Anikó, visszatekintve az elmúlt évre, mi volt a 2024-es esztendő legkellemesebb eseménye?
Sok ilyen volt, a lejelentősebb mégis az, hogy a nagyobb fiamat, Vilmost felvették elméleti fizika szakra a dublini Trinity College-ba, ami az egyik legjobb egyetem Európában. Szeptemberben költözött ki, élvezi az egyetemista életet, főleg mert végre olyanokkal lehet, akikkel magas szinten tud fizikáról és matematikáról beszélni. Ha velem tette, én leginkább csak hümmögtem és igyekeztem okosan nézni.
Könnyen ment az elengedés?
Amikor kiköltözött, kiutaztam vele Írországba, aztán novemberben meglátogattuk őt az öccsével, Vincével. Megnyugodtam, mert láttam, hogy tökéletesen beilleszkedett, jól érzi magát, szereti nagyon az új, fiatal felnőtt, önálló életét. Persze nem mondom, hogy hazafele nem pityeredtem el, bár nem tudom, talán inkább az öröm és a büszkeség könnyei voltak azok. Karácsonykor pedig jön majd haza, alig várom! (Az interjú még karácsony előtt készült – a szerk.)
Fotó: Instagram
Milyen finomságokkal készülsz?
Megosztozunk a főzésen, én halászlevet vagy húslevest készítek majd, utóbbit annyira szeretem, hogy élni tudnék rajta, anyukám pedig süteményeket süt, abban én nem vagyok jó, ő viszont verhetetlen. Valójában mindenben szeretnék hozzá hasonlítani, de ő utolérhetetlen minden másban is. Kifogyhatatlan energiával tud szeretni és gondoskodni a család minden tagjáról, felnőttekről, gyerekekről, legyen szó a testvéremről vagy a lány- és fiú unokákról. Mindig ott segít, ahol a nagyobb szükség van rá.
Ilyenkor feleleveníted a gyermekkorod karácsonyait?
Szóba kerül ilyentájt, hogy egykor duplán karácsonyoztunk. Szolnokon nőttem fel, anyukám a helyi gyermekváros pedagógusa volt, délután mi is bementünk vele az ott élő gyerekekkel ünnepelni, aztán otthon is feldíszítettük a fát, vacsoráztunk, jött a Jézuska.
Hárman, mert nagyon korán elvesztetted édesapádat.
Váratlan eseménye volt az életünknek, 34 évesen ment el, én hat voltam akkor.
Örökre feldolgozhatatlan tragédia, de szerencsére elég kicsi voltam ahhoz, hogy hagyjam mégiscsak boldognak látni a gyerekkoromat a későbbiekben. Sokáig foglalkoztatott a gondolat, mi lett volna akkor, ha…
Ha teljes családban növök fel, ha az én apukám is végigkíséri az életem legfontosabb mérföldköveit. De viszonylag hamar rájöttem, ezen kár elmélkedni, hiszen ezen változtatni sajnos nem tudok. Változtassak hát azon, amin tudok és érdemes is. Legyen ahhoz bátorságom és kitartásom.
Marsi Anikó és férje Gyarmati Gábor a TV2 25. születésnapján (Fotó: Olajos Piroska)
Mit szólt volna pályaválasztásodhoz?
Természetes volt, hogy középiskola, egyetem, munka, házasság majd gyerekek a sorrend, ezért nem beszéltük túl a továbbtanulást, szerintem ezzel apukám is így lett volna. Amúgy anyukám jelezte, hogy nem ártana, ha valami rendes munkát is kitanulnék majd a Színművészeti Főiskola tévés szakja mellett.
Hogy érezte magát a szolnoki lány a fővárosban?
Amikor az érettségi után, sőt, már előtte, fölvettek a Színművészetire 18 évesen, meg voltam győződve róla, hogy a Szolnokon a gimiben szerzett élményeimet semmi sem múlhatja fölül, mert nagyon szerettem a középiskolás éveket. És ez részben igaz is lett, a legmélyebb barátságaim mind ott alakultak ki és a mai napig a tartanak. Onnan van a nyolc fős női „bandám” ma már „csatolt file”-okkal, többen közülük külföldön élnek, ám így is nagyon szoros a kapcsolat. Attól nagyon féltem, hogy ha fölkerülök Szolnokról a fővárosba, hogyan maradok egyáltalán életben, ki fogja elém rakni a reggelit, persze senki, de túléltem. Szerettem a kollégiumi létet és az igen családias, tévés egyetemista hangulatot is.
Marsi Anikó (Fotó: TV2)
Emlékszel még az első tévés munkádra?
Az felejthetetlen, mert óriási megtiszteltetés volt a számomra, hogy harmadévesként a Magyar Televízió egyik legnépszerűbb műsorának, az Ablaknak dolgozhattam. Ott mindenki, azaz a régi legendás képernyősök, a nagy öregek, a saját riportját saját maga konferálta fel. Én annyira, de annyira izgultam életem első élő tévés szereplése előtt, hogy sem aludni, sem enni nem tudtam az izgalomtól. Úgy öt mondattal kellett a saját anyagomat felkonferálnom, és azt az öt mondatot magoltam szó szerint vagy két napig. Semmire sem emlékszem már belőle, csak arra, hogy amikor „túl voltam rajta” – mert így éltem ezt meg akkor –, az olyan érzés volt, mintha lefutottam volna a maratont.
Innentől kezdve a nyilvánosság előtt éltél, végigkísértük a tévés karrieredet, a házasságkötésedet Palik Lászlóval, két fiad születését.
Ők életem legeslegfontosabb mérföldkövei, Vilmos és Vince születése és léte a legeslegeslegjobb történések az én világomban! Bár az apjukkal elváltunk, de jóban vagyunk, ez a közös gyermekeink miatt elengedhetetlen, és ezt mindketten valljuk. Akárhogy is alakult, büszkék vagyunk rájuk, nemcsak azért, mert tökéletesen beszélnek három nyelven, a magyaron kívül angolul és spanyolul, hanem mert nyitottak a világra, könnyen barátkoznak, és ma már igen szoros a testvéri kötelék is köztük.
Könnyen elfogadták férjedet, Gyarmati Gábort is?
Szerintem tudták, hogy én párosan szeretem élni az életemet. De viccet félretéve, szurkoltak a boldogságomnak. Szeptemberben ünnepeltük a második házassági évfordulónkat Gáborral és köszönöm, jól érzem magam, szeretek és szeretve vagyok. Gáborral a magánéletünket nem tervezzük, spontán éljük a mindennapokat.
Hagyjuk, hogy minden megtörténjen, az érzelmeink irányítanak, ez a házasságom nem olyan kiszámítható, mint amilyen az előző volt.
Persze az élethelyzet és a férj is más. Reggel soha nem tudom mi lesz az ebéd vagy a vacsora. A legjobb az, amikor Gábor kitalálja helyettem, sőt, ha el is készíti. Természetesen nem főz jobban, mint én, bár én rutinból, pikk-pakk főzök, ő inkább megtervezetten, komoly előkészületekkel ugrik neki még az egyszerűbb ételeknek is. De ahogyan én segítek neki a lakás- vagy bútorfelújításoknál, ő ugyanígy kiveszi a részét az otthoni teendőkből, porszívózik, még vasal is.
És hogy viseli, hogy bújod a hirdetéseket mindenféle felújítandó holmi, szekrény vagy hűtőgép után?
Ismer, úgyhogy egyre kevesebbet morgolódik. Tudja, hogy nekem legalább kéthetente egyszer sétálnom kell egy nagyot egy barkácsáruházban vagy bolhapiacon, különben elvonási tüneteim lesznek. Nagyobb öröm ez nekem, mint egy pláza butikjaiban válogatni. Folyton bújom a hirdetéseket kidobott vagy feleslegessé vált holmik, tükrök, ágyak, asztalok után. Lefestem, felújítom, vagy ha nekem sok és nehéz, akkor szólok a férjemnek, aki persze először forgatja a szemét, és megkérdezi, már megint mit találtam ki, de segít. Aztán persze ő gerendafából olyan dolgokat, ágyat készít nekünk, hogy annak mindenki a csodájára jár, de ilyen az ágyneműtartóból született mosogatónk is. Szóval ez ma már közös hobbi. Szeretünk abból a bizonyos dologból várat építeni, mindent újrahasznosítani, és mindezt a magunk keze által tenni. Az év vége azért remélem, még nálunk is a pihenésé, bár felújítás engem nagyon kikapcsol.
