúlt év nyertesei, én mégis mentem tovább. A túlélés feltétele volt a több lábon állás. Hálistennek nem kellett elmennem pizzafutárnak, mint például sokaknak, akik a kultúrára tették fel az életüket.

A biztonságra törekvés családi örökség nálad vagy valami gyerekkori frusztráció következménye?

Van egy épületgépész-mérnök apám, akinek sokat köszönhetünk Magyarország legnagyobb épületei közül. Egy nagyon pici cége volt, ha jól emlékszem, négyen voltak a cégben, közben meg ők tervezték a sevillai világkiállítás magyar pavilonját, a Parlamentet, a Müpát, a Nemzeti Színházat és még sorolhatnám. Furcsa volt számomra, hogy ilyen hatalmas munkákat végzett a cégük, de sosem növekedtek.

Egyszer rákérdeztem apámnál, hogy a legnagyobb szaktekintélynek számít, a legnagyobb melókat csinálja, még sincs sehol a kacsalábon forgó palota. Miért? Azt mondta, hogy „Figyelj, fiam! Egy tanácsom van: független légy, ne gazdag!” Ez akkor nekem  nagyon beégett, mert láttam az apámon, hogy boldog. Láttam, hogy ez egy jó út. Nem nyomorítja meg a pénz súlya, ugyanakkor nincs kiszolgáltatva senkinek. Független.

Ha akar, dolgozik, ha nem akar, nem dolgozik, nem kell mindent kényszerből elvállalnia. Ez nekem nagyon tetszett. Így élek én is, nekem is bevált, ezért ezt adom tovább a gyerekeimnek is. Én nem vagyok gazdag, de független vagyok. Ha valahol azt mondják, hogy viszontlátásra, akkor én megemelem a kalapom és elmegyek, mert van másik négy hely, ahol még tudom kamatoztatni a képességeimet. Gyerekkori frusztrációm nem volt, ez inkább családi örökség. A cukorbetegségem inkább egy külön hajtóerő volt az életemben. Gyerekkoromtól végigkísér a halálomig, és arra motivált, hogy bizonyítsam: én is érek annyit, mint az egészséges gyerekek. Emiatt akartam először én leugrani a szikláról, én voltam mindig a legbátrabb, a leghangosabb, a legbelevalóbb. Nyilván ezzel kompenzáltam, hogy nem akartam, hogy engem bárki is cukorbetegnek nézzen. Azt akartam, hogy a „James Bondot” lássák bennem, ne a cukorbeteget. Nyilván az emberbe ez beleég, és a mostani énemre is kihat, de ha az ember nem száll el, és nem lesz belőle egy igazi „médiaparaszt”, akkor ez egy jó hajtóerő. Mindenkinek van valami komplexusa, amin próbál felülkerekedni: az enyém ez. Szerintem ezt egészséges kereteken belül tudom tartani. Mára már megtanultam, hogy néha hátra kell állni és el kell hallgatni. (nevet) Az ember idővel azért felnő.

Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy nem kellesz?

Nem, soha. Kicsit félek erről beszélni, mert attól tartok, hogy megtöröm a varázst, de nekem még sosem kellett munka után mennem. Mindig megtaláltak vele. A fiamnak is azt szoktam mondani, hogy az a dolgunk, hogy készen álljunk a feladatra. Az egész életem arról szólt, hogy nyíltak ajtók, amiken be kellett lépni, én pedig mindig készen álltam rá. De az ajtókat nem én nyitogattam, sőt, még csak nem is kopogtattam rajtuk. Sosem mentem a melóért, csak kinyílt egy ajtó, és valaki nézett rám onnan, hogy „Készen állsz?” Én pedig mentem, mert addigra készen álltam, addigra már tettem önmagamba munkát. Persze egy kinyíló ajtón belépni könnyű, de a bent maradásért aztán nekem is meg kellett dolgoznom. Soha nem éreztem még, hogy ne kellenék, de számolok azzal, hogy eljöhet ennek az ideje. Most 48 éves vagyok, és akármilyen jól tartja magát az ember, a fiatalok előbb-utóbb átveszik a stafétát. Helyesen, mert annak idején én is átvettem valakitől. Ebben a szakmában fel kell készülnünk arra, hogy előbb-utóbb nem kellünk. Emelt fővel kellene ezt elfogadni. Eddig hálisten nem éreztem ilyet, mert ha valahol nem kellettem, azonnal kellettem máshol. A csajok miatt az ember már elég fiatalon feldolgozza azt, hogy mindenkinek nem kellhet, viszont mindig lesz olyan, akinek kelleni fog. Nem azon durcáskodtam, hogy kinek nem kellettem, hanem örültem annak, hogy a másiknak viszont igen.

Kovács Áron

Fotó: Bor Zoltán

Elsősorban szórakoztató produkciókból ismerünk. Elképzelhetőnek tartod, hogy ahogy idősödsz, úgy tűnsz fel majd komolyabb műsorokban is? Mondjuk nem Észbontót fogsz vezetni, hanem egy magazinműsort?

Az Észbontókat nagyon szeretem. Sokkal több tartalmat látok bele, mint a legtöbben. Nem véletlenül népszerű. Az én olvasatomban pont nem arról szól, hogy másokon röhögjünk, ezért szeretném még sokáig csinálni. Látok benne egy olyan üzenetet, hogy azért nem árt figyelni az iskolában, ugyanakkor az életben nem mindig kell azt tudni, hogy mi volt Mátyás király vezetékneve. Az élet félre tud nézni, ha valaki ezt nem tudja, és ugyanúgy boldog élete lehet az illetőnek, persze, azért nem árt odafigyelni. A műsor igyekszik középen lenni: nagyon fontos a műveltség, de közben azokat az embereket is lehet és kell is szeretni, akik nem annyira műveltek, mert nekik is vannak egyéb jó tulajdonságaik, és együtt kell élnünk így közösen. Én ilyeneket is belelátok ebbe a műsorba. Ezért szeretem. Ami pedig a komolyodást illeti: örök probléma, hogy a Shakespeare-színész mindig bohóckodni akar, a komikus pedig mindig drámai Shakespeare-színész akar lenni. Nálam is ugyanez van: jó vagyok a nevettetésben, és arra vágyom, hogy megmutathassam a komoly oldalamat. A zenei karrierem halálát például ebben látom. Zenészként egy másik oldalamat próbáltam megmutatni: komoly dalaim vannak komoly érzelmekkel és komoly mondanivalóval, de nem biztos, hogy ez az embereket érdekli. Én egy vicces fiú vagyok, nem ezt várják tőlem. Ez egy belső ellentmondást szül az emberekben, amivel egy előadóművésznek számolnia kell. Előadóművészként tudnom kell, hogy a közönség mit vár tőlem. Nem kell aláfeküdni és megfelelni nekik, de azt azért tudni kell, hogy ha én mással állok elő, mint amit várnak, akkor számítanom kell arra, hogy nem biztos, hogy össze fog jönni. Ez egy régi dilemmám, mert én teli lennék komoly dolgokkal. A haverjaim mondják, hogy „Figyelj, Áron: a komoly dolgokra ott vannak a komoly csávók, akiken viszont nevetni nem tudunk. Tegnap röhögtem rajtad, mint az állat, ma meg jössz valami igazán fajsúlyos dologgal: hogy várod el tőlem, hogy komolyan vegyelek? Most ki vagy te?” Erre mondhatom, hogy én én vagyok, és van komoly meg bohóc oldalam is. De a közönség nem biztos, hogy ilyen elfogadó. A közönség szereti a skatulyákat, a változásokat óvatosan kell adagolni. De jól látod: törekvésem van rá, hogy a komolyabb irányba mozduljak. Közben meg az is én vagyok, aki semmit nem tud igazán komolyan venni. Ahogy a pályaválasztásban sem tudtam semmit annyira komolyan venni, hogy a teljes életemet feltegyem rá, úgy nehéz nekem olyan feladatot találni, amiben nincs valami kikacsintás.

A gyereknevelést komolyan veszed?

Apaként is önmagamat adom, mert azt gondolom, hogy a gyerekeknek leginkább egy önazonos apára van szükségük. Nem viccesre, nem komolyra, hanem önazonosra. Én úgy vagyok az, hogy halálra röhögjük magunkat mindenen, de azért odaszúrom a komoly dolgokat is. Van, amikor azt mondom, hogy „Figyelj, eddig lehetett viccelni, de nem tovább. Ez komoly dolog”. A gyerekeim meg persze, azt azonnal levették, hogy humorral nálam bármit elérnek. Úgyhogy mondhatom én a legkomolyabb beszédeimet, mert amikor ők megunják, akkor bedobnak valami olyat, hogy egyszerűen muszáj röhögnöm. Nem tudok komoly maradni olyankor, amikor a gyerekem vicces, és a fiamnak és a lányomnak is „sajnos” nagyon jó humora van. Ők ezt tudják rólam, és nagyon kihasználják. Egy lecseszés közepén képesek valami olyat mondani, hogy aztán jön a gurgulázva röhögés. Ha viccesek, én röhögök. De magát az apaságot véresen komolyan veszem. Ha visszatérhetünk egy kicsit a mi az, amit a legjobban akartál kérdésedhez, most azt mondanám, hogy azt, hogy a gyerekeimből jó emberek váljanak.

A habitusodból eléggé adódna, viszont ha jól tudom, még sosem próbáltad ki a stand up-ozást. Tervben van?

Nem te vagy az első, aki ezt felveti. Nemcsak tévében meg rádióban vezetek műsorokat, hanem cégeknél is vállalok műsorvezetést. Tudod, családi napok, céges rendezvények satöbbi. Ezek nem állnak annyira távol a stand up-tól. Az emberek ismernek, tudják, milyen vagyok, így viccelődésre és humorra számítanak. Ha ez nem is teljesen stand up, mégis valami hasonló. Talán csak egy kicsit kéne alakítani rajta, hogy stand up legyen belőle. Lehet, hogy pont emiatt nem találom benne a kihívást, nem érzem azt, hogy ezzel nekem foglalkozni kéne. Kicsit úgy érzem, hogy már volt benne részem, közben pedig tudom, hogy igazán mégsem. Simán lehet, hogyha megpróbálkoznék vele, akkor belebuknék. Ez egy másik szakma. Szoktak piszkálni vele, hogy csináljam, de még nem éreztem igazi késztetést.

Kovács Áron

Fotó: Labancz Viktória

A rádióban ismét műsort vezetsz Kisóval. A rádiózás még tartogat számodra kihívást, vagy ez a komforttevékenységed?

Komforttevékenység. Viszont az nagy dolog, hogy a Sláger FM-nél ugyanazt a szabad kezet kaptam, mint korábban a Class FM-nél. Ez nagyon jóleső és inspiráló, és emiatt nagyon szeretem, amit csinálok. Talán pont ezért annyira komfortos számomra. Máshogy nem is tudnám csinálni.

További szuper sztárinterjúk az nlc-n:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top