Édesanyám, Marika
A szüleim nagyon korán elváltak, nagyjából ötéves lehettem akkor. Szentendrén éltünk, és mivel egyikük sem költözött el onnan a válás után, így egyikükkel sem gyengült meg a kapcsolatom. Mindenáron apukám mellett akartam maradni, és mindent meg is tettem ezért. Ez nagy lelki bánatot okozott anyukámnak, nehezen dolgozta fel. Már akkoriban is szabad döntéseim voltak, szabad jobbágy voltam. (nevet) Persze nem kellett sok időnek eltelnie – talán fél vagy egy év múltán –, és visszaköltöztem anyuhoz. Onnantól kezdve gyakorlatilag kétlaki életet éltem, ha úgy tartotta kedvem, bármikor költözhettem. Sokszor előfordult, hogy pár napra átcuccoltam apukámhoz. Anyukámnak sokat kellett tűrnie meg szenvednie emiatt, de nagyon jól kezelte és nagyon nagy szabadságot adott, fontos volt számára, hogy ne szakítson el apámtól. Sosem hánytorgatta fel a költözéseimet, talán egy-két alkalomra emlékszem, amikor betegen mentem haza, és azt találta mondani, hogy „Betegen bezzeg hazatalálsz” (nevet), de ez csak vicces piszkálódás volt a részéről. Ez a költözködéses időszak nem tartott olyan sokáig, egy idő után végleg letelepedtem anyukámnál.
Vomberg Frigyes (Fotó: TV2)
Anyukám adminisztrátorként dolgozott. Elég nagy szegénységben éltünk, de igyekezett mindent megadni nekünk. Kamaszkoromban ugyanolyan megengedő maradt velem, mint kiskoromban, nagy szabadságom volt, de azért voltak szabályok, például nem szabadott hazudni otthon, elvárta, hogy őszinték legyünk egymással. Ha megígértem valamit, azt be kellett tartanom, és ha odakint besötétedett, abban a pillanatban haza kellett találni. A tanulmányaimmal kapcsolatban sem volt szigorú, ennek meg is látszott az eredménye, főképp az általános iskolában. De az azért elvárás volt, hogy ha hazajövök, akkor tanulnom kell. Ami ragadt, ragadt, a többit meg elfelejtettem. (nevet) Húszévesen repültem ki otthonról, amikor elvittek katonának. A szolgálat után még rövid időre hazaköltöztem, de nem sokkal később már mentem külföldre dolgozni, és onnantól teljesen önálló életet éltem. A kapcsolatunk ekkor is szoros maradt, külföldről is mindig telefonáltam haza legalább heti egyszer-kétszer. Ötvenéves múltam, amikor anyu elment, de addig sokat voltunk együtt. Nálunk voltak a vasárnapi családi ebédek, ő pedig mindig átjött, és nem is laktunk messze egymástól, így gyakran találkoztunk.
A mostohanővérem és a három féltestvérem
Régóta sok nő vesz körül, nagyon sok nő között élek, akik mindig sokat segítettek nekem. Van egy mostohanővérem és három féltestvér húgom. Tulajdonképpen a családban én voltam az egyetlen fiú, de ez nem jelentette azt, hogy elkényeztettek volna, sőt, nem is vették annyira tudomásul, hogy fiú vagyok. A mostohanővérem, a nálam egy évvel idősebb Anikó az apukám későbbi házasságával lépett be az életembe. Csak a tinédzserkor közepe felé találkoztunk, ennek ellenére jól megvoltunk. Apukám új családjától még jött két húgom, Andi és Emma. Közöttünk már elég nagy volt a korkülönbség. De nemcsak apukám, hanem anyukám részéről is bővült a család, neki is született még egy lánya később, az én harmadik kishúgom, Betti: köztünk tíz év a korkülönbség. Mondhatni egy nagycsaládban nőttem fel, mindenhol voltak körülöttem. (nevet)
Az anyai és apai oldal jól megfért egymás mellett, érdekes módon nem volt utálat, nem volt feszültség, édesanyám és édesapám mindent meg tudott egymással beszélni. Ha én ünnepeltem valamit – például az eljegyzésemet –, természetes volt, hogy mindenki eljött. Hogy milyen volt sok nő között felnőni? Lehet, hogy kicsit nőiesebb lett a lelkem tőle, biztosan hatással volt rám. Biztosan más ember lennék, ha gyerekként csupa fiú vett volna körül. Feltűnő volt, hogy nem voltak otthon harcok, nem volt versengés. Minden testvéremmel jó volt, sőt máig jó a kapcsolatom, mindannyian Magyarországon élnek, élik a szép életüket.
Az első szerelmem (név nélkül)
Szerintem az első szerelem, az első komolyabb kapcsolat nagyon nagy hatással van az emberre. Nemcsak az ebből fakadó boldog pillanatok, de a sérelmek és bánatok is sokáig velünk maradnak. Szerintem minden férfi lelkében fontosak az első nagy ők. Most nem a kamaszkori fellángolásokra gondolok, hanem azokra, amikbe már kicsit érettebb fejjel megy bele az ember. Az első nagy, felnőttesebb szerelmem az életembe húszéves korom körül kopogtatott be. Nemcsak maga a kapcsolat volt rám nagy hatással, hanem az is, amikor vége lett. Ez a szakítás egyfajta dafkeséget váltott ki belőlem. Erősítette bennem azt, hogy sokra vigyem, el szerettem volna érni valamit, meg akartam mutatni neki, hogy többet érek annál, mint gondolta. Csak azért is meg akartam mutatni neki, hogy vagyok valaki, van jövőm és el tudok érni valamit. Ez a szakítás annak idején erőt adott ahhoz, hogy valakivé váljak. Azt szerettem volna, hogy visszanézve azt gondolja: kár volt engem elhagyni. Ez a bosszú talán legnemesebb formája, hiszen nem ártok vele senkinek, pusztán arra motivál, hogy jobb legyek, bizonyítsak, emelt fővel járjak és nyomot hagyjak a világban. (nevet)
Fotó: TV2
Feleségem, Böbe
Poénosan azt szoktam mondani, hogy az első feleségemmel éltem 32 évet, de azóta is vele vagyok. (nevet) Böbe is vendéglátós volt, ahogyan én, egy munkahelyen dolgoztunk, ott ismerkedtünk meg egymással. Ugyan munkatársak voltunk, de ez nem okozott gondot, mert rendszerint nem egymás mellé voltunk beosztva, és amúgy is elég nagy munkahely volt, nem lógtunk folyton egymás nyakán. Más területen dolgozott, így nem volt túl nagy súrlódási felületünk. Nagy szerelem volt, de azért nem mondanám, hogy rögtön tudtam, hogy ő az igazi, mert valójában erre csak évek után jöttem rá. Az életünk nagyon gyorsan összekovácsolódott, nem vártunk sokat az összeköltözéssel. Az együttélésünk harmonikus volt, kiegészítettük egymást, a súrlódásainkat is megoldottuk. Voltak közös céljaink, és teljesítettük is őket. A kapcsolatunk akkor került próbatétel elé, amikor két évre külföldre mentem, ahonnan csak havi szinten jártam haza, de kiderült, hogy távkapcsolatban is jól működünk. Amikor visszajöttem, akkor döntöttünk úgy, hogy ha már ilyen jó együtt minden, és a távolságot is kibírta a kapcsolatunk, akkor házasodjunk össze, hiszen egyikünk se szeretne mást.
Böbe később ugyan a vendéglátásból átment a szállodaiparba, de a múltjának köszönhetően tudta, mivel foglalkozom, mivel jár együtt a munkám, nem volt konfliktusunk abból, ha hétvégén vagy késő este dolgoznom kellett. Megértő volt velem, ezzel megkönnyítette a munkámat és támogatni tudta a karrieremet. Ugyanazt a szabadságot kaptam meg tőle, mint az édesanyámtól: úgy látszik, nekem erre van szükségem. Annyira harmonikus az életünk, hogy talán a legnagyobb konfliktust a házasságunkban annak eldöntése okozta, hogy mikor vegyünk kutyát. Végül ebben is kiegyeztünk. (nevet) Most is van kutyánk, de nálunk a kutyák is csak lányok lehetnek.
Kislányom, Fanni Virág
Két gyermekünk van, egy fiú és egy lány, bár Fanni Virág már nem lány, hanem nő, hiszen férjnél is van. Ő volt az én elsőszülöttem, és nem mondhatnám, hogy nem repedt meg tőle a szívem. Apaként a kislányom lett az én mindenem, azt csinált velem, amit csak akart. Amit lehetett, megtettem érte, de azért biztos voltak hangos szavak, helyrerakások is a nevelésemben. Szülőként azért nem vagyok annyira szabadságpárti, mint gyerekként voltam: dehogy adtam neki sok szabadságot! A szabadság nekem jár, másnak nem. (nevet) Előjött belőlem az apatigris, aki azt tartotta jónak, ha a lánya itthon van, és minél inkább magukhoz köti őt. Persze, amikor végül el akartak menni itthonról a gyerekek, azért megkapták tőlünk a támogatást. Szerencsére nem lázadt ellenem, mindent meg tudtunk beszélni egymással.
Miután Fanni Virág és Frigyes (nálunk hagyomány, hogy a fiúkat az apjuk után nevezik el) megszületett, igyekeztem annyit változtatni az életemen, hogy többet lehessek együtt a családommal. Előtte konyhafőnökként dolgoztam, és ezután próbáltam meg a gasztronómián belül olyan területeket találni, ami nem jár együtt éjszakai műszakokkal és tizenhat órázásokkal. Több-kevesebb sikerrel ez azért összejött, és tudom, hogy ennek köszönhetően lett szorosabb a kapcsolatunk. Az én apám is a vendéglátásban dolgozott, tudom, hogy milyen egy olyan apa mellett felnőni, aki alig van otthon, és én nem akartam ilyen lenni. Volt pár alapszabályom: például a hétvégi ebédeink mindig együtt voltak, mindennap tízórait, uzsonnát csomagoltam nekik… Próbáltam egy olyan családi környezetet megteremteni, ami szerintem jó.
