„Próbáltam atyáskodni felette, de a bátyja voltam, nem az apja” – Kocsis Tibor és a nők

Édesanyám, Mária

Édesanyám a legfontosabb nő az életemben, és ez még úgy is igaz, hogy már nagyon régóta nincs köztünk. A kapcsolatunkra a korai halála rányomta a bélyegét, hiszen egy ilyen korai veszteség az egész felnőtt életed során elkísér, hamarabb nősz fel általa. Az azért nem teljesen normális, ha egy gyerek 16 évesen az anyja nélkül marad. Sokszor felmerül bennem a kérdés, vajon milyen lenne, ha még mindig velünk lenne, hogyan alakult volna az életem, ha tovább marad. De az együtt töltött 16 év pont emiatt lett annyira értékes számomra. Sokkal inkább megbecsülöm az emléküket, és nagyon tudok örülni annak, hogy legalább ennyi időt eltölthettünk egymással. Kicsit idealizáltan él a fejemben a kapcsolatunk, mondhatni tökéletes anya-fiú kapcsolatként.

Kocsis Tibor és anyukája, Mária (Fotó: magánarchívum)

Középső gyerek vagyok, két lánytestvér mellett az egyetlen fiú, úgyhogy a viszonyunk ennek megfelelően zajlott. Mindig nagy szeretettel fordult felém, érdeklődött, foglalkoztatta és figyelte, hogy mi az, ami érdekel, mi az, amiben jó vagyok, mi lehet majd az utam. Sokat köszönhetek neki abban, hogy végül rátaláltam az éneklésre, amiben nem kis szerepe van. Ő volt a családunkban a legmuzikálisabb, csodálatosan énekelt, és biztos vagyok abban, hogyha anno ezt a pályát választja, fantasztikus sikereket érhetett volna el. Persze ő nem ezt az utat választotta, édesanya lett, és abban is hasonlítunk, hogy mindketten másfajta iskolát végeztünk, mint ami igazán érdekelt minket. Nekem is kellett pár év, hogy visszakanyarodjak a zenéléshez.

Az utolsó éveit betegen töltötte, már nem tudott annyi időt tölteni velünk, mint amennyit szeretett volna. Már bőven több évet éltem le nélküle, mint vele, mégis nagyon szép emlékként él bennem, és az emléke szerencsére nem kopik az idővel.

Szerencsés vagyok, mert van két tesóm és van egy apukám, aki még mindig jó egészségnek örvend, és velük sokat beszélünk anyuról. Egyáltalán nem tabutéma, nem olyan, mintha magunkban elástuk volna. Ezek a beszélgetések is segítenek életben tartani az emlékét.

Kocsis Tibor és anyukája, Mária (Fotó: magánarchívum)

A testvéreim, Lilla és Liza

„Anyám az életét tette kockára, hogy megszülethessek” – Bodnár Attila és a nők

A korkülönbség sokáig nagyon meghatározó volt a kapcsolatunkban. A nővéremmel mindössze három év van köztünk, de a húgom, Liza kései gyerek volt, nála tizenkét évvel vagyok idősebb. Emiatt gyerekként a nővéremmel szorosabb volt a kapcsolatom: az sokkal inkább egy klasszikus testvéri viszony volt, mint ami a húgommal kötött össze minket. Lillával tipikus fiú-lány testvérpár voltunk, akik állandóan gyilkolták egymást, gyakorlatilag folyamatosan ment köztünk a froclizás. Liza meg annyival kisebb volt, mint mi, és ő szinte nem is ismerhette anyut, szóval állandóan pesztráltuk. Sokszor ránk maradt. Képzeld el milyen idegesítő kamaszként, hogy mindenhová jön veled a kistestvéred, te pedig nélküle akarsz menni, de apánk mindig ránk parancsolt, hogy vigyük magunkkal. Ha mentem mondjuk a moziba a barátaimmal, vittem magammal őt is.

Kicsit próbáltam fölötte atyáskodni is, de neki esze ágában sem volt ezt elfogadni, hiszen a bátyja voltam, és nem az apja, hiába voltam jóval idősebb.

Kocsis Tibor testvérei: Liza és Lilla (Fotó: magánarchívum)

A vicces az, hogy amint mindhárman felnőttünk, ez a fajta viszony elmúlt, és ma már mindhárman csak testvérekként tekintünk egymásra. A nővéremmel is elmúlt egymás piszkálása, felnőttként szerintem egyetlen konfliktusunk sem volt. Lilla és Liza az én bizalmasaim: bármi történik velünk, egymással osztjuk meg először.

Ők ketten családot alapítottak, mindkettejüknek van két-két gyereke, csodás családanyák lettek. Imádom a gyerekeiket, jó a viszonyom velük. Nemcsak egy rokon bácsi vagyok, aki időnként meglátogatja őket, tényleg tök jóban vagyok mindegyikükkel, pedig a legkisebb négyéves, a legidősebb pedig már gimnazista. Egy nagyon jó, összetartó család vagyunk, akik mindent meg tudnak beszélni egymással. A tesóimmal nagyon egyformán gondolkodunk, hasonlóan állunk a dolgokhoz, érződik, hogy egy családból vagyunk.

Fotó: magánarchívum

A tanáraim, Böbe néni, Rita és Ircsi

„Aisha és a kisfiam közt csodálatos a kapcsolat” – Kerényi Miklós Máté és a nők

Óriási szerepe van a pedagógusoknak egy gyerek fejlődésében, a saját példámon is látom. Voltak olyan tanáraim, akikkel a viszonyom egy életen át elkísért. Az első ilyen Böbe néni volt, egy fiatal tanító néni, aki úgy is mély nyomot hagyott bennem, hogy csak egy évig, ötödikben tanított, ő volt az osztályfőnököm. Nála láttam először, hogy lehet ezt nemcsak szigorral, vaskalaposan, hanem lazán is csinálni. Lehet valaki vagány, kedves, poénos, miközben mégis jó pedagógus marad. Ő képes volt együtt nevetni a diákjaival, nem tiszteletlenségnek vette, ha valaki poénkodott az óráin. Emlékszem, sokszor összekacsintottunk: szigor nélkül is tiszteltem és szerettem őt és az óráit, egyfajta „haveri” viszony volt köztünk. Sajnos csak egy évig volt velünk: vagy más városba ment dolgozni, vagy szülni ment, erre már nem emlékszem. Ha gyerekekkel vagyok, próbálok én is olyan viszonyt teremteni velük, ami Böbe nénire volt jellemző: a felnőtt lét nem jár együtt azzal, hogy uralkodj a gyereken. Nem vagyok híve a „köszönjünk szépen Tibi bácsinak” hozzáállásnak.

A másik két fontos tanárnőm már a gimnáziumi éveimből való. Ritát és Ircsit sosem néniztem, mert nagyon fiatalok voltak, amikor minket tanítottak. Őket tanárnőnek szólítottam, érettségi után pedig mindkettejükkel letegeződtünk. Egy elég jó gimibe jártam, ahol megvolt a dolgok rendje, de ők ott is lazák és jó fejek tudtak maradni még úgy is, hogy közben azért megkövetelték a tanulást.

Rita például imádta a filmeket, sokat járt Budapestre mozizni. Kecskeméten voltam gimis, akkoriban arrafelé heti egy új film jött a moziba, és ennyi. Hétfőnként mindig csillogó szemmel hallgattam, milyen új filmet látott a tanárnő a hétvégén, aki lelkesen áradozott róluk, már-már filmesztétikai megközelítéssel, mi pedig örömmel hallgattuk nyolcadik-kilencedik osztályos gyerekként. Ritának szerepe volt abban, hogy filmfanatikus lettem, részben ebből az időszakból ered a filmek iránti menthetetlen szerelmem, a mai napig falom őket.

Ircsi pedig az a tanárnőnk volt, aki mindenféle iskolai aktivitásba be tudott vonni minket, mentünk angol nyelvű drámafesztiválra, tanultunk táncolni… A szabadidejét feláldozva iszonyú mennyiségű segítséget adott nekünk a felkészülésben, és bármikor lehetett tőle segítséget kérni. Szinte már baráti volt a viszonyunk.

Jó barátom, Janicsák Veca

Janicsák Veca és Kocsis Tibor (Fotó: magánarchívum)

Veca nem az a fajta barát, akivel sülve-főve együtt vagyunk, és nem is telefonálunk egymásnak heti négyszer. Lehet, hogy csak évi kétszer futunk össze, de ezek mindig emlékezetes, csodás alkalmak. Amikor találkozunk, órákat szoktunk együtt lógni, képesek vagyunk órákon át röhögni a semmin, egymáson, a poénjainkon. Mi ketten együtt indultunk annak idején a Csillag születikben még 2007-ben, és bár volt köztünk nagyjából hétévnyi korkülönbség, egyből megtaláltuk a közös hangot. Vecának és nekem is az volt az első tévéműsorom. Azóta rendszeresen előfordult, hogy tök véletlenül összekerülünk különböző műsorokban, gyakran csak ott, a forgatáson szerezve tudomást arról, hogy a másik is benne van.

Tavaly például eltöltöttünk majdnem három hetet együtt egy kolumbiai dzsungelben, de voltunk már együtt főzőműsorban is, amihez gyakran együtt gyakoroltunk.

Nem olyan nagy szakma a miénk, különféle eseményeken időről időre úgyis látjuk egymást és bandázunk, ha közben nem beszélünk meg egymással találkát. Szoktunk nevetni azon, hogy két olyan introvertált ember, mint mi, ebben a szakmában találta magát: mindketten leginkább csak a színpadon állva vagyunk képesek megnyílni, mert ott nincs helye a zárkózottságnak. Talán ez is az oka, hogy ennyire jól kijövünk egymással.