Meg lehet szokni a reggeli tévézést, vagy a hajnalban kelés évek után is kín marad?
Lehet, nem lehet, muszáj. Azt azért nem mondanám, hogy éjszakai bagoly lennék, de azért tizenegyig, éjfélig szeretek ébren lenni, és ha nincs ébresztőóra, magamtól nem ébredek fel reggel nyolcig. Ez az én természetes bioritmusom. Nem vagyok korán kelő típus, ám az ATV Start műsorvezetőjeként és sokszor a reggeli híradó miatt évek óta korán kelek. Meg lehet szokni. A főnökeim azért is gondolták, hogy számomra ez nem lesz probléma, mert ez is egyfajta fizikai kihívás, és tudták rólam, hogy szeretem az ilyeneket. Nem egyszerű reggel úgy átadni a nézőknek a híreket, mintha már napközben lennénk, erre rendesen fel kell pörögni. Az ATV Start meg különösen nagy kihívás, hiszen nagyon észnél kell lenni, hogy már a korai órákban politikusokkal beszélgessen az ember. Ötkor kelek, fél hatkor már bent kell lenni, mert hatkor már indul élőben a műsor. Korábban profi sportoló voltam, akkor az edzőtáborban keltem korán. Katona is voltam két évig, ott is korán ébresztettek bennünket.
Egy délutáni sziesztázásra azért szükséged van mellette?
Így van. Mediterrán ritmus szerint élek. Azért ha tizenegykor fekszem, ötig képtelen vagyok kialudni magam, kell mellette egy kis délutáni pihenés. Sportoló emberként olykor komoly fizikai kihívásokkal nézek szembe, ezt pedig nem lehet fáradtan csinálni. A gyakorlat az, hogy a reggeli műsor után hazamegyek, délelőtt edzem egyet, utána ebéd, egy kis szieszta, délután négykor pedig megyek vissza híradózni. Így próbálom két részletben összerakni a szükséges alvásmennyiséget, illetve hétvégén pótolni, amennyit lehet.
Lányával Dominikával (forrás: Smagpix)
A legtöbben a régi Szerencsekerékből ismernek, az a műsor mégis kicsit kilóg a karrieredben, mert több vetélkedőt, illetve könnyed show műsort nem csináltál, inkább híradós és magazinműsoros feladatokkal találtak meg. Mit gondolsz, miért alakult így?
Az egy dolog, hogy az ember mire vágyik, az meg egy másik, hogy mire van piaci igény. Amire felkérnek, azt csinálom. Megmondom őszintén, soha életemben nem gondoltam, hogy valaha is híradós leszek. Amikor 2009-ben az ATV megkeresett a feladattal, a meglepetés erejével hatott. Egyébként az ATV-hez kerülésem után pár évvel a Szerencsekeréknek már volt egy felújítása a Story TV-n, és meg is kerestek azzal, hogy szeretnék-e visszatérni. A klasszikus párost akarták visszahozni, Klausmann Viktort és engem, de mivel akkor már stabil, állandó híradós voltam napi szintű munkával, egyszerűen nem fért bele az életembe, és a műfajok sajátosságai miatt ez a két műsortípus nem is illik össze. Egy olyan Szerencsekereket meg pláne nem vezethetnék híradósként, ami most megy a TV2-n. Amikor ezzel kapcsolatban megnyilatkoztam nemrég, annak elég nagy visszhangja volt.
Miért érezted fontosnak, hogy nyilatkozz a témában?
Harminc éve vagyok tévés, ez alatt kollégákról meg műsorokról sosem mondtam véleményt nyilvánosan, de ez a mostani felújítása az úgynevezett Szerencsekerék című úgynevezett vetélkedőnek valami vérlázító, megalázó és kikérem magamnak. A Szerencsekerék egykori műsorvezetőjeként nehéz szívvel látom ezt, emellett pedig nézőként is fájdalmas és kikérem magamnak, hogy ilyen szinten alázzák meg ezt a műfajt. Úgy néz ki, hogy ez a szórakoztató kereskedelmi televíziózás mai szintje, és ez eléggé sajnálatos. Persze nyugaton is van ilyen, de amennyire követtem a német vagy amerikai Szerencsekereket, ők inkább tartották a szintet. Ez a fajta elbulvárosítás magyar specialitás. A legszomorúbb az egészben, hogy ezzel a nézőket is lenézik. Sajnos létezik egy trend, hogy minél gagyibb valami, annál többen nézik, én azt gondolom, hogy a tévének van egy olyan szerepe is, hogy nemcsak megyünk a trendek után, hanem formáljuk is azokat. Legalábbis meg kell próbálni. A mi feladatunk, hogy egy kicsit alakítsuk az emberek ízlését. Rajtunk múlik az is, hogy a híradó ne csak balesetek, bűnügyek és cuki állatos videók sorozatából álljon, hanem valódi hírekről essen benne szó. Elég magas a tűréshatárom a gagyival szemben, de ezt most sikerült átlépniük az új Szerencsekerékkel, ami nyilván a személyes érintettségemnek is köszönhető. Elérkezik az a pont, amikor az embernek a saját és a környezete szellemi egészségvédelme érdekében meg kell nyilvánulni, és nálam ez most jött el. Nem azt mondom, hogy a régi Szerencsekerék egy veretes értékeket képviselő klasszikus műsor volt, hiszen ez egy bevallottan szórakoztató formátum, de bizonyos tartalmi és formai követelményeknek nekünk még meg kellett felelnünk a jogtulajdonos miatt. Nem tudom, hogyan sikerült elérniük, hogy ezt a TV2-s verziót engedélyezzék, de az biztos, hogy az én ízlésemnek ez nem megfelelő. Nyilván nem mindenki gondolkodik így, mert úgy tudom egész jó nézettséget hozott, bár a nyári időszak a tévézés szempontjából mindig speciálisnak számít. Ilyenkor azért mások az igények. Persze attól, hogy valamit sokan néznek vagy sok lájkot kap, még nem lesz jó.
Klausmann Viktorra sokszor szoktál a barátodként hivatkozni. Ketten vezettétek annak idején ezt a műsort: nem alakult ki közöttetek rivalizálás? És milyen a kapcsolatod most Prokopp Dórával?
Dórival sajnos megszakadt a viszony, pedig mi még korábbról, a Szerencsekerék előttről ismertük egymást, ugyanis egy időben mindketten a divatszakmában dolgoztunk. A nyolcvanas években manökenként tevékenykedtem. Egyetemistaként másodállásnak tökéletes volt. Divatbemutatókon szerepeltem, szerveztem, részt vettem fotózásokon, reklámokban. Ebből lett később a televíziózás is. Annak ellenére, hogy Dórival már a divatszakmás években is sok projekten dolgoztunk együtt, a Szerencsekereket követően egy kicsit elveszítettük egymást. Erre szokták azt mondani, hogy elsodort minket egymástól az élet. Viktorral azért nem voltunk egymás konkurensei, mert annyira más típusok vagyunk. Annak idején több száz főből választottak ki kettőnket, és nyilván pont az volt a cél, hogy ennyire mások legyünk, mert így mindketten más réteget tudtunk megszólítani. Emberileg is jó viszony alakult ki közöttünk. Felváltva vezettük a műsort, egy hétig ő, egy hétig én, ami egy egészséges, működőképes munkamegosztás volt, és a nézettségen sem látszott igazán, hogy épp melyikünk vezette az aznapi műsort. Közös volt a sportérdeklődésünk is, időnként bringáztunk és síeltünk is együtt, családilag is volt kapcsolat köztünk. Több volt ez egyszerű kollegiális viszonynál, nyugodtan mondhatjuk, hogy baráti volt, és ez később is megmaradt. Viktor a Szerencsekerék után viszonylag hamar ott hagyta a televíziózást, én pedig azóta is csinálom, 12 éve az ATV-n, de vele a sport, az általa üzemeltetett domonyvölgyi strand vagy a kékesi síparadicsom kapcsán máig megvannak a közös pontok. Segítünk egymásnak, ha tudunk, vagy beszélgetünk, ha úgy adódik.
A mostani felújítása az úgynevezett Szerencsekerék című úgynevezett vetélkedőnek valami vérlázító, megalázó és kikérem magamnak (Fotó: magánarchívum)
Mesélnél arról, hogy milyen volt a kilencvenes években népszerű tévésnek lenni? Akkoriban tényleg az egész ország benneteket nézett.
Az még egy nagyon más időszak volt, a tévében nem volt még igazi választék. Aki tévét nézett, az esténként minket nézett. Azokat a számokat ma már nem lehet megismételni. Éppen csak kilábaltunk a szocializmusból, akkor kezdett kialakulni az üzleti alapú gondolkodás, a nézők még nem szoktak hozzá a látványos, nyugati, kereskedelmi alapokon nyugvó tévéműsorokhoz, ezért újdonságot jelentettünk. Persze ez önmagában hosszú távon kevés lett volna, kellett az is, hogy tisztelettel kezeljük a játékosokat és a nézőket. Annak idején a jogtulajdonos megkövetelte a műsor készítőitől, hogy országszerte a nagyvárosokban Szerencsekerék információs központokat hozzanak létre. Volt belőlük tíz-tizenöt. Ott különböző Szerencsekerékhez kötődő tárgyakat árultak, például sapkát, bögrét, társasjátékot, trikót meg hasonlókat. Jártuk az országot, heti-kétheti rendszerességgel megjelentünk, osztogattuk a nyereménytárgyakat, dedikáltunk, beszélgettünk az emberekkel… Klasszikus értelemben road show-ztunk, amit később több más kereskedelmi televíziós műsor is csinált. Ezekben a helyzetekben tapasztaltuk meg igazán a népszerűséget, mert a tévében nem érzékeltük, hogy egy este három vagy három és félmillió ember nézett minket. Lubickoltunk a népszerűségben, élveztük ezt az időszakot. A magam részéről éltem, de nem éltem vissza vele. A mentális egészség megőrzésének titka, hogy az ember értékelje a műsora sikerét, de ne értékelje túlságosan, és ne értékelje túl a saját maga szerepét benne, valamint tudjon az emberekkel emberi módon, kedvesen és közvetlenül beszélgetni a sokadik autogram után is.
Úgy tudom, a menyasszonyoddal, Krisztinával is egy ilyen helyzetben ismerkedtél meg. Jellemző volt rád akkoriban, hogy közönségtalálkozókon ismerkedtél?
Csak egyetlen ilyen leányzó van talpon széles e vidéken, és ezt nem azért mondom, mert épp most jött be a szobába, hanem mert tényleg így gondolom. Az ő varázslatos személyisége magával ragadott és bevonzott. Egyébként nem éltem vissza a helyzettel a közönségtalálkozókon, ami részben annak is köszönhető, hogy én már a Szerencsekerék előtti időszakban is viszonylag ismertnek számítottam a tévéreklámok, a filmek és divatbemutatók miatt. Sosem volt jellemző rám, hogy visszaéltem volna az ismertségemmel vagy azzal, hogy több csinos hölgy fordul meg a környezetemben. Krisztina kivételes nő az életemben, és az is mutatja ezt, hogy már 28 éve tart a mi felhőtlen boldogságunk. (Krisztina a távolból szól annyit, hogy „Így van”) Együtt vagyunk, van két gyerekünk és nagy boldogságban élünk.
Az emberek szemében kialakult egyfajta tökéletes úriember image-ed. Számomra kicsit hibátlan figurának tűnsz…
Ezt elmondanád még egyszer, hogy Krisztina is hallja? (nevet)
Az emberek szemében régóta te vagy a tökéletes úriember.
Krisztina hevesen bólogat.
Családapa vagy, régóta boldog párkapcsolatban élsz, nincsenek körülötted botrányok, stabil szereplője vagy a magyar médiának, sportember vagy és kívülről úgy fest, mintha nem nagyon öregednél. Azért nyugtass meg, hogy neked is akad valamilyen hibád!
Lehet, hogy erről a környezetemet kellene kérdezned, és nem engem. Ők fel tudnák sorolni. Nyilván vannak hibáim, kinek nincsenek? Az egyik legnagyobb hibám a szerénységem. (nevet) Kinek mi a hiba. Van, akinek az is megterhelő lehet, ha valaki annyira sportosan és egészségesen él, mint én, mert ő mondjuk nem így szeretne élni, és inkább sörözni menne a haverokkal a versenyfutás helyett. A párom szerencsére nem olyan, aki minden este arra vágyik, hogy vigyem őt az egyik szórakozóhelyről a másikra, de az kétségtelen tény, hogy az ő gondolkodása nem annyira versenyközpontú, mint az enyém. Mivel az életem versenyszerű sportolással indult, a versenyszemlélet máig bennem maradt. Bizonyos szempontból az is hiba, hogy minden helyzetben igyekszem a legjobbat és a legtöbbet nyújtani, mert így érzem jól magam. Tudom, hogy ez a mentalitás egyesek számára terhes lehet hosszú távon a környezetemben. Fárasztó azzal szembesülni nap mint nap, hogy „Na, már megint melyik versenyre megy? Megint nem együtt megyünk a hétvégén a Balcsira, mert a Kékesen lesz hegyi futóversenyed?” Ebből azért adódnak néha konfliktusok. Az év csendesebb időszakaiban a sok kimaradásomért azért igyekszem kárpótolni a családomat, illetve szervezek olyan programokat is, amikor velük tölthetem az időt. Szeptemberben lesz például Barcelonában a háromtusa világbajnokság, amire én is megyek, de rászervezek egy pár napot, hogy a verseny után mehessünk a családdal egy kis utónyaralásra, amikor csak lubickolunk majd a tengerben.
Gajdos Tamás fia és felesége Krisztina (Fotó: magánarchívum)
Nehezen viseled a vereséget?
Azért fel tudom dolgozni. Már nem vérre megy a dolog, mert nem ebből és nem ennek élek, bár az életemet ezer és ezer szálon átszövi a sport. A kudarcokból lehet tanulni, a sikerek csak elkényelmesítenek. Persze ezt mondják a vesztesek (nevet), a sikeres emberek meg azt, hogy azért jobb győzni, mint veszíteni. Most még nem annyira jellemző, de a kor előre haladtával egyre inkább így lesz, hogy lassan alig maradnak vetélytársaim. Egyelőre még vannak tíz-húsz-harminc vagy ötven fős mezőnyök a korosztályomban egy világversenyen, de tisztában vagyok azzal, hogy nem mindig a maximumot kell kihoznom magamból ahhoz, hogy nyerjek. Akkor viszont már jobb egy olyan verseny, ahol csak második lettem, de kihajtottam magamból mindent, mint úgy nyerni, hogy maradt azért még bennem tartalék.
A munkádban hol találod meg a versengést?
Mondjuk a nézettségi versenyben. Igyekszünk minél jobban csinálni a dolgunkat, hogy minél előrébb kerülhessünk. A számok a televíziózásban adnak valamilyen szintű visszaigazolást, még ha nem is annyira egyértelműen, mint a sportban.
Egyetlen látványosabb kudarcot találtam az életedben, amikor néhány éve az ATV megvált tőled, mivel többször késtél a híradóból. Később azonban visszavettek. Egy kirúgás után hogy kerül az ember vissza? Simán ment a békülés?
Roppant egyszerű volt, mert nem volt összeveszés. Intelligens, kulturált módon történt a válás és a visszatérés is. Újratárgyaltuk a feltételeket, aztán visszatértem. Nem akarok a részletekbe belemenni, mert régen volt, de tanultam a hibámból és élek a második eséllyel, amit kaptam. Tulajdonképpen jót is tett az a két, két és fél év, amíg sok minden mást csináltam, mert utána újult erővel tudtam visszatérni a tévézéshez.
Pár hónapja interjúztam ATV-s kollégáddal, Sváby Andrással, és ő azt mondta, hogy amíg nem tévézett, borzasztóan hiányzott neki ez a munka, és rájött, hogy ebben érzi jól magát igazán. Te is így éreztél a távolléted alatt?
Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem. Egyrészt volt azért egy kis tévézés, bár nem olyan sűrűn, egy TV2-s magazinműsor formájában, voltak szóvivői feladataim egy komoly közlekedési cégnél és számos megkeresésem jött céges rendezvények moderálására vagy épp sportrendezvények helyszíni kommentálására. Voltak reklámfelkérések, házigazda szerepek, szóval egész jól elvoltam, nem voltak elvonási tüneteim. Szerintem a sportnak köszönhetően elég jó az alkalmazkodó képességem. Így a nyugdíjhoz közeledvén azért időnként eszembe jut, hogy mi lenne, ha nem ez lenne, de nyilván akkor valami mást csináltam volna, és valószínűleg abban is jól éreztem volna magam. Volt már két-három szakmám a tévézés mellett, valamelyikben biztosan elhelyezkedtem volna. Persze most hatvan fölött már nehezebb lenne váltani, de van egy edzői diplomám, külkereskedelmi üzemgazdászként végeztem, illetve tizenöt évet dolgoztam egy biztosítótársaságnál, szóval valamit biztosan találnék. És akkor még ott van a sport és az egészséges életmód is, ami kapcsán szintén lennének lehetőségek, ezen a területen is el tudom képzelni magam. Azonban jelenleg nem szeretnék váltani, szeretek az ATV-nél dolgozni. Jó a csapat, jók a feladatok, amiket kapok. Vállalom, hogy exhibicionista típus vagyok, jól esik a népszerűség, élvezem a tévézést, de ez kell is ahhoz, hogy valaki ilyen hosszú időn keresztül csinálja.
Gajdos Tamás családja (Fotó: Schumy Csaba)
Rád nézve elég durva belegondolni, hogy már közel állsz a nyugdíjkorhatárhoz. El tudod képzelni, hogy visszavonulj, miután betöltöd a hatvanötödik életévedet?
Épp ma beszélgettünk erről Holló Mártával, a műsorvezetőtársammal az ATV Startban, mert az egyik vendég kapcsán pont a nyugdíj volt a téma. Sajnos a nyugdíjak messze nem őrzik meg az értéküket Magyarországon, semmiféle nyugdíj nem tudja felvenni a versenyt egy normális munkajövedelemmel, szóval már csak anyagi okból sem tervezem a visszavonulást. Másrészt szükségem van az aktivitásra. A nyugdíjkorhatár csak egy adminisztratív szám, de ettől még én nem érzem úgy, hogy nyugdíjba kellene vonulnom. Sok dolgozó emberek is folytatja a munkáját a hetvenes- vagy akár a nyolcvanas éveikben is, úgyhogy én miért ne tenném? Remélem, a televízió is így gondolkodik, és nem terveznek váltást két év múlva sem, amikor elérkezik az időpont és hatvanöt éves leszek. Nem tervezek kanapén, papucsban egész nap otthon tévéző bácsikává válni, nem tervezem a nyugdíjba vonulást. Van egy tízéves kisfiam, akit még fel kell nevelnem és pályára kell bocsátanom, tehát legalább erre az időszakra további aktivitást tervezek.
