Göncz Árpád Magyarország köztársasági elnöke volt 1990 és 2000 között, a fennmaradt feljegyzésekből és saját tapasztalatokból is kirajzolódik előttünk, milyen emberséges, jó humorú emberhez volt szerencsénk, aki ugyanúgy viselkedett egy hajléktalannal, mint II. Erzsébet királynővel.
Nem volt könnyű élete, mégis képes volt megőrizni a hamisítatlan demokratát a lelkében. Papp Gábor Zsigmond rendező és Kövesdi Péter televíziós újságíró kétrészes dokumentum-portréfilmet készített Göncz Árpádról Nyolcvan év száz percben címmel, az ehhez gyűjtött beszélgetésekből a Vasárnapi Hírek oldalán tettek közzé részleteket. Ebben és a Göncz Árpád: Az eszmék felezési ideje című interjúban, melyet Hegedűs B. András készített a politikussal, Árpi bácsi saját szavain keresztül láthatjuk, hogy milyen ember volt ő valójában, túl a politikán.
„Az embereknek általában apakomplexusuk van. Nekem apaiszonyom. Abban a pillanatban, amikor valakinek a lába elé kell ülni, és tisztelettel kell rá feltekinteni, végigfut a hátamon a hideg. Világéletemben szerettem volna valahova tartozni, és sose tartoztam sehova, mert mindig úgy tartoztam valahova, hogy azt belülről bíráltam magamban.”
1990. augusztus 3.: A győzelem jelét mutatja Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság újonnan megválasztott elnöke az Országház előtt, a Kossuth téren, az eskütétel után (Kép: MTI/Cseke Csilla)
Göncz Árpád és a börtön
Göncz Árpád sosem titkolta, hogy az ‘56-os forradalomban vállalt szerepe miatt életfogytiglan börtönre ítélték, ahonnan a ‘63-as elnöki amnesztiával szabadult, de csak azért, mert a felesége nem hagyta, hogy a büszkesége a szabadsága útjába álljon: „Egyéni kérelemmel szabadultam. Az Elnöki Tanácsnál adta be a feleségem, én nem kértem kegyelmet. Én egy panaszt adtam be, arról, hogy a döntésük helytelen, kegyelmet nem voltam hajlandó kérni. Hogy Zsuzsa mit adott be pontosan, nem tudom. Hosszú huzavona után az Elnöki Tanácstól végre megkapta a választ, hogy kijövök, de nem tudta pontosan, mikor. (…) Amikor bementem a börtönbe, a legkisebb gyerekem egyéves volt, a szabadulásomkor hét, a legnagyobb már tizenhat. Kisgyerekek voltak, a feleségemnek kellett őket eltartani.”
A börtönben töltött időről sokat mesélt Göncz Árpád az interjúk során, például említést tett a vizsgálójáról, Csiki őrnagyról, aki primitív, hiú ember volt és Göncz azzal bosszantotta a börtönben, hogy kijavította a helyesírási hibáit. „A legelső összetűzésünk úgy játszódott le, hogy azt mondta, mindent javíthatok a kézzel írt jegyzőkönyvben. Minden helyesírási hibáját kijavítottam, s mindhez odaírtam: javította Göncz. Láttam, hogy egyre vörösebb lesz. Elkezdett üvölteni, hogy kikéri magának, hogy belejavítsak az írásába. Elmondott minden rohadt értelmiséginek.” Göncz Árpád lánya, Göncz Kinga is mesélt nemrég a Best magazinnak apja bebörtönzéséről: „Számomra az volt furcsa, akinek az édesapja 1956 után nem került börtönbe. Mi csupa olyan családdal barátkoztunk – Bibó Istvánék, Mérei Ferencék, Litván Györgyék, Vásárhelyi Miklósék –, ahol az édesapákat lecsukták. Ebből én arra következtettem, hogy a jó emberek börtönben ülnek, a rosszak szabadlábon vannak. De nem is ez volt a legnehezebb, hanem az, hogy a börtönben töltött első évben nem lehetett tudni, mi lesz az ítélet: életfogytiglan vagy halál.”
A rossz emlékek ellenére összességében véve, utólag már hasznosnak minősítette Göncz a börtönben töltött időt, azt mondta, épült belőle kapcsolataiban, lélekben is, ráadásul a börtönben tanult meg angolul és fordult a műfordítás, illetve az írás felé. „Mert én a fordításból indultam el az irodalom felé, és magamat, ha írónak merem ma nevezni, annak köszönhetem, hogy a fordításaim révén nem a magyar olvasó, hanem ismeretlen amerikai írók bőrére tanultam meg írni.”
Göncz Árpád, a műfordító és író
Műfordításai közül a legismertebb és legjelentősebb J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura című regény átültetése volt magyarra, amit elsőként 1981-ben adtak ki itthon. Göncz Árpád verziója szinte jobb is lett – a magyar kiadás rajongói szerint legalábbis –, mint az eredeti mű. Arról az időszakról, amikor Tolkient fordította, így beszélt Árpi bácsi: „Tolkien nem tartozott a nehéz fordítások közé, eltekintve attól, hogy rettenetesen hosszú volt. De ha az ember annyit fordított már egy szerzőtől, akkor azt úgy ismerte, hogy kilenc mondat után tudtam, mi lesz a tizedik. Ismertem a szókincsét, a gondolkodásmódját, a szerkesztését.
Úgyhogy tálcán kínálta saját magát a szöveg, és miután egy szuszra csináltam végig, gyakorlatilag három és fél hónap alatt végeztem vele. Én, mikor befejeztem, akkor azt mondtam: na, kész vagyok a világ legnagyobb kerti törpéjével… Ma már sokkal jobb véleménnyel vagyok róla, mint akkor, de hát, ha az ember ennyit dolgozik egy könyvön, akkor annak kívül-belül, a gyöngéit is ismeri, a sémáit is ismeri. Például észrevetted, hogy nincsenek benne nők? Most nem a tündérkirálynőre gondolok, mert az egy eszményesített nő. De tele van hús-vér kispolgárokkal, törpékkel, óriásokkal, mindenekkel. De nő csak egy van benne, az is a tündérkirálynő, eszményiesítve. Nekem akkor kialakult Tolkien világszemléletéről egy véleményem, ami kicsit finomodott mára, de alapjában nem változott. De tisztelem annyira, hogy most nem fogom szavakba foglalni.”
Bár íróként is tevékenykedett, nem érezte magát igazán írónak, pedig regényt, drámát, elbeszélést is olvashatunk tőle bőven. Mégis úgy gondolta, hogy „Ahhoz, hogy az írót íróként ismerjék, ahhoz többet kell írni. Ahhoz én keveset írtam.” Kívülállónak érezte magát, mert nem fiatalkorától kezdve írt, hanem később, a börtönévek után érkezett el az irodalomhoz: „Én az égvilágon, életem végén is mindig, mindenből kívül fogok állni. (…) Ha még írnék egy drámát, abban, azt hiszem, valahol a hatalomnak a kérdéséről kéne beszélni. Olyasmiről, amiről Shakespeare beszélt. Szóval én megírok egy királydrámát, aminek a végén mindenki megöli a másikat, és az utolsó ember a kardjába dől. És úgy kell megírni, hogy a hasukat fogják a röhögéstől. Tudod? Ebben benne volna az, amit magamról tanultam a tíz esztendő alatt. Úgyhogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez megíródik.”
Göncz Árpád, a mosolygós politikus
Talán Göncz Árpád állandó mosolya is hozzájárult ahhoz, hogy Diana hercegnőtől kezdve Bill Clintonon át egészen II. János Pál pápáig mindenki a szívébe zárta, aki politikusi minőségében találkozott vele. A mosoly őszinte volt, de emiatt a hazai politikai életben gyakran nem vették komolyan, egészen addig, míg szembe nem találkoztak Göncz Árpád egyenességével és hajthatatlanságával, ha a demokráciáról volt szó: „Talán azt is hihették, hogy mert mosolygós vagyok, velem mindenki azt csinálhat, amit akar. Szörnyű, hogy a magyar politikai kultúrában a mosolyt sokan hajlamosak a politikai hülyeség jeleként értékelni. Én viszont tudom magamról, hogy politikailag soha nem mondtam igent valamire csak azért, mert rokonszenvesnek találtam azt, aki meg akart győzni róla. Sokan hitték rólam később is, hogy mazsola vagyok a kalácsban, és csak akkor jöttek rá, hogy ez a mazsola kavics, amikor ráharaptak” – nyilatkozta Göncz 1999-ben a Beszélőnek.
Köztársasági elnökként királyi méltóságokkal, elnökökkel és II. János Pál pápával is találkozott többször is. Mindezt tette teljes természetességgel és barátságos nyitottsággal, amivel levette őket a lábukról. A protokollt nem mindig tudta pontosan tartani, ám a humora segített átlendülni a kínos helyzeteken. Mint amikor 1990-ben érkezett Diana hercegnő és Károly herceg Magyarországra, ahol Göncz Árpád, az akkor még csak ideiglenes köztársasági elnök fogadta őket a reptéren. Tudta magáról, hogy nincs felkészülve tökéletesen a protokollból, ezért állítólag így nyitotta a beszélgetést Károllyal: „Az ön családja ezer éve csinálja ezt, én három napja.” Dianával többször találkozott Göncz, és kifejezetten baráti volt a kapcsolatuk a hercegnő haláláig: „Mélyen megdöbbentett Diana hercegnő halála – mondta Göncz Árpád az MTI -nek nyilatkozva. – Köztársasági elnökké történt választásom után 1990-ben első vendégem volt Károly herceggel együtt. Azt követően többször találkoztunk hivatalos fórumokon, de mint magánember is számos alkalommal láttam vendégül őket, illetve tettem eleget meghívásuknak. Mély rokonszenv alakult ki közöttünk.”
Amikor pedig 1999-ben az Egyesült Államokba érkezett és viccelődött a ténnyel, miszerint 21 ágyúlövést adnak le hivatalos vendég érkezése esetén: „Miért 21, elsőre nem találnak el?” – tette fel a kérdést Göncz, amivel azonnal szimpatikussá vált Bill és Hillary Clintonnak, akik könnyezve nevettek a viccén – még ha közben magára is haragította a tréfával a Fehér Ház protokollfőnökét. Göncz Árpád 2015. október 6-án hunyt el, az utána maradt űrt nem lehet betölteni, nincs még egy olyan magyar politikus, aki ennyire hiteles, önazonos és ember tudott maradni: „Én voltam az első elnök, előttem példa nem volt. Én Horthytól nem tudtam tanulni. Egyrészt nem volt olyan szép epolettem, mint neki, nem tudok lovagolni, és fehér lovam sem volt. Ferenc Józsefnek pofaszakálla volt és király volt, úgyhogy nagyon nehéz volt kit utánozni. Tildy Zoltán semmiképpen nem volt példakép. Én ezt csináltam, mert ez van, ezt kell szeretni vagy ezt kell leszarni. Ez most már történelmi tény. Hogy ezután mi van, az már nem tőlem függ.”
