Édesanyám, Judit
Azt a fajta világlátást és toleranciát, amivel létezem, biztosan édesanyámnak köszönhetem. Egészen vicces dolgokat is örököltem tőle, például azt, hogy mániákusan irtózom attól, hogy valakinek az útjában legyek, már-már fizikai fájdalmat okoz. Egy szupermarketben például képtelen lennék az út közepén hagyni a bevásárlókocsimat, a feleségem jókat szokott röhögni ezen. De azt is édesanyámtól örököltem, hogy ha módomban áll, akkor segítek annak, aki kéri. Azt mondjuk hosszú időbe telt megtanulnom, hogy vannak emberek, akik a saját útjukban állnak, ezért nem lehet rajtuk segíteni. Én ennyivel talán előrébb tartok, de anyukám tényleg mindenkinek segít. Ez néha jól sül el, máskor meg nem annyira.
Ő egy végtelenül nyitott nő, aki képes elfogadni a világot a maga komplexitásában, és azt is elfogadja, hogy egy csomó mindent nem ért benne. Ez egy irigylésre méltó tulajdonság, és nekem is nagy küzdelmek árán sikerült csak elfogadnom, hogy vannak dolgok, amiket nemcsak nem értek a világban, hanem valószínűleg sosem fogok megérteni.
Makranczi Zalán (Fotó: Olajos Piroska)
Tizenegy éves koromig kettesben éltünk egy miskolci panelben, minden figyelmet megkaptam tőle, amire szükségem volt. Amikor később kiköltöztünk egy négyemeletes házba, királynak éreztem magunkat. Ez talán amiatt lehet, hogy ahogyan anyunak, úgy nekem sem voltak soha eszement nagy vágyaim. Sosem akartam kastélyban élni, nem akartam venni 40 milliós autót… A legextrémebb vágyam talán az – félve merem csak kimondani – , hogy egyszer megnézném az északi fényt. Ha megajándékoznak, máig nagyon örülni tudok egy jó könyvnek, nem vágyom semmi nagy dologra. Látod, azt is édesanyámnak köszönhetem, hogy mániákus könyvfaló lettem. Gyerekkoromban azt a trükköt vetette be, hogy kilenckor van takarodó, de ha könyvet olvasok, akár fél tízig is ébren maradhatok. Még szép, hogy minden este olvastam.
Ma már sajnos viszonylag ritkán látjuk egymást, amiben nyilván közrejátszik a köztünk lévő távolság, valamint az is, hogy már 18 évesen elköltöztem otthonról. Ennyi gyerekkel felér egy kisebb kalandtúrával és logisztikai bravúrral Budapestről elutazni Felsőzsolcára. A munkánkból adódóan amúgy is kétszer meg kell gondolni, mikor indulunk el. De ettől még csodás a viszonyunk, nagy a szeretet köztünk.
Az osztályfőnököm a Nemzeti Színiakadémián, Gaál Erzsébet
Erzsi egy elképesztően kemény nő volt. Sajnos csak egyetlen évig volt része az életemnek, mert röviddel az első tanév után meghalt, mégis nagyon mély benyomást hagyott bennem. Rákos lett, és már minket is betegen tanított, de ezt kifelé soha nem mutatta, mi is csak később értesültünk róla. Egyike volt a legendás Stúdió K Színház alapítóinak, akikkel a hatvanas-hetvenes években kommunaszerű életet éltek. Bár az alternatív szcénából jött, később a Nemzeti Színházban kötött ki, ahol egy osztályt is kapott a színház akadémiáján.
Erzsi az Országos Diákszínjátszó Fesztiválon figyelt fel rám, amin zsűritagként vett részt. Félrehívott, hosszan beszélgettünk, és megállapodtunk abban, hogy ha nem sikerül a felvételim a Színművészetire, akkor megkeresem őt a Nemzetiben. Végül tényleg nem vettek fel, de mivel nem figyeltem eléggé, a Nemzeti Akadémiájának a felvételi időpontjáról két nappal lemaradtam. Gyöngybetűkkel írtam egy levelet Erzsinek, amiben kértem, hogy tegyék lehetővé, hogy legalább felvételizhessek náluk. Megengedték, én meg felkészültem tizenöt verssel, pár dallal és öt monológgal, és egy vizsgáztatók közti vicces félreértés miatt az összeset elmondatták velem.
Egészen speciális látásmódja volt a színházi világról. Amikor elkezdtünk nála elsőben tanulni, már kész volt az aprólékos tanterve számunkra három teljes évre. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az első félévben nála nem csináltunk szöveges feladatokat, kizárólag koncentrációs gyakorlataink voltak. A többi osztály már réges-rég jeleneteket csinált, mi meg csak ültünk a földön, és próbáltuk megtanulni a lazán koncentrálás tudományát. Vért izzadtunk a dologgal, mert meg voltunk győződve arról, hogy vagy lazák vagyunk vagy koncentrálunk, és őszintén szólva csak sok-sok évvel később sikerült rájönnöm, hogyan kell ezt csinálni, és miért fontos ez számomra színészként.
Erzsinek egészen speciális humorérzéke volt: bármi vicceset csináltunk az óráin, ő sohasem mosolyodott el. Egyszer sem. Csinált valaki valami vicceset, ő ránézett, és rögtön megfagyott a levegő.
Kemény volt, de nagyon tudatos abban, hogy mindent átad nekünk, ami ebből a szakmából megtanulható. Rendkívül komplexen gondolkodott a színházról. Valószínűleg a tanév vége felé már iszonyatos fájdalmakkal élt, viszont semmi jelét nem adta a dolognak. Ezért is ért minket villámcsapásként a hír, amikor a nyári szünet közepén megtudtuk, hogy meghalt. Zsótér Sanyitól utólag tudtam meg, hogy nagyjából az utolsó tiszta pillanata az volt, amikor mindannyiunk indexét aláírta.
A feleségem, Dóri
Amit mi egymással végigcsinálunk, az egy hatalmas tanulási folyamat. Több mint egy évtizede együtt vagyunk. A pontos szám nem jut eszembe… A számok nem a mi világunk, szoktunk is röhögni ezen. Néha még a saját életkorom sem jut eszembe. (nevet) Most a 45-el viszonylag könnyű dolgom van, de máskor rendesen el kell kezdenem osztani és szorozni.
Dóri mellett váltam igazi felnőtté, az ő szemüvegén át még komplexebben látom a világot. De nemcsak az csodálatos, ami közös bennünk, hanem az is, ami nem. Én például imádom hosszan nézegetni a csillagokat és elmélázni a világegyetemen, ő pedig megrémül tőle. Rémisztőnek találja a világegyetem végtelenségét, engem meg valahogy megnyugtat. Arra emlékeztet, hogy kell lennie körülöttünk valami nagyobb szervezőerőnek, mert anélkül ez nem működhetne. Ez már egyfajta vallási élmény. Amúgy a vallás meg pont egy közös pont bennünk. Fontosnak tartjuk az életünkben, még templomi esküvőnk is volt. Dórinak a harmadik férje vagyok, de ez volt az első alkalom, hogy egy templomi oltár előtt mondott igent.
Makranczi Zalán és Szinetár Dóra (Fotó: Instagram)
A szakmánkat is különbözőféleképpen látjuk. Néztük A turné című filmet, amit Dóri végighahotázott, mert teli volt számára nagy felismerésekkel, hogy a szakmája pont ilyen, ahogy azt a film bemutatja. A sok utazás, a rengeteg fellépés és hakni… Bár én is színész vagyok, az enyém egyáltalán nem ilyen. Amikor meg a Birdman című filmet néztük, akkor én éreztem azt, hogy pontosan bemutatja a szakmámat, ő meg nem ismert benne rá a sajátjára. Idegesítette ez a köldökszösz-nézegetés.
Akkor és ott megállapítottuk, hogy valójában mi két különböző szakmában vagyunk. (nevet) Másképp éljük meg a szakmánkat, viszont mindketten szenvedélyesen szeretjük. Nemcsak csinálni, hanem nézni és beszélni is róla.
Rengeteg filmet meg sorozatot nézünk otthon, amiket imádunk kibeszélni utána. A beszélgetés amúgy is az erősségünk: mi tényleg mindent megbeszélünk egymással, legyenek azok a családi életünk eseményei vagy a nagyvilág hírei. Szerencsére nagyon hasonlóan látjuk a világot. Mostanában egyre jobban érdekel a vallás és a tradicionális filozófusok, sok könyvet olvasok a témakörben, és én is mindig el szoktam mesélni Dórinak mindazt, amit tanultam, és ő is el szokta mesélni nekem. Folyamatosan csiszolgatjuk egymást, és sikerült megtanulnunk szeretetben létezni.
Egy házasságba folyamatosan energiát kell rakni, és mi ezt megtesszük. Energiát teszünk abba, hogy tényleg odafigyeljünk egymásra, és ne csak egymás mellett, hanem valóban egymással éljünk. Ha a másiknak jó, akkor nekem is jó. Előfordul, hogy beugrik, hogy már csütörtök van és a héten még nem mondtam a feleségemnek, hogy szeretem, és akkor odamegyek és kimondom. Mert jó. A kapcsolatunkban a küzdelmeket leginkább az jelenti, hogy olyan időbeosztást szervezzünk a munkáinkkal, hogy mindketten tudjunk dolgozni, de azért egymásra is maradjon időnk. Ennyi gyereket nagyon tudatosan kell menedzselni, mert már az komoly logisztikai kérdés, hogyan juttatjuk el őket egyik helyről a másikra. Ezért is kezdtem el két hónapja vezetni tanulni. Nem háríthatom ennek a felelősségét teljes mértékben Dórira. Eddig viszonylag közel volt az összes iskola, tömegközlekedéssel is meg tudtam oldani, de mostantól már tényleg autózásra lesz szükség.
Többször is megállapítottuk már, hogy nekünk pont ebben az életkorban kellett találkoznunk, mert előtte még nem álltunk volna készen egymásra. A mostani harmóniához kellett mindaz, ami már mögöttünk van, és kellett az is, hogy rá tudjunk csodálkozni a másikra.
Dórival mi tényleg mindenben ketten vagyunk, tudom, hogy van mellettem valaki, aki mindig ott van, akire számíthatok, és ez erőt ad. Mindenben kikérjük egymás véleményét. Ha Dóri például kiáll valamilyen ügy mellett UNICEF-nagykövetként nyilvánosan, előtte mindig együtt beszéljük át annak kockázatait. Mindig van kockázat, de nem mindegy, hogy mennyit szeretnél bevállalni.
Makranczi Zalán és Szinetár Dóra (Fotó: Instagram)
Anyósom, Ildikó
A kapcsolatunk azért is szorosabb az átlagosnál, mert mi többgenerációs családként apósommal és anyósommal egy fedél alatt élünk. Persze külön bejáratunk és lakrészünk van, de ez attól még egy közös ház. Ők vannak az emeleten, mi pedig lent lakunk. Ez a felállás már csak azért is jó, mert nagyon sokat segítünk egymásnak. Anyósom elképesztő asszony, hihetetlen energiákkal. Egy időben még autóversenyzőként is kipróbálta magát, a mai napig fantasztikusan vezet, pedig a látása már nem a régi.
Apósom inkább elméleti, nem különösebben gyakorlatias ember, ezért köztük mindig is az volt a felállás, hogy a ház körüli dolgokat anyósom végezte. Ez szerintem még egy II. világháborúból jövő beidegződés lehet. Akkoriban annyi férfi halt meg, hogy azok a fiúk, akik életben maradtak, körbe voltak rajongva és ugrálva a nők által, a nők elhalmozták őket szeretettel és törődéssel.
Szinetár Dóra és édesanyja Ildikó (Fotó: Trenka Attila)
Anyósomék rögtön az elején gond nélkül befogadtak, nagyon nyitottan álltak hozzám. Ők rendkívül toleránsak, egyetlen dolog van, amit nem bírnak elviselni: ha látják, hogy az ember szándékosan ártani akar valakinek.
Ha valaki véletlenül csinál valami nagy hülyeséget, azt megbocsátják, de a szándékos ártást megbocsáthatatlannak tartják, az náluk a vörös vonal.
Nem rögtön költöztünk össze velük, az első két-három évben még külön laktunk, aztán jött az ötlet, hogy talán praktikus lenne eladni a különféle ingatlanokat, és venni az összegből egy nagyobbat Rómaifürdőn. Anyósom tősgyökeres rómaifürdői lány, szeretett volna visszaköltözni oda. Annyi volt a feltétele, hogy csak olyan utcába költözhetünk, amire gyerekkorából úgy emlékszik, hogy sosem öntötte ki a Duna. Az emeletre költözést pedig ők választották, mondván egész életében ásta a kertet, már belefáradt. Mondanom sem kell: máig egész nap a kertben van, ha kisüt egy kicsit a nap, azonnal kertészkedni kezd. Ha meglátja, hogy valami nincs a helyén, rögtön odamegy és rendbe hozza. Nála nincs olyan, hogy majd jövő héten: ott és azonnal kell megcsinálni. Nyilván időnként segítünk neki, de csak amiatt, mert már 76 éves. Amúgy csinálna ő mindent egyedül.
Fantasztikus az is, ahogy Benji nevelésében részt vesz. Sokszor jön le hozzá, de Benjinek igénye is van rá, hogy a család minden tagjával sok időt töltsön. Dajka Margit és Molnár Piroska után az anyósom játssza most Bors nénit a Kolibri Színházban. Előtte is folyamatosan olvastuk meg hallgattuk otthon a Bors nénit, és miután a Mamika Bors néni lett, azóta Benji az összes előadáson ott akar lenni.
Makranczi Zalánt A renitens című sorozat egyik főszerepében láthatod vasárnap esténként az RTL műsorán, és az epizódok az RTL+ kínálatában is elérhetők.
