A leginkább rajzfilmszerű kutyafajta, vagyis a mopsz valószínűleg valamikor a 17. század elején került Kínából Európába, ahol hamar az előkelőségek (illetve különös módon a szabadkőművesek) egyik divatos házi kedvencévé vált, egyrészt hűséges, megbízható és szeretetreméltó természetének köszönhetően, másrészt meg azért, mert úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt krumpli négy lábbal. Mondjuk utóbbihoz még hozzátartozik, hogy ezek az állatok kicsit – de tényleg csak egy kicsit – másként festettek akkoriban: a füleiket megkurtították, a lábaik hosszabbak voltak, a pofájuk pedig kevésbé ráncos.
A 18. és a 19. században aztán tovább terebélyesedett tömpe orrú kiskutyák kultusza, főként – de nem kizárólag! – a hölgyek körében: elkötelezett mopszhívő, vagy legalábbis mopszkedvelő volt egyebek mellett Zsófia Sarolta brit királyné, Madame de Pompadour, Madame du Barry, Marie Antoinette, II. Mária angol királynő, Voltaire, Viktória királynő, valamint Napóleon első felesége, a franciák későbbi császárnéja, Joséphine de Beauharnais, akinek a Fortune névre hallgató mopszlija az anekdota szerint annyira féltékeny és agresszív volt, hogy kis híján meghiúsította szeretett gazdája és Bonaparte tábornok nászéjszakáját.
Ez a fantasztikus időszak (ami alatt most elsősorban a gáláns 18. századot értjük) nemcsak a mopszlik, hanem a haszontalan, ám csodaszép csecsebecsék és mütyürkék bűvöletében telt, így nem csoda, hogy ezt a két dolgot végül sikerült is összekombinálni. Elsőként alighanem a több szempontból is úttörőnek számító meisseni porcelánmanufaktúra kapcsolt, és kezdett el nagyüzemben különféle dekoratív mopszos dísztárgyakat készíteni; ebben a műhely legendás trendérzékenysége mellett nyilván az is közrejátszott, hogy az egyik vezető tervező, egyúttal az európai porcelángyártás apostola, Johann Joachim Kändler maga is nagy kutyabolond volt. Kändler érdemeit nem lehet eléggé méltatni. Tervezett többek közt kikötői látképpel feldobott mopszlis sétapálcafogantyút aranyozott porcelánból:
Kändler mopszos sétapálcafogantyúja a 18. század közepéről (Fotó: collections.vam.ac.uk)
Porcelán mopszlicsaládot:
Lehet ezek nélkül élni, de minek? (Fotó: artnet.com)
Vagy éppen szólóban pózoló mopszot:
Szóló mopszli 1745-ből (Fotó: risdmuseum.org
Az új őrületről természetesen a többi porcelánmanufaktúra sem óhajtott lemaradni. Ezt a remekmívű mopszos bornyitót Charles Gouyne londoni műhelye gyártotta 1749 és 1760 között (habár a figura inkább emlékezetet egy hiénára, semmint egy mopszra):
Hiénaszerű mopsz Charles Gouyne műhelyéből (Fotó: collections.vam.ac.uk)
A 18. századi galantériához a tubákolás éppúgy hozzátartozott, mint a túlméretezett parókák viselése, ráadásul nemcsak a férfiak, hanem az előkelő hölgyek is előszeretettel űzték ezt a tevékenységet; például Zsófia Sarolta brit királyné vagy Madame Tussaud is olyan lendülettel tolta az orrlyukába a finom dohányport, mint valami megkergült porszívó. A burnótozáshoz persze elegáns tubákosszelence is dukált, jó esetben mopszos kivitelben:
Tubákosszelence Mennecy porcelánból (Fotó: collections.vam.ac.uk)
Csintalan mopszok Meissenből (Fotó: metmuseum.org)
A legmenőbbek pedig egyenesen egy mopszlifejből szippantották a nikotint:
Bonbonosdobozként és tubákosszelenceként is használható porcelán mopszfej kb. 1770-ből (Fotó: 1stdibs.co.uk)
A 18. század egyik legnagyobb slágerterméke a Trumpról készül porcelánfigura volt; ez a Trump természetesen nem az Egyesült Államok furcsa arcszínű és még furcsábbakat nyilatkozó elnöke, hanem William Hogarth angol festő és karikaturista hasonnevű mopszlija, amely a saját jogán is afféle hírességnek számított. A sztárkutyát – amelyet gazdája például ezen az önarcképén örökített meg – egy francia szobrász, Louis-François Roubiliac formázta meg terrakottából, majd Hogarth egyik barátja, a Chelsea porcelángyárat vezető Nicholas Sprimont sokszorosíttatta. Hogarth és Trump hívei pedig úgy vitték, mint a cukrot:
A történelem második leghíresebb Trumpja (fotó: collections.vam.ac.uk)
Hogarthon kívül még számos olyan mopsztulajdonos akadt, aki szeretett kutyája társaságában ült modellt a portréfestőnek; így tett például Jekatyerina Dimitrijevna Golitcsina hercegnő is, aki egy feltűnően bugyuta külsejű, ám annál cukibb kiskutya boldog gazdája volt (még több mopszos portrét ezen az oldalon lehet nézegetni).
Louis-Michel van Loo: Jekatyerina Dimitrijevna Golitcsina portréja, 1759 (Forrás: Wikipedia)
Szóval a mopszokkal mindent el lehetett adni: a porcelán csecsebecséken kívül dísztűt, vázát, nyomatot, ékszereket, és még ki tudja, mi mindent:
A mopszláz pedig tulajdonképpen azóta sem csitul. Csak éppen ma már nem a kiskutyafejes tubákosszelence kelendő, hanem például ez:
Bármi is legyen ez (Forrás: overstock.com)
Nem csak mopszos dísztárgyakba érdemes fektetni:
- A magányról és a veszteségről szól a világ LEGNAGYOBB macskás festménye
- Minden műalkotás sokkal szebb, ha szerepel rajta majom
- Egy nőstény zsiráf diktálta a divatot a forradalom előtti Franciaországban
- Az egész óceánt legyártotta üvegből egy cseh iparművész
a geriwalton.com cikke alapján
