Ha parfümöt választunk, általában aközött vacillálunk, édes, ciprusos, orientális, vagy virágos legyen az illat, eszünkbe sem jut azon gondolkodni, női vagy férfi parfümöt vásároljunk. Vajon mikor, ki döntötte el egy illatról, hogy az nőies vagy férfias? Mi alapján kategorizál az orrunk és agyunk, ha megérzünk egy illatot? Utánajártunk és annyit elárulhatunk, nem eleve elrendeltetett a dolog.
Édes király, citrusos császár
Mindennapjainkat a képek bűvöletében éljük. Vizuálisan fejezzük ki boldogságunkat, fájdalmunkat, félelmünket és reményeinket. Elég ehhez az Instagram népszerűségére tekinteni, vagy az emoticonokra minden félmondatunk végén. Ehhez képest voltak korok, mikor az emberek az orrukra is erőteljesen támaszkodtak, ha a gondolataik, érzéseik átadásáról, másokéi befogadásáról volt szó. Az ókori egyiptomiak vallási rituálékhoz és szépítkezésekhez is használtak illóolajakat (helló Kleopátra), de tudható az ókori görögökről, rómaiakról is, hogy előszeretettel illatosították magukat virágvizekkel, férfiak és nők egyaránt. A középkor évszázadaiban kis túlzással a túlélés záloga volt a virágok, növények illata, a rendszertelen tisztálkodás, a higiéniai hiányosságok miatti orrfacsaró bűzt ezzel nyomta el aki tehette: nem csak ruháikat illatosították, de virágokat, gyógynövényeket szórtak a kastélyokban és várakban a padlóra is.
Ezekben az évszázadokban azonban nem volt szó olyan merev kategóriákról, mint férfi és női parfümök, az illóolajos elegyek, kölnivizek nemtől függetlenül voltak kellemesek, vagy épp divatosak. XIV. Lajos francia uralkodó például rajongott az édes illatokért és igazi parfümmániás hírében állt, aki a hét minden napjára külön illatot készíttetett magának, persze nem csoda, valamivel el kellett nyomni saját testszagát is, tekintve, hogy úgy tartják, életében csak háromszor fürdött. Mindenesetre Versailles tobzódott az illatokban (és szagokban), az uralkodó pedig udvartartásától is elvárta, hogy finom, édes vagy épp virágos illatfelhőben ússzon.
Persze mai szemmel talán nem mindenki számára elég férfias a Napkirály, nézzük is helyette Bonaparte Napóleont, a hadvezért, a császárt, a hódítót. Napóleonról köztudott, hogy nagy tételben vásárolta a kölnivizet, feljegyzések szerint 60 üveggel rendelt minden hónapban (!) kedvenc illatából, amit két tenyérrel locsolt magára. És milyen volt a francia császár illata? Citrusos. Kedvence ugyanis az 1709-ben Johann Maria Farina által készített Original Eau de Cologne, az eredeti kölnivíz volt, amiben citrusos illatjegyek keverednek némi rozmaringgal és levendulával. Mai orral szagolva nem egy macsó illat, de akkoriban sem annak szánták, a kölnivizet használták nők és férfiak is, már persze az, aki meg tudta fizetni.
A 19. században a lágy virágillatok hódítottak, a férfiak esetén például a kifinomult illatosítás kellékének számított a boutonnière, vagyis a zakó hajtókájába tűzött virág is. Az ibolya nagy kedvenc volt a viktoriánus korban, az erősebb illatokat, mint a pacsuli, civet vagy a pézsma, a bukott nők parfümjeként tartották számon. Ugyanígy a tubarózsa és a jázmin intenzívnek számító illata is a bordélyházakra, és így egy társadalmi csoportra volt jellemző, úrihölgy és úriember ilyet nem használt.
Virágkultusz
Mára az is feledésbe merült, hogy az egyes virágoknak hosszú évszázadokon át megvolt a maguk jelentése, szimbolikája, nem volt mindegy, ki, kinek milyen bokrétát ad, milyen alkalomra milyen virágot tűz a hajtókába, a kalapjába, miből készítteti a virágdíszeket egy ünnepségre. Ennek fénykora a lovagkorban volt, de egészen a 20. századig meghatározó volt. Ahogyan Rapaics Rajmund, A magyarság virágai: a virágkultusz története könyvben olvashatjuk „…mindig és mindenütt volt virágszimbolika. … A középkor virágkultusza is ezen alapult, a bibliában emlegetett liliom és a római hagyományként őrzött rózsa vallási fogalmának lett jelképe s tulajdonképpen ma is a rózsa és a liliom az alapja az egész európai virágkultusznak.” Lukas Martini 1581-es, Der christlichen Jungfrauen Ehrenkränzlein művében például a rózsa a szemérmesség és tökéletesség, a levendula a megelégedés és takarékosság, a nárcisz az adakozás virágaként volt jelölve. Ezen virágokhoz pedig természetszerűen kapcsolódik azok illata is, amelyek ebből a szempontból sem nőiesek vagy férfiasak voltak, hanem egy viselkedési normához, érzéshez voltak köthetők, amik vonatkozhattak nőkre és férfiakra egyaránt.
Jelentőségteljes illatok
A parfümök nemek szerinti szétválasztása a 19. század végén, a 20. század elején kezdődött, mikor azok már nem csak az arisztokrácia, de a polgári réteg számára is készültek. Azok számára, akik nem „beleszülettek” a vagyonba, hanem megszerezték azt, ily módon pedig az azzal járó társadalmi elismerést keményen őrizni, megbecsülni is kellett. Megfelelni a társadalmi pozíciónak együtt járt a női és férfi szerepekhez kötődő szabályok betartásával is, amik természetesnek vélt kiváltságok helyett szigorú kötelezettségeket jelentettek. Mindez pedig elegendő volt hozzá, hogy felismerjék a változások által létrejött új piacot, a célzottan női és férfi parfümök árusítását.
Persze az, hogy mit tekintünk női vagy férfi illatnak, az elmúlt bő 120 év alatt is óriásit változott. Szép példája ennek az Old Spice Original, ami eredetileg női kölnivízként látta meg a napvilágot, idővel azonban megcsappant a hölgyek érdeklődése az illat iránt. Ekkor gondoltak egyet, és a férfiaknak kezdték árulni, és árulják azt a mai napig. Mellette a 20. század elejének vérbeli feminin illatairól is sokkal inkább mondanánk ma már, hogy maszkulin, de minimum unisex jellegű, holott egykoron a csábító nők, a színpadok és filmvásznak csillagai illatoztak tőlük.
A húszas évekre rengeteg változás történt, ami kihatott a nők életvitelére, gondolkodásmódjára, szokásaira. Számos országban a szüfrazsettek kivívták a választójogot, túl voltak az I. világháborún, aminek következtében tömegével kezdtek el a nők is dolgozni, és bár sokszor nem a legvidámabb körülmények közt és okokból, de megtapasztalták a (nagyobb) anyagi függetlenséget. Más lett a divat, lazultak a fűzők, rövidültek a szoknyák, levágatták a hajukat, többen, többet jártak szórakozni.
Ekkoriban született a vamp elnevezés, amihez a kor filmcsillagai stílusa szolgált alapul. Az első számú hollywoodi híresség Theda Bara volt, de mellette Pola Negri és Clara Bow filmbéli sminkjei, frizurái is a vamp stílust képviselték. Az elnevezés a vámpír szóból ered, ők voltak a végzet asszonyai, akik „férfiakat reggeliznek”. Természetesen nemcsak sminkük, illatuk is volt, méghozzá vad, orientális parfümökkel csábítottak. Erős illatok voltak ezek, állati jegyekkel, bőr és keserű illatjegyek kavalkádjával, magával ragadó és letaglózó módon. Ekkor született meg a Guerlain Shalimar, amiről Roja Dove parfümőr, illattörténész szerint úgy tartották, „egy úrihölgy három dolgot nem tesz: dohányzik, tangózik és Shalimart visel”.
Az illatok nemek szerinti megkülönböztetése a negyvenes évektől még inkább megerősödött a nyugati világban, ami nagy mértékben köszönhető Hollywoodnak és az amerikai álom mindenki számára csábító, de a valóságban kevesek számára elérhető eszményképének. Mindezek pedig azt erősítették, hogy a férfiak és nők nemcsak másként viselkednek, öltözködnek, de más italokat isznak, más márkájú cigarettát szívnak, más újságokat olvasnak és immár más parfümöket is használnak. A II. világháború utáni gazdaságnak pedig kimondottan jót tett, hogy ily módon duplázódott az eladható termékek típusa. Azonban még ebben az ősmacsó korszakban is ott volt például a púderes illat, amiről Elena Vosnaki történész a Fragranticán megjelent cikkében azt írja, bár manapság abszolút nőies illatjegynek számít, akkoriban a borbélyok alapfelszerelése volt a levendulás-íriszes vagy mohás-kumarinos illatú púder, amivel borotválás és hajvágás után a levágott hajszálakat, szőrszálakat söprögették le a férfiakról.
A hatvanas évektől aztán megannyi hatás ért minket, ami azt is befolyásolta, milyen illatokat tartunk vonzónak, évtizedenként változtak a trendek és ideálok, melyek közt a kilencvenes évek hozta el az első unisex illat, a Calvin Klein CK One parfüm megjelenését, amit akár a gyökerekhez való visszatérésként is értelmezhetünk, persze csak a maga modern, 20. századi mivoltában. Egyetlen illatról, szagról sem mondható el, hogy eredendően nőies vagy férfias. Mindezt a szokások, mindennapi alkalmazásuk, a hozzájuk kötődő szimbolikus jelentések hosszú sorozata alakította, illetve a belőlük táplálkozó kulturális felfogás, ami idővel a hétköznapjainkat is meghatározták. Nem véletlen, hogy országonként, kultúránként eltérő, melyik illathoz milyen érzéseket, szokásokat, emlékeket kötünk. Egyéni szinten a szüleinktől, nagyszüleinktől látott minták erősen befolyásolják, mit tartunk férfiasnak vagy épp nőiesnek, önmagunkat hová tesszük ezen a tengelyen, és mindezek az érzések és vélemények miként formálják az illatokról, a parfümökről alkotott véleményünket.