A tizenhárom éves Kati egy katolikus gimnáziumba jár, kedvenc órái a biológia és a hittan. A szabadidejét a ritmikus gimnasztika- és a zongoraórák töltik ki, de szívesen néz sorozatokat is, ölében Lánszival, a cicával. És persze ott vannak a barátok és a család, benne két testvérével. A diabétesz az ő életében teljesen másodlagos, hiszen amikor megkapták a diagnózist, olyan fiatal volt, hogy már „ebbe nőtt bele”. „Ezért is szoktam a diabosokat kérdezgetni arról, nekik mi az első emlékük, mert őszintén szólva én nem nagyon emlékszem” – mondja.
A fiatal két és fél éves kort jelent, akkor derült ki, hogy magasak a vércukorértékek. Három évvel később már ő maga mérte a vércukorszintjét azzal a bizonyos pici szúrással az ujjbegyén. (Persze édesanyjával a háttérben.) Az inzulin adagolásához tizenegy éves koráig nem kellett injekciót használnia, mert ott volt az inzulinpumpa, amit egy diktafonhoz hasonló inzulintartállyal a derekán hordott. Egy icipici tű ugyan ebben is volt, de a szerkezet Kati szerint jóformán fájdalommentesen juttatta a bőre alá az inzulint, amikor leesett a vércukorszintje. „Időnként éreztem egy pici csípést, és legfeljebb még az alvás volt macerás, mert előfordult, hogy a tartály nyomta az oldalam” – összegzi, és ezt a kérdést itt le is zárjuk ennyivel.
Csak egy kis szúrás (Képünk illusztráció. Fotó: Profimedia)
Amúgy sem szeretné, ha a róla szóló cikkben a diabéteszé lenne a főszerep. „Emlékszem, régen még így kezdtem a bemutatkozást mindenhol: Kati vagyok, Telkiből, két tesóm van, és diabéteszem. Pont mint ahogy egy közérdekű információt bemondanak, nem? Aztán leszoktam róla. Túl nagy lett tőle a felhajtás. Úristen, és jól vagy? – kérdezte szinte mindenki azonnal. Én pedig szinte mindig belepirultam. Szóval nem akartam, hogy ezt jegyezzék meg rólam. Inkább ismerjenek meg, hogy milyen jó fej vagyok” – nevet. A diabétesze Kati szerint titoknak ugyan nem titok, de a barátoknak sem szokott erről beszélni, legfeljebb, ha kérdeznek valamit. Ők pedig ritkán kérdeznek. „Ezért szeretem a barátaimat annyira, számukra is mellékes ez.” Ami azért a napi rutin szempontjából, valljuk be, nem teljesen mellékes.
A mérések száma egy átlagos napon négy, kivéve, ha Kati úgy érzi, felmegy vagy épp leesik a cukra. Ha túl sokat mozgott, vagy túl sok volt az előző adag inzulin, és leesik, ennie kell. Ha az értékek túl magasak (például egy kis bűnözés miatt), segít a mozgás, például a séta, a sok víz, na és a következő étkezésnél a sok zöldség. A napi inzulinadagok száma szintén négy, ebben pumpa helyett ma már az úgynevezett inzulinpen alatt rejtőző pici injekciós tű segít. „Eleinte takargattam a mérést is, a szúrást is, de ma már nem feltétlenül vonulok félre” – meséli a procedúrákról Kati, aki szerint ha te magad természetesnek veszed ezeket, senkit nem érdekel.
Az étrend követése, illetve az adagok ma már általában „szemre mennek”, egy étteremben például biztosan nem lehet elővenni a mérleget. Kati egyébként ugyanúgy szereti az édességet, mint bárki más, a diabétesz miatt pedig erről sem kell lemondania. Az ételeket, italokat sztíviával édesítik, vagy épp „Édesnégyessel”, a reggeli kakaójában például inkább az utóbbi ízét preferálja. Csokiból az étcsokik jöhetnek szóba, ezekből is inkább csak egy-két kocka.
A táborok és a lovagnő
Ezeket a kedvemért elmondta, de hangsúlyozza, tényleg nem téma nála az egész. Miért is lenne? Annyi minden más jó dolog van. Azért persze időnként kifejezetten jó a diabról beszélni, az érintetteknek szervezett táborokban például, amire ő először nagyon nehezen bólintott rá. „Szerintem senkinek nem könnyű idegenek közé menni. Az első pár napon úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Mit keresek én itt? – csak ez járt a fejemben. Aztán a harmadik napon átkattantam, a végére pedig kifejezetten jó csapat lett belőlünk, és lett egy új, szuper barátom is.” Az egyik ilyen alkalommal Kati lett a „lovagnő”, ami szerinte szintén örök emlék marad, és ami valami olyasmit jelent, hogy az edukátorok, illetve a táborozók szerint ő fejlődött a legtöbbet, illetve ő nyílt meg a legjobban a résztvevők közül.
Fotó: magánarchívum
„Abban az egy hétben mindent el tudtunk mondani, ami a szívünket nyomta – térünk vissza arra, hogy milyen is a tábor légköre. – Azt éreztük, hogy teljesen szabadok vagyunk. Ebben talán még segít is, hogy új a közösség.” Hogy mi minden nyomja a tinik szívét, amiről olyan jó beszélni egymással? „Elmész egy buliba, és látod azt a rengeteg finomságot, te pedig csak számolsz, számolsz, hogy vajon mennyit lehet ezekből megenned. Ilyenkor nem könnyű azért. Macerás folyton észben tartani, hogy a cukraid jók legyenek.” Kati szerint az emberek kérdései is nagyon idegesítőek tudnak lenni. Ilyen például az „és fáj, ahogy beadod magadnak az inzulint?” „Erre például nem lehet válaszolni – magyarázza Kati –, mert mihez képest? Mások ilyeneket szoktak még kérdezni: és milyen az, hogy cukorbeteg vagy? Mit érzel? Ezt is nehéz elmondani annak, aki a diabot hírből sem ismeri. A legtöbb embernek ennyi jön le ebből az egészből: akkor te most nem ehetsz cukrot? Pedig mindent ehetünk, csak mértékkel.”
Szinte az emberek hozzáállása az egyetlen, ami Katit a diabétesszel kapcsolatban időnként dühíti, mert amúgy egyáltalán nem érzi úgy, hogy őt bárkinek sajnálnia kellene. „Ha nem lenne a diabétesz, nem lennék az, aki vagyok, márpedig én jól vagyok így magammal. Emiatt kezdtem el például anno balettozni, na jó, emiatt, és az Angelina, a balerina film miatt. Persze van, hogy púp a hátamon az egész, de ez igazán nem olyan gyakori.” Ha már a balett kerül szóba (amiből mostanra ugye RG lett), kiderül, hogy ezekre a különórákra (a zongora is ilyen amúgy) nemcsak azért van szükség, mert levezetnek minden feszültséget, hanem mert ilyenkor el lehet felejteni mindent, a diabéteszt is. „Amikor sportolok vagy zongorázom, azt érzem, hogy büszke lehetek magamra. Mostanában pedig éppen ez az az érzés, amire szükségem van.”
Az a bizonyos lázadással teli korszak
Ahogy hallgatom, mintha nem is egy tizenhárom éves tini beszélne, hanem egy sokkal érettebb személyiség. Pár évvel ezelőtt Katinak volt egy lázadásokkal teli korszaka, de ma már ezt is képes kívülről nézni. „Volt egy mélyrepülésem. Kamaszkorra amúgy is romlanak az értékeid. Miért nincs normális életem? – ezt éreztem. Aztán rájöttem, hogy – bocs, hogy ezt mondom –, bizonyos szempontból senkinek sincs normális élete.”
Fotó: magánarchívum
Kati szerint óriási szerencséje van a családjával. „Anyukám szokta mondani, hogy bárcsak átvehetné tőlem a diabéteszt, ez mindig eszembe jut, amikor veszekszünk néha. Jaj, sosem tudnék rá haragudni!” Ha valamin változtathatna, az talán a múlt lenne, az a bizonyos „mélyrepülés”, de azon ugye nem nagyon lehet, talán nem is kell. Most ugyanis a maga hullámvölgyeivel együtt kerek az élete. Ami pedig a jövőt illeti, pszichológus szeretne lenni, mert tudja, milyen az, amikor felgyülemlenek az érzelmek, és hogy milyen jó megbeszélni őket valakivel…
