Erzsébet (40)
Kitaláltam, hogy a harmincötödik születésnapomon valami különleges és extra dologgal lepem meg magam. Azt a cél tűztem ki magam elé, hogy lefutom a félmaratont. Ekkor már két éve futottam, mert szükségem volt egy hobbira, ami testileg és lelkileg is edzésben tart: súlyos depresszióval küzdöttem, és kezdenem kellett azzal a dologgal is valamit, hogy 35 éves létemre hét éve nincs párkapcsolatom, a családalapítás esélye pedig a nullához konvergál. Bár rossz állapotban voltam, a futás minden egyes napon átsegített, a félmaraton ötlete komoly elszántságot hozott – egészen addig a pontig, amíg ki nem tapintottam egy csomót a bal mellemben.
Fotó: Profimedia
Eleinte egyáltalán nem aggódtam, az édesanyámnak és a nagymamámnak is mirigyes volt a melle, azzal nyugtattam magam, hogy bizonyára ezt érzem – és különben is, fiatal és aktív nő vagyok, a mellrák szóba sem jöhet. Alig pár perc alatt lebeszéltem magam a legrosszabb forgatókönyvről. Eltelt két hónap, én szorgalmasan készültem a szülinapi félmaratonomra, amikor újra kitapintottam a csomót. Ezúttal már nem tudtam elengedni a dolgot, bejelentkeztem hát kontrollra. Szerencsémre egy nagyon alapos doktornőhöz kerültem, akinek egy ismerőse érintett volt, így talán emiatt is nagyon komolyan vette a feladatát. Ultrahangos és mammográfiás vizsgálatot is kért, és míg az előbbi nem, a mammográfia olyan gyanús elváltozást mutatott, ami indokolttá tette a biopsziát. Bevallom, én ezen a ponton sem hittem abban, hogy baj lehet.
Emlékszem, a munkahelyemen voltam, ebédhez készülődtem, amikor telefonon hívtak. A kórházból telefonáltak, és annyit közöltek, hogy a tesztem pozitív lett. Először nem értettem, egyből a terhességi tesztre gondoltam, mi más lehetne pozitív, de hát egyedülálló nő vagyok, hogyan lehetnék terhes? Aztán szépen lassan összeraktam: rákos vagyok. A nő a vonal túloldalán kedvesen elmagyarázta, milyen eredményeket hozott a biopszia, és kérte, menjek vissza a rendelőbe, hogy átbeszéljük a kezelés menetét.
Amikor megérkeztem a doktornőhöz, bevallom, az volt az első, amit megkérdeztem, hogy a kezelés alatt futhatok-e tovább. Kiderült, ő rendszeresen fut, beleegyezett, hogy ne álljak le vele.
Bár néha túlfeszítettem a húrt, túlzásba vittem az edzést, ez volt az egyetlen dolog, ami segített abban, hogy ne bolonduljak meg.
A bal mellem elveszítettem, a kemo pedig szörnyen megviselt, a rosszabb napok után a futócipő mindig előkerült. Mindennek öt éve már, és bár a testemet átfaragta a rák, a lelkemben béke van – és már a maratonra készülök.
Kinga (39)
„Kedves Hölgyem, sajnos a mellrákja kiújult” – közölte velem az orvosom, miután másodjára is emlőrákkal diagnosztizáltak. Amikor először közölték velem a diagnózist, felfoghatatlan volt; amikor másodszor hallottam ugyanezt, teljesen összeomlottam, és úgy éreztem, koromfekete sötétség vesz körül. Nem találtam a kiutat.
Ha nem lett volna a férjem és a két kisfiam, valószínűleg feladom, de miattuk tudtam, nincs más választásom: újra vállaltam a műtétet, a kemót és a sugárkezelést – lélekben pedig újra meghaltam.
Nem a rák gondolata volt pusztító, hanem a kemoterápia. Rettegtem tőle, ugyanakkor tudtam, nem lehetek önző, nem adhatom meg magam, nem hagyhatom el a családom. Ez a gondolat és a Jóisten volt az, ami erőt adott ahhoz, hogy kitartsak.
A három hónap kemoterápia, a harminchárom sugárkezelés és a melleltávolító műtét után teljesen megváltozott az életem. Megtapasztaltam, hogy a félelmeimnél csak az erőm hatalmasabb, hogy sokkal keményebb fából faragtak, mint hittem. Megtapasztaltam azt is, hogy mennyire törékenyek vagyunk, hogy a családommal töltött minden egyes nap csoda, hogy a férjem az őrangyalom, akinek a házassági fogadalom szent dolog. A félelem mindennap elkísér, rettegek, hogy újra kiújul a rák, de ma már tudom, megint megvívnám a csatát.
Katalin (36)
Az én történetem 2008-ban kezdődött, a legkisebb fiam ötödik születésnapjára készültünk, amikor a bal mellemben kitapintottam egy csomót. Ezek után egy nagyon nehéz időszak vette kezdetét, nemcsak a kemo és a sugárkezelés viselt meg, de a melleim és a BRCA1 génmutáció miatt a petefészkeim elvesztése is. Bár a kezelés nagyon megterhelő volt, már a diagnózis első pillanatától kezdve tudtam, nem ez lesz a halálos ítéletem, a rák „csak” egy jel, egy figyelmeztetés. Már csak azt kellett kiderítenem, hogy miért kaptam. Van egy gyönyörű családom, két fiam, egy zseniális férjem, sikeres vagyok a munkámban, luxusban nem, de anyagi biztonságban élünk.
Egész életemben rengeteget dolgoztam, hittem benne, csakis rajtam múlik, hogyan boldogulok az életben. Büszke voltam, hogy én vagyok az a nő, aki mindent meg tud oldani egymaga, aki soha senkitől nem kér segítséget – aki szinte már irigylésre méltóan tökéletes. Gyógyulásom küzdelmes fejezete volt az, ami ráébresztett, nem wonder woman vagyok, hanem egy gép, aki robotpilóta üzemmódban, teljesítendő feladatok mentén éli az életét, aki valamikor nagyon rég elhallgattatta tulajdon belső hangját, a megérzéseit, a vágyait. Annak ellenére, hogy mindenem megvolt, amiről ember csak álmodhat, boldog csak nagyon ritkán voltam. Ebben a folyamatban fújt ébresztőt a rák, és bár a gyógyulás kínkeserves volt, én mégis hálát éreztem. Hálás voltam azért, hogy élek, hálás voltam a sok szerető emberért, aki támogatott, az emberséges orvosomért. Ebből a hálából nőtt ki aztán egy olyan erő, ami a testem és a lelkem gyógyulásáig vezetett.
A rák teljesen átírta az életem, azon kívül, hogy egészségesen táplálkozom és rendszeresen mozgok, már nem kérek a szupernő jelmezből; megtanultam segítséget kérni, a jelenben élni, és elengedtem, hogy mindenáron én írjam a jövőm.
Azt is megértettem, ahhoz, hogy képes legyek megőrizni az egészségem, meg kell gyógyítanom a lelkem. Most ezen dolgozom.
Olvass tovább a témában!
- „Már egy nappal a mellrák diagnózisom után gyógyulásként tekintettem az előttem álló útra”
- Dr. Koiss Róbert nőgyógyász-onkológus: „Nemcsak a daganatot távolítjuk el, a beteg lelkét is kezelnünk kell”
- „Anya, akkor nekem is lehet rákom?” – Genetikai hajlam a daganatoknál
Szponzorált tartalom
