„Csodálattal adózom, hogy ennyi odaadással, szeretettel és segítséggel fordul felém” – Homonnay Zsolt és a nők

Édesanyám, Etelka

Édesanyám irányítása nagyon érdekesen hatott rám, ugyanis pont azt eredményezte, hogy már korán elkezdjek azon gondolkodni, hogy milyen irányba szeretném terelgetni az életemet, merre vezessen az utam. Határozottan próbált irányítani, és ez megteremtette bennem az igényt, hogy elkezdjek azon gondolkodni, mit tennék én. Elérte, hogy már gyerekként saját döntéseket hozzak, sokszor akár az ő döntéseivel szembemenve: viszont ezáltal mindig viselnem kellett a saját döntéseim következményeit. Az iskolaválasztásnál nagyon szerette volna, ha gépipari technikumba megyek és később gépészmérnök lesz belőlem, én viszont éreztem, hogy nem szeretnék gépészmérnök lenni. Kitaláltam, hogy inkább katonai kollégiumba megyek. Kerestem az önálló utamat. Szerencsére mindig sikerült meggyőznöm, hogy amit kitaláltam magamnak, az lesz ugyanolyan jó, mint amit ő kitalált nekem. Persze aztán rájöttem, hogy a katonai iskola nem annyira az én terepem, ugyanakkor mégiscsak jó döntés volt, mert rengeteget köszönhetek neki. Ott tanultam önfegyelmet és művészeti szinten is nagyon erős támogatást adott: tanulhattam hangszeres zenét, kaptunk hangszereket, voltak próbatermek, irodalmi színpad, diákszínpad… És legalább nem gépészmérnök lettem. (nevet)

Érettségi után édesanyám a katonai főiskolára próbált rábeszélni, én meg kitaláltam, hogy inkább a Színművészeti Főiskolára megyek, és a döntésem mellett azután is kitartottam, hogy első próbálkozásra nem vettek fel. Inkább vártam és dolgoztam a színházban díszítő segédmunkásként, minthogy más iskolával próbálkozzak. Ha nem lettek volna édesanyám nagyon határozott iránymutatásai, akkor nem lett volna mi ellen mennem, és akkor nem biztos, hogy ilyen egyértelműen kirajzolódott volna előttem az utam: még ha kicsit kacskaringós úton is értem végül célba. Eltökéltség és dac kellett, hogy eljussak idáig. Bár a jelentkezésemnek nem örültek, amikor már a főiskolára jártam, a szüleim végig támogattak ebben: jöttek vizsgaelőadásokat nézni, elfogadták és támogattak abban, amit választottam. Édesanyám Kaposváron él, és mivel iszonyatosan zsúfolt az életem, ezért sajnos viszonylag ritkán tudok leszaladni hozzá. Persze azért időről időre meglátogatjuk az öcsémmel. Élőben már nem sűrűn, de a tévében rendszeresen megnéz, mindig szólok neki, amikor benne vagyok egy-egy műsorban, legyen az a Csináljuk a fesztivált! vagy egy színházi közvetítés: És persze telefonon is tartjuk a kapcsolatot.

Tanárnőm és barátom, Gőzi (Gyöngyösi Györgyné)

Egy regénybe illő figura volt, aki sajnos már nincs köztünk. Ő volt a katonai kollégium egyetlen tanárnője. Német- és könyvtár-szakos volt, elképesztő műveltséggel és világlátással bírt. Amikor megismertem, már volt három gyermeke, akiket egyedül nevelt fel. Olyan könyveket adott a kezembe, amikről azelőtt még csak nem is hallottam: Hamvas Bélát, Márait, Jack Kerouacot, Oscar Wilde novellákat… Olyan könyvritkaságai voltak, amik akkoriban alig voltak hozzáférhetők. A könyvek szerelmese volt, kétnaponta olvasott valami újat. Felnyitotta a szemem, újabbnál újabb csodás írókra leltem rá általa. Volt a suliban egy diákújság, amibe a cikkek mellett nagyon sok novellát írtam. Ő ezeket elolvasta, és ennek kapcsán kezdett el nekem könyveket ajánlani. Buzdított az írásra, komoly beszélgetéseink voltak erről. Elképesztő beszélgetőpartner volt, sok estét beszélgettünk át egy pohár bor mellett. Még színházi kapcsolatai is voltak.

Kialakult körülötte egy baráti kör: én, ő és még páran a katonai kollégiumból. 14-15 évesen hihetetlen volt, hogy egy tanár felajánlotta, hogy tegeződjünk. Nagyon komoly beszélgetéseink, eszmefuttatásaink voltak irodalomról, színházról meg az életről. Gyakran jártunk fel hozzá enni, nagyon szórakoztatónak találtuk a rengeteg tapasztalaton alapuló világlátását, imádtam a szarkazmusát. Jó volt az ő fanyar humorán átszűrve látni a világot, meg a saját kamaszkori világfájdalmunkat és a nagy csalódásainkat. Ez nem tanár-diák vagy mentorviszony volt, hanem igazi, elmélyült barátság. A barátságunk a katonai akadémia után is megmaradt, nagyon sokszor mentem vissza hozzá. Hozzá fordultam a nehéz időkben, például amikor elsőre nem vettek fel a Színművészetire. Eleinte annyira nem hitt az én színészi utamban, mert arra gondolt, hogy biztosan író lesz belőlem, tévútnak gondolta az ilyen jellegű próbálkozásaimat. Aztán megmutattuk neki a műsorainkat, és ez elgondolkodtatta, hogy talán mégis jó az irány. Viszont abban nem tévedett, hogy az írás a mai napig fontos része az életemnek. Amikor elkezdtem a rendező szakot csinálni, vagy amikor elkezdtem dolgozni a saját darabjaimon, mindig szükség volt az írói vénámra. Ehhez az interjúhoz is a gép mellől álltam fel, mert a Mária főhadnagy című darabon dolgozom, amit hétfőn kezdünk el próbálni, és néhány jelenetet át kell alakítanom, fel kell frissítenem. Az ilyen helyzetekben mindig újra előkerül az írás. De így volt ez akkor is, amikor dalszövegeket kezdtem el fordítani és írni, aztán mesekönyvet írtam a gyerekeknek a nagy mesélések kapcsán. Gőzi (valójában Gizi, de azt nem szerette) már akkor megmondta, hogy én egy olyan ember vagyok, akinek egyfolytában írnia kell, és végül igaza lett.

Volt feleségem, Polyák Lilla

Még a Színművészetin ismerkedtünk meg. A mi kapcsolatunkat és házasságunkat a szeretet mellett nagyban fémjelezte az egymás iránti tisztelet is, mindig elismertük egymást. Pontosan tudtuk, hogy mindkettőnknek komoly céljai vannak a színművészeti és énekesi pályán, hiszen két nagy egóról van szó. Egymás mellett tanultuk meg, hogy tudja az ember időnként hátrébb helyezni magát a másik kedvéért: időnként ő lépett hátra, máskor meg én, hogy időről időre mindketten reflektorfénybe kerülhessünk. Tudtuk, hogy amikor a másik dolga épp fontosabb volt, mint a miénk, akkor eggyel hátrébb léptünk. Tőle tanultam meg, hogyan nyilvánítsam ki a szeretetem. Nem voltam ehhez hozzászokva, a szüleim nem voltak kimondottan érzelmesek, nálunk nem így működött a család, és én is mindig a saját utamat jártam. Lilláéknál viszont az élet úgy hozta, hogy kinyilvánították az érzelmeiket, talán részben azért, mert sok veszteség érte őket családon belül is. Emiatt a családtagok között sokkal fontosabb volt az érintés, a rendszeres érdeklődés arról, hogy a másik jól van-e, vagy rendben hazaért-e az utazásáról. Megtapasztalták, milyen az, amikor egy szerettük egyik napról a másikra nincs többé, ezért többre értékelték azt, amikor valaki még ott van, és Lilla ezt magával hozta a házasságunkba, én pedig idővel eltanultam tőle. Nagyon hálás vagyok neki ezért, és igyekszem a gyerekeimnek is átadni ezt.

Soha nem volt köztünk rivalizálás, sőt, amikor az Adagio nagyon beindult, és rengeteget tévéztünk meg koncerteztünk vele, nagyon fontos lett számomra, hogy vele is adjak ki lemezt. Azt akartam, hogy ő is megérkezzen arra az ismertségi szintre, amire a képességei alapján hivatott. Amikor a csecsemővel otthon volt, én meg rengeteget dolgoztam, akkor is tudtam, hogy segítenem kell a visszatérését a munkába. Neki arra volt igénye, nekem meg arra, hogy kicsit többet legyek a gyerekkel. Mindketten tudtuk, miben jobb a másik, ezért ebben hagytuk őt érvényesülni, sosem versengtünk. Én szöveget írtam meg szerveztem a dolgokat, neki meg a stúdiózáshoz van elképesztő hallása és tehetsége. Lillával a két gyerekünk és a munkánk mindig összeköt minket, a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk. Volt olyan, hogy szervizbe vitte a kocsiját, én meg pár hétre kölcsönadtam neki az enyémet, de ugyanez fordítva is előfordult, amikor nekem nem volt kocsim, ők pedig kölcsönadták a férje autóját. Máig koncertezünk, sőt darabokban is lépünk fel együtt.

Énekmesterem, Bagó Gizella professzor asszony

A Színművészeti (akkor még) Főiskolán lettem a növendéke. Szinte mindennap jártam hozzá énekórára. Később a szerepeimet is vele dolgoztam ki, függetlenül attól, hogy műfaját tekintve operett, musical vagy éppen klasszikus darabokról volt szó. Elképesztő fegyelmet és céltudatos, folyamatos munkát tanultam tőle. A hangképzés mellett koncertekre jártunk, operaelőadásokat néztünk és elemeztünk. Sokszor tette lehetővé, hogy világhírű karmesterek próbáira, koncertjeire bejussunk, akár az Állami Hangverseny Zenekar vagy a Zeneakadémia keretén belül történt az esemény. Lemezeket hallgattunk, régi énekeseket ismertem meg általa. Rengeteget tanultam tőle a klasszikus zenéről. De a legfontosabb, hogy egy életre belém vésődött, hogy a mi pályánkon a legfontosabb a maximális szakmai felkészültség, alázat és a szüntelen fejlődés igénye. A folyamatos, aprólékos munka, és az, hogy számomra az igazi érték az a szakmai és az emberi érték. A kezdetektől fogva folyamatosan tervezett előre a közös munkánkban, fél évre, egy évre, de volt mikor már azt kérdeztem, hogy „Tanárnő, ez már a következő ötéves tervünk?” Emlékszem, hogy annak idején – és ennek majd’ harminc éve – már a felvételin kialakult egyfajta kölcsönös szimpátia, ami néhány év múltán igazi szeretetté vált, és ez a mai napig így van. Akár hallgatóként, akár már gyakorló művészként a szakmai segítség mellett igazi lelki tanácsokat tud adni, melyek segítenek túllépni egy-egy nehéz pillanaton vagy helyzeten, esetleg megoldást nyújtanak egy probléma kezelésében. Sokszor beszélünk személyesen és telefonon is, nagyszerű kapcsolatban vagyunk. Emberileg és szakmailag is.

Bármikor kereshetem, és bármit megbeszélhetünk, és még énekórára is mehetek a Mesternőhöz. Ma már magam is osztályfőnökként tanítok az egyetemen, melyre egykor én is jártam, és melynek a Gizella Tanárnő a professzor asszonya. Örülök, hogy a tanítás kapcsán is kérem és kapom tanácsát, segítségét.

Feleségem, Anita

Az a sok-sokévnyi tapasztalat, amit összegyűjtöttem a pályám során, továbbvitt egy új útra: ma már a rendezés áll a pályám középpontjában. Hiszek abban, hogy mindig tovább kell fejlődni, tovább kell menni, újabb célokat kell kitűzni, kellenek az újabb kihívások. Nem értem be azzal, hogy szép főszerepeket játszom. Anita az a nő, aki megadja nekem azt a támogató, szerető hátteret, amire szükségem van ehhez, és ez már a kapcsolatunk kezdetétől így van, amikor a munka mellett egyetemre is jártam. Nem a kiegyensúlyozottság jutna az ember eszébe az életmódomról, de ő ezt sosem tette szóvá. Hektikus az életem, és akár az is előfordul, hogy hetekig alig látjuk egymást, és ez biztosan nem lehet könnyű számára. Olyan elképesztő szeretettel és megértéssel veszi mindezt tudomásul, hogy arra nincsenek szavak, miközben már ott van vele a hároméves kisfiunk is, Botond. Soha nincs benne számonkérés. Most is éppen belekezdtem egy darab, a Mária főhadnagy rendezésébe, a szilveszteri gálaműsorok is sok időt elvittek, ott a németországi koncertjeim… 31-én még színpadon álltam az Budapest Operettszínházban, elsején reggel 8-kor pedig már repültem Münchenbe, így még a szilveszter estét sem tudtam otthon tölteni. Tavaly egészen december 23-ig tartott a százéves gála előkészülete, szóval a karácsony előkészületeiben és a bevásárlásban sem tudtam otthon segíteni, minden ráhárult.

Néha csodálattal adózom, hogy ennyi odaadással, szeretettel és segítséggel fordul felém. Ha ő és az általa teremtett hátországom nem lenne, akkor ez az egész életforma sem működne, talán már rég megborultam volna. A színházi feladatok mellett a Színművészeti Egyetemen is tanítok, szerepeket, dalszövegeket tanulok, olykor németül, rendezek, és ha itthon vagyok, akkor is gyakran fordul elő, hogy bezárkózom a dolgozószobába darabot előkészíteni, írni vagy tanulni. Persze Anitának is van szakmai élete, táncművész, így neki is vannak próbái vagy előadásai: ilyenkor én alakítom úgy az életemet, hogy addig itthon maradhassak a gyerekre vigyázni. Viszont az kétségtelen, hogy az én szakmai életem halmozottan zsúfoltabb. Közben nekem is igényem van arra, hogy időt töltsek a gyermekeimmel és persze vele, bár az utóbbi időben inkább csak itt-ott elcsípett napokat tudunk rászánni egymásra. A karácsonyt például együtt töltöttük – leszámítva azt, hogy ő ebben az időszakban a Budapesti Operettszínházban táncolt a Diótörőben. A kicsi születése előtt könnyebb dolgunk volt időt találni egymásra, akkor még rugalmasabbak voltunk. Régebben jobban oda tudtunk figyelni arra, hogy legyen egymásra időnk: mondjuk egy vidéki fellépés után ott maradtunk még a városban egy-két napot. A gyerek mellett ma már ezt nem tudjuk megtenni, vagy ha még sikerül is elmenni valahová kettesben, a gondolatainkban mindig ott van, hogy mi lehet a gyerekkel. Mindig örülök, ha tudok a gyerekre egy kis időt szakítani, mert olyan sokat vagyok távol.