A hepatitis C-vírus okozta májgyulladásról tulajdonképpen mindennap beszélnünk kellene, hiszen a korai felismerés jobb terápiás sikereket ígér, mivel a még tünetmentes, de már fertőzött ember is terjesztheti a betegséget. Ezenkívül az érintetteknek betegségük mellett a társadalmi előítéletekkel is meg kell küzdeniük. Egy kampányvideóban most hírességek és szüleik (Puskás Peti és Kárpáti Rebeka az édesapjával, Csecse Attila vlogger az édesanyjával) hívják fel a figyelmet a hepatitis C-szűrés jelentőségére.
Csendes gyilkos
És hogy a kampányba miért vonták be a reflektorfényben lévők szüleit? Mert ez a korosztály kétségkívül a legveszélyeztetettebb hepatitis C-fertőzöttség tekintetében. E vírus vér útján terjed, és mivel 1992 előtt a vérkészítményeket nem vizsgálták ebből a szempontból, a korábban transzfúziós kezelésen átesetteknek esélyük van arra, hogy a kórokozó bekerült a szervezetükbe. Lehet, hogy nem is tudnak róla, hiszen a fertőzés hosszú-hosszú évekig tünetmentes maradhat, és még a kezdeti panaszok sem jellegzetesek.
Azóta a vérátömlesztés a hepatitis C veszélyét tekintve kockázatmentes. A kórokozó azonban azóta is köztünk él, azóta is vér útján terjed, és azóta is továbbadhatják azt a tünetmentes vírushordozók. És terjed, és továbbadják: az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint ma a világon 170 millió, hazánkban pedig a becslések szerint 70 és 100 ezer közötti a fertőzöttek száma. Kétségkívül az egykori vérátömlesztettek teszik ki ma is a fertőzöttek túlnyomó többségét, de messze nem ők az egyedüliek. Mert bekerülhet a véráramba a vírus tetováláskor, testékszer felhelyezésekor (ha nem körültekintően végzik ezeket), éppúgy, mint szexuális partnertől, még akkor is, ha oly kicsi a nyálkahártya-sérülés az együttlét során, hogy az nem is látható. De mindenképpen az intravénás kábítószer-használók köre a legnagyobb: közöttük egyetlen év alatt megduplázódik a fertőzöttek száma a közösen használt injekciós tűk közvetítésével.
E májgyulladásnak a szövődményei kezelés nélkül halálosak lehetnek: májzsugor és májrák. Tehát optimális esetben az évekig tünetmentesen lappangó betegséget okozó vírust – melyet éppen ezért neveznek csendes gyilkosnak is – vérteszttel sikerül korán kimutatni.
„Nyugodtan fogj velem kezet!”
És elkezdődik a terápia. És sok minden más is… Köztük a rettegés a családtagokért: úristen, mi lesz, ha ők is elkapják?! Jönnek az óvintézkedések: nincs több közös borotva, közös körömvágó olló, még véletlenül összecserélt fogkefe sem, a legapróbb sérülésnél is azonnal fertőtleníteni kell a kést, miegymást. Az pedig, ugye nem kérdés, hogy soha többé nincs óvszer nélküli szex…
És a sok hogyan tovább kérdés között ott van az is: „Kinek mondjam el, kinek mondhatom el?” Mert bármilyen fertőző betegséggel együtt élő szembesül azzal nap mint nap, hogy akad a környezetében olyan, aki legszívesebben karanténba záratná. Ha lehet, életfogytiglan. A hepatitis C-fertőzöttség – ráadásul – minősített esetnek számít. Mert kevés a tudás róla. S az érintett mégsem akaszthat egy táblát a nyakába: „Ha köhintek vagy tüsszentek melletted, nem fertőzlek meg.” Vagy ilyet: „Nyugodtan fogj velem kezet, nem fertőzlek meg.” Hiszen e kór sem cseppfertőzés, sem bőrkontaktus útján nem terjed. És akkor ott van a „Hogyan szerezte a fertőzést?!” feszítő kérdése is, amúgy lehet, hogy „magam sem tudom.”
Tűcsere megy, drog marad
A fentiekből kiderül, a hepatitis C korai diagnózisa mellett a megelőzése szintén kulcskérdés. De mint oly sokszor, ez sem az egészségügy ügye már, ez az egész társadalomé, éppen a legsérülékenyebb csoport okán (is). Főként, hogy olykor az elstartolt megelőzés törekvései sem érnek célba. Ilyen volt néhány éve például annak a tűcsereprogramnak az esete is, amely körül fellángoltak az indulatok. A kezdeményezés lényege, hogy a függőségben szenvedőt steril tűhöz és fecskendőhöz juttatják – a szakma ezt úgy hívja: ártalomcsökkentés. Ahogyan beszédes neve is mondja, nem gyógyítja meg a szenvedélybetegségéből az illetőt, csak annak ártalmait csökkenti azzal, hogy az egyik kockázatát, itt a hepatitis C- (és HIV-) fertőzést igyekszik megelőzni. Egy civil szervezet működtette a programot a nyolcadik kerületben. Azért írom múlt időben, mert befejezni kényszerültek munkájukat, az önkormányzat felbontotta velük a szerződést. És persze az ott lakók egy része is hevesen tiltakozott az ellen, hogy a kerületükben ilyesmi működjön. Azzal érveltek, hogy az eldobott tűk, fecskendők veszélyesek. Őket is meg lehet érteni. Valóban veszélyesek ezek az eszközök. Ám a csere éppen arról szól, hogy a használtat sterilre cserélik, s az ettől függetlenül eldobált droghulladék összeszedését is végezték a program szakemberei… Mindenesetre a tűcsereprogram eltűnt a nyolcadik kerületből. A drogfogyasztás maradt.
Első kézből tudom. Ugyanis azóta mi is a Józsefvárosba költöztünk, ahogyan régóta szeretettem volna. A „nyócker” nem éppen rehabilitált (maradjunk ennyiben) egyik negyedében élünk. Szeretjük. És visszavárjuk a tűcsereprogram munkatársait. Érintettek vagyunk. No, nem az intravénás szerhasználat okán. De ha a gyerekeinkkel sétálva összefutnánk a munkatársakkal, látnánk őket akcióban, ez jó apropója lehetne, hogy beszélgessünk a még alsós kislányainkkal a kábítószerezésről, remélve, hogy az őszinte beszélgetésekkel esélyt kapunk arra, hogy megóvjuk gyermekeinket. Ahogyan mindannyian szeretnénk. Mert mindannyian érintettek vagyunk.
