Interjú Ács Fruzsinával, Elek Péterrel és Kiss Ádámmal

Egy jó hangulatú fotózás után ültünk le beszélgetni Ács Fruzsinával, Elek Péterrel és Kiss Ádámmal. Viszonylag hamar kiderült, hogy pont ugyanolyan jófej emberek, mint a színpadon – és nemcsak egymást, de minket is előszeretettel szívatnak. Így mikor az első kérdésünk az volt: Mit jelent számukra a humor?, Kiss Ádámtól azonnal kaptuk az ívet:

Kiss Ádám: Bekezdtél rendesen, b*zmeg. Semmi előjáték, semmi sziasztok, mi újság.

Elek Péter: A humor számomra szórakozás, egy olyan segédeszköz, amivel az adott pillanatban jobban érzem magam, mintha nem lenne. Bármikor jobb nevetni, mint nem nevetni. Bármi unalmas vagy kellemetlen, akkor humorral minden kicsit elviselhetőbb.

Ács Fruzsina: Szerintem a humor egy megküzdés, segít helyzeteket másképp látni. Van egy védelmező funkciója is. Egy olyan eszköz az életemben, amit gyerekkorom óta használok. Kapcsolatot tudsz vele teremteni, hiszen a humor egy közös nyelv: már van bennetek valami közös, ha egymáson tudtok röhögni.

Kiss Ádám: Egyfajta szemüveg, egy látásmód arra, hogyan éled az életed. Egyetértek azzal, amit Fruzsi mond: megkönnyíti az életed, felold egy csomó szituációt, kommunikációs szakadékokat temet be. Szórakozás és szórakoztatás – ez a két szó jut eszembe arról, hogy mit jelent a humor. Többet szórakoztatok, mint szórakozok egy nap, tehát a munkánkat is jelenti.

Kiss Ádám, Elek Péter és Ács Fruzsina (Fotó: Leéb Ádám)

Ennek a színpadi részét mind ismerjük, de mi van a kulisszák mögött? Hogyan állítjátok össze egy műsor tematikáját?

K.Á.: Ha tematikus estje van valakinek, akkor az adott téma köré építi. Vagyis úgy hogy úgy olvas, úgy néz tévét, úgy beszélget, hogy kiszűri, mik működhetnek ezek közül az estjében. Ha általánosságban írsz, abba mehet bármi.

Á.F.: Ami tényleg foglalkoztat, ami valamit kivált belőled, amin felidegesíted magad, vagy valami, ami egyre inkább az életed része. Például most az aktuális történés az életemben, hogy átléptem a harmincat. Ebből lehet poént csinálni, majd kinyitni az egészet. Elkezdesz gondolkodni, hogy mi az, ami még ehhez kapcsolódik, és mi az, amivel más is rezonál. Én például amikor írok, csomószor megkérdezem másoktól, hogy „nálad van ilyen?”.

E.P.: Egyébként a válasz ezekre kilencven százalékban az, hogy nálam is van.

Á.F.: Igen, azt a maradék tizet meg inkább ne meséld el.

E.P.: De tényleg! Egyébként ezt Kovács András Péter mondta egyszer, hogy minél mélyebbre ás az ember, annál jobban rájön, hogy mindenki egyforma. Az ilyen kis belső félelmeknél, vagy amikor csalódott vagy, azt gondolod, hogy csak benned vannak ilyen érzések. De valójában mindenkivel ugyanez történik.

K.Á.: És akkor máris tud kapcsolódni az ember, mert lehet, hogy ugyanez történt vele előző nap. Felszabadult, feloldódott. Ez egy ilyen win-win, hogy a rossz is tud jó lenni, mert tud azonosulni vele a néző.

E.P.: Ezért értékesebb szerintem, amikor az ember elgondolkozik és mélyre ás, ez üt jobban.

K.Á.: Meg ez, amit a Fruzsi mondott: hol tartasz az életedben. Ő harminc elmúlt, én negyven leszek, gyerekeim lettek. Korábban egy ilyen nagydumás laza csávó voltam, hogy majd én megmondom a tutit, most meg küzdök az altatással, a hétköznapjaim megváltoztak, a prioritások mások lettek. Másként nyúlsz a témákhoz. De a téma minket körbevesz.

Tényleg nem?

E.P.: Én ki tudok kapcsolni. Például a nyár pont egy ilyen időszak. Olyankor az ingerküszöbömet magasabbra teszem, és már tényleg csak a nagyon jó poénokat írom fel. Előfordul, hogy megnézem a kis hangjegyzeteimet, és két hónapja egy poén, egy csíra, egy semmi… Ha tényleg történik valami nagyon jó, akkor átüti az ingerküszöbömet. De például év közben, amikor tudom, hogy munkaidőszak van, azaz mostanában, akkor nagyon rajta vagyok. Akkor kondicionálom az agyamat arra, hogy dolgozzak. Viszont azért az az egészséges, ha ez be van kapcsolva, és gondolkozol ezeken.

Á.F.: Fontos, hogy leírd azonnal, ha van valami.

E.P.: Igen. Én is sok szituációt szakítottam meg emiatt.

K.Á.: Kapcsolatai mentek tönkre…

Tényleg, volt már abból konfliktusotok, hogy folyamatosan ezen kattogtok, vagy például emiatt megszakítottatok egy beszélgetést?

E.P.: Még ha csak egy beszélgetést szakítottam volna meg…! De ilyenkor megmondom, hogy „figyu, most nem nagyzolok”, és nem az van, hogy „New York-i író vagyok és ihletet gyűjtök egy novellához, mert művész vagyok”, csak megmondom, hogy ezt muszáj leírnom.

Á.F.: Igen, az önfeledt nevetést gyakran félbeszakítja a gondolat, hogy „na, ebből lehet még valami később”.

Elek Péter és Ács Fruzsina (Fotó: Leéb Ádám)

És amikor összegyűlik elég jó ötlet, akkor azt úgy kell elképzelni, hogy leültök egy íróasztalhoz és elkezdtek írni? Szó szerint leírjátok, hogy mit fogtok mondani?

Á.F.: Ugyanabban a relációban kell gondolkoznotok a közönséggel, ezt pedig valamennyire meg kell írnod. Mondhatod azt, hogy a Mount Everesten mi volt, ha senki nem volt ott rajtad kívül, nem fogják érteni. Ezért fontos szerintem, hogy írjál is, és ne csak belevágj. Szerintem leginkább a határidő az, ami segíti ezeket a folyamatokat.

Ha van például egy fellépésed, és le kell próbálni, akkor azért készítesz egy vázlatot. Nyilván a színpadon jön hozzá még egy csomó minden, de az, ha megvan az alap, ad egyfajta magabiztosságot. Azon belül kezded el színesíteni és kezdesz el gondolkodni azon, hogy vajon hogyan lehetne kicsit közelebb hozni az emberekhez. Az első és legfontosabb, hogy megértsék azt, amiről beszélsz.

K.Á.: De amúgy igen, van olyan, aki tényleg leírja, de nem egy műsort, csak egy sort vagy egy oldalt. Viszont van olyan is, aki megjegyzi és már színpadon, élőben próbálja ki, ami egy vékony jég. De nincs olyan, hogy a tükör előtt mondjuk fel, ezt ne képzeljétek.

E.P.: Nagyon kezdő koromban én nyomtam.

K.Á.: Szóval múlt héten?

Mondtátok, hogy az élet minden területén igyekeztek megtalálni a témákat. Mi fér bele és mi nem? Vajon olyan, amivel nem lehet viccelni?

E.P.: Szerintem mindennel lehet viccelni, hogyha viccesebb, mint parasztabb. Az a lényege ennek, hogy ha nagy a tétje a dolognak, akkor nagyon vicceset kell mondani ahhoz, hogy…

K.Á.: …a viccről szóljon, nem a sértésről.

E.P.: Igen, át kell gondolni, hogy megérte-e ezt elővenni. Volt például a veronai buszbaleset, ami ugyan mindenkit foglalkoztatott, de ezt nem lehet színpadra vinni. Mert annyira közelről érintett minket és annyira rossz, hogy nem hiszem, hogy van olyan poén, ami elfedi a tragédiát, mert annyira röhögünk rajta.

Á.F.: Még egy dolog, amitől függ ez szerintem, és az a személyes érintettség. Ha nem nagyon távolról, csak azért beszélsz róla, mert vicces, de nem érted és érzed valójában, akkor ne vedd elő a témát. De ha van hozzá közöd, átmentél rajta, akkor bármiről mondhatsz bármit. Mert az már a te tapasztalatod, a te megküzdésed, hogy abba hogy viszel humort.

E.P.: Szerintem nem egészen. Ha holokauszttúlélő vagy, akkor viccelődhetsz a holokauszttal, mert van egy ilyen kártyád, hogy neked szabad…?

Á.F.: Azzal, hogy te hogyan küzdöttél meg a helyzettel, szerintem muszáj. Különben tabusítod a saját traumáidat is, viszont, ha viccelsz vele, lehet, hogy egy csomó mindenkinek feloldást hozol.

E.P.: Tehát a veronai buszbaleset túlélője például viccelhet vele?

Á.F.: Attól függ, hogy csinálja.

E.P.: A sarokköve az egésznek akkor is az szerintem, hogy viccesebb legyen, mint parasztabb. Hozzáteszem, szerintem ezért is lehet a holokausztról beszélni.

K. Á.: A humorista – és most nem magunkról beszélek, hanem világszerte mindenkiről – úgy működik, egyszerűen ilyen az agya, hogy a poén felülírja azt, hogy potenciálisan megbánthat másokat. Mert ha a hétköznapi dolgokkal poénkodik, akkor nyilván a kényes témákra, bajra, rákos gyerekekre is lehet viccet írni. Ricky Gervais Armageddon című fellépésében éppen ez utóbbiról beszélt, és Golden Globe-ot nyert érte.

Vagy Anthony Jeselniknek volt például egy poénja, hogy az anyukája nagy Diana-rajongó, és tele van a háza Diana fényképeivel, de már mindegyik a baleset után. Nézd meg, mindenki nevet, mert bármennyire is borzasztó, ez egy nagyon vicces mondat. Nem a halálán élcelődik, hanem ez egy jó labda, amit lecsapott.

Elek Péter, Ács Frucsina és Kiss Ádám (Fotó: Leéb Ádám)

Á.F.: Meg ennek már annyira nincs köze a valósághoz, eléggé el van távolítva tőle ahhoz, hogy nevetni tudj rajta.

E.P.: Ez már groteszk, abszurd humor. A lényege épp az, hogy a valóság ki van fordítva, nem gondoljuk, hogy ez tényleg így van.

K.Á.: Meg ez nem olyan társas, hogy csak azon nevetsz, ami úgy volt, amin az emberek szoktak, meg amin illik. Van ez a képesség, hogy humor, és innentől rajtad múlik, akár adó, akár vevő, néző szerepben vagy, hogy hogyan kezeled. Van, aki tök nagyokat nevet azon, ha bénázok, de azon már megsértődik, ha Jézussal viccelődök, mert mondjuk hívő. Az emberek más és más sértésre másként reagálnak. Mindig az a legnagyobb sértés, aminek résztvevője az illető.

Tehát ha az egyik nap még Tóth Gabi- meg Orbán Viktor-viccem van, azon nagy hassal nevet mindenki; de ha mondjuk van egy katolikus vicc – és ez megtörtént –, akkor az összes katolikus besípol, és felháborodnak, hogy ezzel már nem szabad humorizálni. De ezt azért érzékeli így, mert része annak a körnek, amin a poén csattant.

Á.F.:  A katolikusság pont tök jó példa. Egyszer azzal poénkodtam, hogy ha gluténérzékeny testvéreinket Ágoston atya gluténmentes ostyával áldoztatja, akkor vajon miket lehetne még diétásan behozni a szertartásokra. Teljesen megőrültek az emberek. Megkaptam, hogy ez blaszfémia, istenkáromlás, járjak templomba… És ebben nincs disztingválás, mert ezek hiperérzékeny témák. Mindegy, hogy fogod meg, meg fognak sértődni az emberek.

E.P.: De ez a magyar közönségre jellemző egyébként, Amerikában ez a belépőszint. Mi Magyarországon még nem vagyunk megérve erre.

K. Á.: Nem mindenki, inkább csak az a generáció, akik a Facebookon kommentelnek. Ne szépítsük, épeszű ember nem kommentelget a Facebookon, csak a horvátgézánék. Azt is mindig megkapjuk, hogy miért nem vagyunk merészebbek, miért nem vagyunk Amerika. Hát ezért. Amikor jött a pápa Magyarországra, és azt mondta magyarul: „Jónak lenni jó”, arra azt reagáltam, hogy „Ezt talán egy SMS-ben is el lehetett volna küldeni”.

Semmi bajom a pápával. Le volt zárva az ország, Tóth Gabi énekelt, Orbán Viktor megsimogatta, mindenki örült – semelyik más aspektusról nem beszéltem. Ráadásul nem is mondtam semmi sértőt. Sokkal durvábban küldtek el melegebb éghajlatra a katolikusok, mint amit a megjegyzésem igazolt volna. Halálos fenyegetéseket is kaptam, a halott apámmal jöttek, ez pedig számomra sokkal nagyobb bűn, mint az ártatlannak szánt poénom. Ennél azért mondok durvábbakat.

Á.F.: Ez amúgy milyen szép, hogy pont az volt a pápa üzenete, hogy jónak lenni jó, és erre küldenek halálos fenyegetéseket… Pedig, ha azt nézed, egy olyan réteghez is eljutott a pápa üzenete, akik nem feltétlenül hallgatják a pápát.

E.P.: Jónak lenni jó, nem kreténnek lenni még jobb.

Volt egyébként olyan, hogy a viccetek alanya – és nem a hívek, mint a pápa esetében – utólag szólt, hogy ezt talán nem kéne?

K.Á.: Volt egy pár. Az ősidőkben például Kiszel Tünde nyilatkozta egy újságban, hogy megsértődött. Ez viszont nekem jól jött, mert a következő adásban elnézést kértem tőle. Mondtam, hogy „Én nem gondoltam, hogy érti, amit mondok”. A kezembe adta a muníciót.

Á.F.: A Tankcsapdával poénkodtam egyszer, hogy milyen rossz lehet öreg rockernek lenni. A kommentekben pedig szétszedtek. „Jézussal lehet viccelni, de a Tankcsapdával nem!” – gyűlöltek. A zenekar meg egy rádióműsorban reagált erre: „Valami stand upos kishölgy is mondta, hogy öregszünk. Hát ez így van.”

K.Á.: Azért a világ is egy kicsit más lett. Mert ha anno a Fábry leparasztozta Gyurcsányt, akkor arról beszélt három napig mindenki. Ma meg már mindenki elmondhatja kérdés nélkül a véleményét, és el is mondja. Ezért manapság már nem akkora dolog beszólni, az csak egy szürke hétköznap.

Kiss Ádám, Ács Fruzsina és Elek Péter (Fotó: Leéb Ádám)

Hoztatok pár külföldi példát, akik merészebb témákat is megfognak. Nekünk most olyan külföldi előadók jutottak eszünkbe, mint Bo Burnham vagy Daniel Sloss, akik kifejezetten komoly, szomorú dolgokról is beszélnek. Ehhez hogy viszonyultok?

K.Á.: Ez személyfüggő. Van, aki vállalja, érzi ezt, hiteles benne. Kovács András Péter szokott ilyen dramedys esteket csinálni. Számára gyógyító ereje van, ha beszélhet ilyenekről. Nekem nem ment, nem volt terápia számomra. Nekem boncolgatja a múltamat, feltépi a sebeimet, én nem ilyen vagyok. Nem véletlenül vagyok itt, meg menekültem be a Dumaszínházba, számomra ez egy védekező mechanizmus.

E.P.: De azért túlnyomó többségben szerintem nem úgy ülünk le írni, hogy „Na, ma megmozgatom őket”, és direkt valami nagyon deep dolgot keresünk. Történnek velünk dolgok, amik néha bebaszós sztorik és viccesek, néha meg olyanok, amik nagyon mélyre levisznek, és akkor is felmerül bennünk, hogy erről beszélni kéne.

Á.F.: Mindig valamiért elmondod, azon kívül, hogy vicces. Mindig van valami, ami a háttérben mozgat. Én leginkább azt szeretem, ha ezzel tud azonosulni a közönség, mert megtörtént velük, végre nem kell szégyenkezniük miatta, hiszen más is átélte. Ezért a végére átélünk egyfajta feloldást.

K.Á.: Meg azért ez csak a szórakoztatásról szól. Szerintem nehéz témákról könnyebb beszélni, mint vicceset mondani. Bo Burnham is úgy kel fel minden reggel, hogy ma vicceset szeretnék írni. Ha egy műsorában megnyered azt a pillanatot, hogy megnyílik a problémáiról, az egy különleges élmény.

Tehát a rossz napjaitokon is felül tudtok kerekedni?

E.P.: Amúgy igazából az a szerencse, hogy csak fellépés előtt rossz. Közben majdnem semmi, és utána érezzük csak megint.

K.Á.: De amúgy ez van a lázzal, meg a fizikai fájdalommal is, hogy közben már nem fáj.

E.P.: Az a jó, hogy az emberben van egyfajta védekező mechanizmus, hogy nem szeret megszégyenülni, főleg, ha ott van háromszáz ember.

K.Á.: Összeránt az adrenalin.

Á.F.: Az egy módosult tudatállapot, amikor kilépsz a színpadra. Máshogy érzékeled az időt, magadat, a gondolataidat. Amikor beteg vagyok és úgy kell fellépnem, én azt vettem észre, hogy jobban megy. Ha azért küzdesz éppen, hogy levegőt kapj, akkor azok a háttérgondolatok, amikkel a műsorral szinkronban elemzed az előadást, eltompulnak, és akkor nagyon jól bele tudsz kerülni a flow-ba, és nagyon jól tudod érezni magad benne.  

K.Á.: Az embereket nem érdekli aznap, ha neked rossz napod van. „Megvettem 4990-ért a jegyet, az a minimum, hogy akkor az ott elvérezzen, mert nem ezért jöttünk be a városba”. De ez mindennel így van amúgy.

Á.F.: És menteni is tök fölösleges magadat, hogy „elnézést, csak egy kicsit beteg vagyok”.

K.Á.: Nem oszt, nem szoroz. Ha már nagyon beteg vagy, akkor mondd le. Nekem is volt ilyen a húsz év során, hogy rosszabb lett volna, ha elmegyek, mert nem tudtam volna azt az énemet adni azzal a lendülettel. Viszont szerintem ezt már megoldjuk rutinból. Kint kell hagyni a rossz napodat az ajtón és utána megint felvenni. Mondjuk utána már nem lesz annyira rossz, mert volt egy fellépésed, volt sikerélményed.

Kiss Ádám (Fotó: Leéb Ádám)

És ha nem működik egy poén?

E.P.: Megyünk tovább!

K.Á.: Ez az élet része. A humorista önmagában nem garancia a jó műsorra: az aznapi énjének legjobb verzióját kapod. Egy péknek, ha nem sikerül a kenyér, kidobja, süt egy újat. Ha mi rontunk, az mindenki előtt történik. Közös üggyé, traumává válik, közös múltunk lesz.

E.P.: Része a szakmának, hogy néha rosszat mondunk, és nem nevetnek. Ronaldo is néha fölé rúgja, de attól még Ronaldo marad. Most nem azt mondom, hogy mi vagyunk Ronaldo…

Á.F.: A humor Ronaldói – megvan a címetek!

E.P.:

De, ha besülsz, úgy kell tenni, mintha azt nem viccnek szántad volna, és siklunk tovább. Ezt várja el a közönség is. Ilyenkor egy vákuum keletkezik, amiből ki kell jönnöd, mielőtt mindenkinek leesik, hogy mi történik.

Á.F.: Ha a saját rossz érzésedet fel tudod oldani őszinteséggel, önkritikával – például bemondod, hogy „Jó, ez nem volt vicces” –, akkor meg azon fognak röhögni.

K.Á.: Igen, mert ha beleállsz, előjön az ember a humorista mögül, és megint tudnak kapcsolódni.

E.P.: Ezt mondjuk egy este csak egyszer tudod eljátszani: „Jaj, bocs, ez nem volt vicces, na mondom a következőt! Háh, ez se volt vicces! Na mindegy.”

K.Á.: Ha 8-10 éve próbálkozik valaki, és egyszer sem nevetnek, akkor az már soha nem is lesz jó. Lehet rosszat mondani, csak kell jót is mellé.

E.P.: De úgy is készülünk. Két jó közé csempésszük be a necces poént.

Ezeket az új anyagokat letesztelitek valahol valakin, vagy rögtön élesben próbáljátok ki?

K.Á.: Nálam a mikrokörnyezetemben minimum megy egy kört. De ezt ne úgy képzeld el, hogy szólok mondjuk anyámnak, hogy „Ezt hallgasd!”. Hanem két mondat között bedobom. Ha nevet, akkor tudom, hogy tízből hét 62 éves nő azon fog nevetni. Haverokkal ugyanez. Aztán jöhet a színpadon, és ha ott nem kaptad a várt reakciót, akkor igyekszel csiszolni rajta.

Á.F.: Állandó élmény, amikor kolléga kollégával próbál. Beszélünk mondjuk telefonon, és hirtelen belekezd egy gyanúsan jól összerakott történetbe. Ezerszer lezajlott ez a párbeszéd: „Ez most anyag?!” „Hát, lehet…!”.

E.P.: A laza beszélgetés egyszer csak átvált egy ilyen kimunkált, papírízű sztorizásba…

K.Á.: „Elég az hozzá, tegnap mentem az utcán…”

Á.F.: Ebben Edu (Tóth Edu humorista, a Dumaszínház társulatának tagja – a szerk.) nagyon jó. Akkor tudtam meg, hogy ezt csinálja, amikor beszélgettünk, röhögtem, és elkezdett jegyzetelni.

K.Á.: Meg az még jobb, ha egy humorista röhög az anyagodon.

Á.F.: Az egy ilyen értő nevetés, mert már rakja rá, hogy szerinte még mivel lehetne fokozni.

Hogyan élitek meg, hogy sokkal többet adtok magatokból, mint egy átlagember?

Á.F.: Sokat kapunk vissza a közönségtől. Rengeteget ad, amikor látod, hogy szeretnek a nézők, szakadnak a röhögéstől…

K.Á.: Hát az k*rva jó!

Á.F.: Abból pedig még többet akarsz, és még többet pakolsz rá. Ez feltölt. Az igazán jól sikerült előadások után még sokáig zsizsegsz.

K.Á.: Meg ez a műfaj része. Ez a busz már elment, nem sopánkodhatunk rajta. Nekünk ez a dolgunk, hogy elmondjuk az érzéseinket, gondolatainkat, traumáinkat, sikereinket. Ha valaki nem nyílna meg, azért peregne ki nagyon hamar a szakmából, mert éreznéd rajta, hogy nem hiteles, nem önazonos. Ezt azonnal kiszagolja a közönség. Szóval, ha az a szakmai siker ára, hogy ki kell tárulkozni, akkor ki kell.

A közösségi médiának köszönhetően, szinte egy pillanat alatt lehet valakiből humorista. Ez hogyan hathat a stand up jövőjére?

Á.F.: Álljon ki, és akkor kiderül, hogy mennyire van helye a színpadon. Ez a probléma ilyenkor saját magát oldja meg.

K.Á.: Van olyan, aki eljön és besül, utána pedig visszamegy a saját platformjára, mert ott például jobban érzi magát. Nem kell azonnal azt gondolni, hogyha valaki vicces a TikTokon, annak már fel is kell lépnie. Ott nincs vágás, nincs szünet, nincs leállás, ott ki kell állni mindenki elé, ahol az ezres izzó kikúrja a szemed. A haverok között vagy egy házibuliban könnyű viccesnek lenni.

Fotó: Leéb Ádám

Igen, sok ilyet láthattunk már, hogy például a YouTube-ról emelnek át valakit a tévébe, és sokszor nem is működik.

K.Á.: És ezt egyébként visszafelé is csinálják a tévések. Meg amit most megfigyeltünk, hogy a színészek nagyon nyomják a stand upot. Ez most jól csengő szó, és mindenki ráhúzta erre, pedig az nem stand up. A színész maximum eljátssza, hogy stand upos.

Á.F.: Igen, és szerintem egy stand upos sem lehet jó színész.

K.Á.: Kivéve engem… sem.

Apropó, Ádám, annyi énedet láttuk már – voltál színész, műsorvezető, könyved is megjelent. Melyik az igazi Kiss Ádám?

K.Á.: Nyilván a humorban érzem magam a legotthonosabban. Kreatív emberként nem tudsz egy helyben ülni. Egyébként szükség is van új dolgokban kipróbálni magad, hogy kicsinek érezd magad megint. Amikor műsorvezető voltam, az is nagyon összerántott, mert kezdő voltam benne, ez pedig ad egy stenket az embernek.

E.P.: Ugyanezt éreztem egyébként, amikor Németországba mentem és németül, németeknek stand upoltam. Kerestem néha a szavakat, nem minden helyzetet tudtam lereagálni. Ettől viszont csak magabiztosabbá váltam magyarul. Végig a kezdők között ültem, és azért nagyon furcsa volt hét év után megint ilyen pozícióba kerülni.

Ahonnan egyszer már sikeresen kitörtél, Fruzsival együtt – pedig ti már egy egészen telített szakmába érkeztetek. Hogy csináltátok, hogy ki tudtatok tűnni?

Á.F.: Az, hogy lány vagyok, valószínűleg nyomott a latba az elején. Érdekes volt, hogy a sok fiú között voltam. Az, hogy Peti kinéz valahogy, az is egy dolog. Akinek teljesen átlagos mindene, annak nagyon nagyot kell dobnia, hogy megjegyezhető legyen. Mert amint megjegyeztek, akkor szavaznak bizalmat, onnan lesz lehetőséged. Erre egyébként jók a social média felületek. Szerintem amikor mi jöttünk Petivel, segített.

E.P.: Az egy tök jó eszköz arra, hogy minél többen megismerjenek.

Á.F.: Mert ami nektek, Ádám, a Showder Klub és a tévé volt, az nekünk most közösségi média.

K.Á.: Igen, de ha például holnap megszűnik az internet, és kirakják a buszmegállóba, hogy Dumaszínház, akkor is tudni fogják az emberek, miről van szó, mert hamarabb érkeztünk, mint a közösségi platformok. Aki a social korába érkezik, annak tényleg nehéz kitűnni.

De kitűnve maradni is az. Mert újra és újra el kell jönnie a fellépésedre, de rengeteg inger éri az embert. Olyan zaj van egy átlagember életében, hogy csoda, hogy itt vagyunk. Kell valami, amitől megjegyeznek, illetve közös élmény is. „De jó volt az a csávó a Kiss Ádám előtt – mondja egy néző. – Hogy hívták? Elek Péter.” Aztán, amikor Elek Péter megy Debrecenbe önálló esttel, akkor az emlék miatt vesznek rá jegyet.

Á.F.: Igen, ennek a bizalomnak a megszerzése, hogy egyáltalán eljöjjenek megnézni, ezt kell először megugrani. Aztán pedig elég jónak kell lennie az estnek ahhoz, hogy egyre többeket érdekeljen.

Az, hogy Peti az előzenekarod volt egy ideig, Ádám, nekünk egy mentor-mentorált kapcsolatot feltételez köztetek…

E.P. és K.Á.: Á, annál több ez!

Mi motivált arra, hogy pont Peti szárnybontogatásait segítsd?

Á.F.: Évek óta kutatjuk ezt a kérdést!

K.Á.: Megláttam a Magyarország, szereplek!-ben, nagyon tetszett a habitusa, szimpi volt, amiről mesélt…

E.P.:  És akkor rám írt Facebookon. Kifotóztam. Azt írtad: „Neked szurkoltam. Hajrá!”. Nagyon jó érzés volt, nagyon hálás voltam neki.

K.Á.: Tudtam azonosulni az energiáival, hozzám hasonlónak éreztem. Azt éreztem, hogy kellően paraszt…

E.P.: Köszönöm.

Fotó: Leéb Ádám

K.Á.: Sokat dolgoztunk együtt ezután.

E.P.: Azóta is heti szinten mondják nekem, hogy a Mit parodizálsz? videóinkat mennyire szerették.

K.Á.: Mi pedig csak azért csináltuk, mert otthon ültünk a covid alatt! És nagy általánosságban azért hozzáteszem, csak félgőzzel gyártunk tartalmat a közösségi oldalakra. Egyébként csodálatos, hogy van ilyen is: Benk Dénes kollégánknak például felkapta egy videóját a TikTok, és világszerte 15 millióan nézték meg! Csak nekünk nem ez a nap fénypontja, inkább egy extra csatorna.

Na, de nézd meg, a Peti milyen szépen kinőtte magát, már önálló estje van! Engedem, hadd menjen… [elkezdi énekelni a Most múlik pontosan című dalt]. Ez természetes folyamat egy humoristának. Vagy egy életen át benne ragadsz az előzenekar szerepben, vagy főétel leszel.

Fruzsi, neked volt mentorfigura a karriered során?

Á.F.: Ráskó Eszterrel mentem sokat fellépni, később pedig Aranyosi Péterrel. De nagyon sok mindenkinek voltam egyszer-kétszer előzenekara. Edu, Csenki Attila, Felméri Péter… Örültem, hogy ennyien bizalmat szavaztak. Ez odáig jutott, hogy már közös est és előzenekarkodás között átfedések lettek, így mikor kifutottak azok az előadások, ahol előzenekar voltam, meghoztam azt a döntést, hogy önállósulok.

Nem volt bennetek félsz? Mint mikor anyáék elengedik a kezed…

E.P.: Úristen, egyébként tényleg pont ilyen volt! Egyfajta felnőtté válásként éltük meg.

Á.F.: Szükséged van az önmagadba vetett hitre, és bíznod kell abban, hogy minden rendben lesz. Persze, ahogy kilépsz ebből a biztonságos kis inkubátorból, tele vagy kérdésekkel.

E.P.: Sosem érzed, hogy készen állsz. Egyszer csak megállsz a saját lábadon, és kész.

Á.F.: Ha párhuzamosan csinálod a közös, illetve az önálló estet, ami 40-50 perc, meg az előzenekar-műfajt, ami 15, akkor érzed a különbséget. Ott valami elcsúszik, nehéz visszamenni a 15-höz.

Nőként te mennyire tapasztaltál…

K.Á. és E.P.: Én? Hát kérlek szépen…

Á.F.: Elnyomást, azt kérdezed? Bocsi, csak nem hallottam a fiúktól!

Most is elég kevés női stand upos van. Hogy fogadott a közönség?

Á.F.: Persze, nyilván segített kitűnni az, hogy nő vagyok, így megvannak az előnyei, de ugyanennyi hátránya is van. Amikor például Aranyosi közönsége előtt léptem fel, akkor ott, annak a korosztálynak nagyon be kellett rúgni az ajtót, hogy nehogy azt higgyék, hogy az ügyelő kislány jött bemondani, hogy „A BDQ-7-es autóval valami probléma van, a művész urat pedig fogadják szeretettel”. Nem éreztem a bizalmat, ezért nemcsak bizonyítanom kellett, de meg is kellett nyugtatnom őket.

Ács Fruzsina (Fotó: Leéb Ádám)

Nem ragadt rád át a feszültségük?

Á.F.: Nem, mert hogy ha mondasz jót, akkor megszeretnek. Csak azért ez is időbe telt. Eljutni odáig, hogy azt érezzem, hogy egy kicsit talán miattam is megvették azt a jegyet.

K.Á.: Hát már ennyire felhígult a szakma…

E.P.: A lányokat is beengedik..!

Á.F.:

Él a fejekben egy sztereotípia a humoristákról, miszerint az iskolában amolyan osztály bohócai voltatok…

E.P.: Órán is közönség volt, imádtam. Bekiabálok valamit, és mindenki röhög, az fantasztikus érzés!

Á.F.: Én is éreztem már akkor is, hogy jó dolog, amikor mindenki szakad. A szünetben a mikrokörnyezetemben is szórakoztattam mindenkit… Nekem ez jobban esett szerintem, mint másoknak.

Ilyenkor jön a kérdés, hogy „a való életben is viccesek vagytok?”, és tanúsíthatjuk, hogy igen, de ez nem jelent egyet azzal, hogy állandóan vidámak is lennétek.

K.Á.: Nem, nem vagyunk mindig vidámak. Éppen ezt a sztereotípiát kellene elengedni itthon. Csomóan öregek és rugalmatlanok vagyunk. Emberek. Mindenkinek vannak rosszabb énjei. De nehéz húsz éven keresztül kitárulkozni, esténként néhány szeletet odaadni magadból úgy, hogy ez egy felvett álarc. Egy év után kipukkadna, hogy ez csak egy szerep. Pont ettől önazonos és őszinte a stand up.

E.P.: Itt a nevetés eltávolodik a vidámságtól, sőt, itt senki sem vidám, hanem ez egy ilyen öncélú exhibicionizmus, ami olyan, mint egy drog. Jó érzés, hogy mi is nevetünk és ők is nevetnek. Nem is az van, hogy a „nép szolgálatában állunk” és olyat sem mondunk, hogy „azért vagyunk itt, hogy mindenki jól érezze magát”, és nem is bohócként. Simán élvezzük csinálni. Ha nagyon önzetlenek lennénk vagy ilyesmi, akkor mentőtisztek lennénk.

K.Á.: Vicces mentőtisztek…! „Háromra élesszük újra, 1,3… Kimaradt a kettő b*zmeg.” Nekem amúgy az a tapasztalatom, hogy minél öregebb egy humorista, annál rosszabb fej, és nem Magyarországról beszélek. Azt hiszem, ezt még Hadházi mondta: „A jókedvből csak egy bizonyos marékkal ad a jóisten”. Rugalmatlanabb lesz idősebb korára, aki még húsz éve laza volt. Tényleg ez a jókedv fogy el, és egyre szenzitívebb leszel.

Á.F.: Meg mennyire vidám az az ember, aki folyamatosan szórakoztatni akarja magát? Ez már önmagában egy ellentmondás.

Igen, mert hát ezt is mondani szokták, hogy általában a legszomorúbb emberekből lesznek a legnagyobb nevettetők.

K.Á.: Aki a mélységben volt, az tudja…

E.P.: …hogyan hozza fel magát humorral.

Á.F.: Hát ezért van az, hogy a rendes férfiakra azt mondják, hogy unalmas… Nincsen semmi traumája, amivel kellene küszködnie. Vagy ezért nincsen jó humora, mert nem akarja oldani a feszültséget, ami ugyebár nincs neki, hanem egy normális ember.

K.Á.: Ezért kell valami mini kattanás minden humoristának, és most jó értelemben mondom. Kiállni ennyi ember elé a f*szságaiddal… és akkor még azt élvezed, hogy ők élvezik…!

E.P.: Perverz disznók vagyunk mindannyian.