„Az anyámnak kétszer köszönhetem az életem” – Sokszor a nők mentik meg a férfiakat a prosztataráktól

Ákos 39 éves. Két éve diagnosztizálták nála a prosztatarákot, és mivel még az első stádiumban volt, sikeresnek mondható a műtéte, emellett az utókezelések sem viselték meg.

„Az anyámnak kétszer köszönhetem az életem. Egyszer mert megszült, másodszorra meg azért, mert hipochonder – meséli Ákos.  – Neki mindene fáj, egy hónapban többször észleli magán a tüneteket, és kijelenti, hogy biztos rákos. A szabadidőm nagy része abból áll, hogy kivizsgálásokra hordom. Két éve, a névnapomra én is egy teljes kivizsgálást tartalmazó csomagot kaptam tőle ajándékba – egy magánklinikára szólt. Volt benne minden az általános vérvételtől kezdve a prosztata-vizsgálatig. Én húzódoztam, de ő nem hagyott. Úgyhogy mielőtt az utalvány lejárt volna, elmentem. A haveroknak nem szóltam, tudjátok, az mindig vicc tárgya, úgyhogy a férfiak úgy vannak vele: a végbelet és a prosztatát nem nézegetjük, csak nem hagyjuk, hogy ott kurkásszanak bennünk!

De anyám valahogy elültette a bogarat a fülemben, és egyébként is meg kellett volna neki mutatni a negatív leleteket. A vizsgálatot végző orvos meg is jegyezte, hogy fiatal vagyok, de megérti, ha megnézetem magam, mert jobb félni, mint megijedni. Ő maga is megdöbbent aztán. Amikor újra leültünk, láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. Azt mondta, érzett valamit a tapintáskor, szeretne egy újabb vérvételt kérni a labortól, ahol az ún. PSA-t (a daganat által termelt prosztata specifikus antigént – a szerk.) is látja. Amikor megjött az eredmény, akkor már kerek-perec megmondták, hogy prosztatarákom van. Azt hittem, elájulok. Kétszer is megnézettem, hogy nem keverték-e el a laborleleteimet. Nem fájt semmim, és nem kellett gyakran vizelni mennem. Semmi, de semmi sem mutatta, hogy baj lenne.

Képünk illusztráció – Fotó: Thinkstock

A kórházban egy hétig voltam, a műtétem, ahogy megtudtam, még nem a radikálisak közé tartozott. Kellemetlen volt a katéter, de örültem, hogy utólag nem kellett kemót kapnom, megúsztam egy injekciós kúrával és persze járok kontrollra. Hogy mitől lettem rákos? Erre nincs egyértelmű válasz. Lehet genetikai tényező, bár az én családomban nem tudok róla, hogy előfordult volna, valójában nekem a korom sem indokolta, és hormonális problémáim sem voltak. Ha nem voltam párkapcsolatban, akkor is volt szexuális életem, és persze maszturbáltam is időnként. Márpedig azt hallottam, a »gyakran munkába fogott« prosztata kevésbé hajlamos a rákra. Talán én vagyok a kivétel. De szerencsém volt, időben elcsípték. Én azóta minden haveromnak azt mondom, menjen, nézesse meg. A nők is járnak szűrésre, miért ne mehetnénk mi is…?!”

József, 65 éves. Négy éve állapították meg, hogy prosztatarákja van, a műtétje sikerült.

„Az apám prosztatarákban halt meg – mondja a sofőrként dolgozó férfi. – A halálakor negyvennyolc éves voltam, de már akkor mondta a kezelőorvosa, hogy én a veszélyeztetettek közé tartozom, ne hanyagoljam el a szűrővizsgálatokat. Apám sokat szenvedett, áttétes lett a rákja. Végignéztem, nem akartam én is átélni ugyanazt. Úgyhogy évente jártam szűrővizsgálatra. Nem vertem nagydobra, a feleségem tudta csak, ő is támogatott. Nem történt semmi, minden rendben volt. Már abbahagytam volna, de akkor betöltöttem az ötvenet. Akkor azt mondták, hogy na, most aztán már a korom is indokolja a vizsgálatokat, várnak jövőre is! Ez mentette meg az életem, igaz, tíz év múlva.

Hatvanegy voltam, amikor az orvos azt mondta, hogy a tavalyi vizsgálathoz képest változott valami. Tizenkét hónap alatt? Nem tűnt sok időnek. Mégis a feje tetejére állt a világ. A különböző vérvizsgálatok, a mintavétel mind a diagnózist támasztották alá. Jött a műtét. A kórteremben négyen voltunk, az egyik srácnak herevisszere volt, a másiknak húgycső-problémái, ketten pedig prosztatával feküdtünk bent. Mi voltunk bent tovább. Mászkáltunk a férfiasságunkat alig takaró, női pizsamára emlékeztető hálóruhánkban, az volt a legkényelmesebb a katéter miatt. A műtét után vettem betétet, mert egy ideig vizelet-visszatartási problémáim voltak. Kerülnöm kellet a nehéz fizikai munkát, és a házasélet akkor sem ment, amikor már lehetett volna. A feleségem azonban bölcs asszony, tapintatosan kezelte az üzemzavart.  Azt mondta, ha a Béla a melldaganata után még jobban szerette Esztert, akkor ő ugyanígy van velem. Inkább hoz a születésnapomra egy nagy tortát, mint hogy virágcsokrot vigyen a temetőbe a síromra. Dolgozni sokáig nem engedett vissza. Szűkösebben, de jobban éltünk. Megállítottuk a gyilkos kórt, és az az igazság, hogy az étkezésünkben történő változtatásokat sem bánom már. Valamit valamiért.”