“Rádöbbentem, minden, amit kapunk, ajándék”

– Igen, mindenképpen úgy érzem, ez az időszak jó alkalom volt arra, hogy átgondoljam, mit csinálnék másképp a jövőben. Mert a halál egyben újjászületés is, a halál-közeli állapot valami új kezdetét jelenti.

– Hogyan jutottál ebbe a súlyos állapotba?

– Sosem voltam nyafogós, ezért két napig nem szóltam senkinek, hogy rosszul vagyok, csak vártam, hogy javuljon az állapotom. Hasogatott a fejem, majd beleőrültem, a lázam megközelítette a negyven fokot. Nem is tudom, talán azt reméltem, valami influenza, amit még nem ismerek. Végül két nap múlva, amikor a barátnőm látta, mennyire rosszul vagyok, kihívta az ügyeletet. Ekkor már zsibbadtam, félrebeszéltem, és kezdtek távolodni, kicsúszni a dolgok a látóteremből. Bár a mentősök agyhártyagyulladásra gyanakodtak, a kórháziak, sajnos tévesen, először egy elmeosztályra vittek, így még egy napig ellátatlan maradtam. Nem vették figyelembe a betegségem egyes tüneteit, például a lázat. Tipikus — gondolták —, fiatal színésznő, nem bírta a terhelést. A diagnózis: idegösszeomlás. Pedig rám nem volt igaz ez a sztereotípia. Szerencsére a kóma előtt három perccel mégiscsak rájöttek az igazi bajomra, és jó kezekbe kerültem: megmentettek.

– Nagyon megijedt a családod, amikor megtudta, mekkora bajba kerültél?

– Édesanyám teljesen kétségbeesett, amikor csak tehette, a betegágyam mellett ült, majd megszervezte, hogy valaki mindig hozzon nekem finomabbnál finomabb ételeket. Édesapám eleinte ritkán jött, mert irtózik a kórháztól, és dühös volt rám, nem értette, miért nem hívtam őket gyakrabban. Feszültségét őrült iramú ralizással vezette le — úgy gondolta, autóval száguldozni még mindig jobb, mint dühöngeni! Aztán látták, engem is kemény fából faragtak, és megnyugodtak. A családom mellett a barátaim szeretete erősített. Mint egy burok, körbevettek a barátaim, így gyógyulhattam.

– Azóta mit látsz másként az életedben?

– Szerintem győztesen kerültem ki a bajból. Nem estem kómába, nem maradt semmi nyoma a betegségnek, pedig akár bénulás is lehetett volna a következménye, és nem estem kétségbe. A betegségem ráébresztett arra, hogy az utóbbi időben „elfelejtettem” élni. Elfelejtettem észrevenni a szépséget és a jó dolgokat. Sajnos egy trauma kell ahhoz, hogy rádöbbenjen az ember, nem magától értetődő az élet. Nem jár nekünk semmi természetesen. Minden, amit kapunk, ajándék.

– Oszter Sándor lányaként nyilván gyakran érezted azt is, hogy magasabb a mérce.

– Gyermekkorom óta bennem van, hogy meg kell felelnem. Nem külső elvárásoknak, hanem annak, hogy méltó legyek a papa nevéhez, édesanyám, Failoni Donatella zongoraművész tehetségéhez, és mindenhez, amit adottságként, ajándékba kaptam. A papa úgy nevelt, ne is száz, hanem százkét százalékig legyek udvarias. Néha úgy érzem, ez már túlzás! Már szeretném megmondani egyes embereknek: a frászt leszek udvarias! Ha négyszer belém rúgnak, ötödszörre nem fogok mosolyogni! Ezentúl azt sem fogom palástolni, hogy érzékeny vagyok. Ilyen vagyok, és kész! Felesleges másnak látszani. Kérem, én ez vagyok, ha nem tetszik, kezit csókolom, el lehet menni. Szeretném ledobni magamról a felesleges koloncokat, nem akarok mindig viselkedni és fegyelmezni magam! Ugyanakkor azt sem akarom, hogy minden úgy érintsen, mintha a szívemet szúrták volna át.

Hajlamos vagyok túlpörögni, ezért mostantól beosztom az erőmet. Átszervezem az életemet, de ez határozottan nem azt jelenti, hogy kevesebb színészi feladatot vállalok, sőt! Csak éppen kevesebbet fogok foglalkozni a filozófiájával. Eddig túl sokat gyötörtem magam. Az érzékenységemből adódóan futottam a köröket, rengeteg energiámat vitte el, hogy mások számára elfogadhatónak vélt formába gyúrjam a dolgokat. Olyannyira nem a kevesebb munkáról szól az energiám gazdaságosabb beosztása, hogy még más területeken is szeretnék dolgozni. Emberekkel foglalkozni, akár rendezvényszervezőként, vagy mondjuk kreatív munkát végezni egy lapnál… És mindenképpen szeretnék valami rendszeres, napi néhány órás kötött elfoglaltságot. Mert most nagyon rendszertelen az életem.

– Huszonhárom évesen a Barátok közt országos ismertséget hozott számodra. Visszatérsz még a sorozatba?

– Nyitva hagytuk a lehetőségét. Bár mostanában nagyon gyorsan változik a sorozat. Egyes szereplők kiszálltak, újak jöttek helyettük… Nem akarnám örökkön-örökké vállalni, de egy hónapra szívesen beszállnék újra. Jó tapasztalat volt huzamosabb ideig a kamera előtt állni, sokat tanultam belőle. Nem tartok attól, hogy néhány hónapos szappanopera-szerep beskatulyáz.

– A szerelemmel kapcsolatban is hoztál sorsfordító döntést a betegséged hatására?

– Megtaláltam a páromat, csak még nem vagyunk együtt. Ismerjük egymást régóta, jártunk is, de szétváltak útjaink. Ám nincsen még lezárva kettőnk közös ügye. Csak hiába mondom neki, hogy ő az, aki mellett meg tudnék állapodni, mert még a legmerészebb álmaiban sem tudja elhinni, hogy lehetséges. Nehezen viseli, hogy ismert vagyok, hogy jöhet egy telefon, egy felkérés, és a tervezett program ugrott. Sajnos ott motoszkál benne a féltékenység is: mégiscsak színésznő vagyok, ki tudja… Pedig nekem a középiskola óta ő az igazi. Most elhatároztam, rendbe teszem kettőnk kapcsolatát is.