Falat épít-e idősek és fiatalok közé az öregedés és az, hogy máshogy nőttünk fel, mint a nagyszüleink? Mihez kezdjünk a generációs különbségekkel, és hogyan közelíthetünk egymás felé? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik A kredenc a pincében maradt című táncelőadás, amelynek a koronavírus miatt képernyőre optimalizált verzióját 2021. februárjában mutatta be a Trafó e-Néző programsorozatában, élőszereplős, egész estés színpadi változatára pedig szeptember 28-án kerül sor a Trafó Kortárs Művészetek Házának nagyszínpadán.
A kredenc a pincében maradt online verziója nemcsak táncból állt, hanem tartalmazott kerekasztal-beszélgetést az öregedésről és a generációs kérdésekről, interjúkat az előadókkal, így egyfajta hibrid műfaj jött létre. Az előadás alkotója, koreográfusa, Simkó Beatrix már régebben is kísérletezett új formákkal, és összes korábbi munkája is társadalmi kérdéseket járt körül.
A kredenc a pincében maradt generációs különbségekkel foglalkozik, a Hamburgi Egyetemen is sokat foglalkoztál társadalomközpontú kérdésekkel az előadó művészeteken keresztül. Miért kezdtél érdeklődni a téma iránt?
A témaválasztásomat személyes érdeklődés, reflexió is motiválta. Nagyon érdekel, hogy bizonyos életkorokban hogyan működünk a társadalomban, milyen a test- és önképünk. Ezeknek az irányai foglalkoztattak, és így kerültem közel ehhez a témához, illetve ahhoz, hogy ebből egy színpadi produkció jöjjön létre. A tánc színpadi műfajában az öregedés, az idős testkép teljesen másképp van beágyazódva, mint más művészeti alkotásoknál, például a színházban.
A táncművészetekben mennyire jellemző, hogy idősebb táncosok lépnek fel a színpadon?
Az idősek jelenléte a táncművészetekben inkább ritkának mondható, ám Európa különböző színpadain egyre inkább megfigyelhető jelenség. A kortárstánc viszont megtöri ezt a trendet. Hogy szerepelnek-e idősek a színpadon, mindig azon múlik, milyen tematika jelenik meg az adott előadásban. Vannak olyan tematikus társulatok, akik kifejezetten a negyven pluszos művészek szerepeltetését tekintik filozófiájuknak, de még elég ritka, hogy egy tánctársulaton belül vegyes legyen a korosztály. Engem nagyon érdekelt, milyen az, ha sokszínű korosztály kerül színpadra. Ez kísérlet volt magában a próbateremben is, mert nem nagyon volt tapasztalatom arról, hogy ilyen diverz korosztály hogyan válik közösséggé, milyen rutinjaik vannak, hogyan kommunikálnak egymással egy próbafolyamat során. Úgy tapasztaltam, hogy a generációs különbségek eltűnnek a próbafolyamatban, de ehhez kellett a nyitott miliő, a nyitott művészek, előadók. Ez egy nagyon specifikus helyzet, hiszen profi előadókkal formálunk közösséget, és egy közös cél érdekében vagyunk együtt. Viszont a mindennapi életben ez másként működik. Ha kitágítjuk a társadalomra, akkor valószínűleg sokkal több időre lenne szükség ahhoz, hogy egy ennyire különböző korosztályú közösséget létre tudjunk hozni, és valami mozgató révén – legyen az mozgás, közös tevékenység – fenn is tudjuk tartani. De nem lehetetlen, és szerintem nagyon is van abban potenciál, hogy a mozgáson vagy az önkifejezésen keresztül leomoljanak a generációs különbségek. Ehhez persze empátia és nyitottság is kell.
Fotó Neményi Márton
A hétköznapok milyen lehetőséget kínálnak erre szerinted? Régebben magától értetődő volt a generációk találkozása, gondoljunk csak a nukleáris családokra, ahol a nagyszülők is aktív részesei voltak a mindennapoknak, hiszen együtt éltek velük a fiatalabbak.
A pandémia időszakában ez különösen kiélezett lett, de ezt megelőzően is hiányoztak azok a közös időtöltések, cselekvések, amelyekben van tér arra, hogy megosszunk történeteket egymással, hogy fel tudjuk szabadítani magunkat a mindennapi nehézségek, az idő nyomása alól. Erre ma már végképp nem jut idő. Amikor ma meglátogatunk egy idős családtagot, az nem ugyanaz a minőségi együttlét, mint régen. Kitaláltam egy kísérőprogramot: egy többgenerációs foglalkozás sorozatot, amelyben a huszonéves és az egészen idős generációk is részt vehetnek, és a mozgás révén kapcsolódhatnak egymáshoz. Az első alkalom már meg is valósult szeptember 12-én a Trafó Stúdióban, és reméljük, hogy lesz még lehetőség többet is megvalósítani. Ezeken az alkalmakon azokat a helyzetgyakorlatokat használjuk a résztvevőkkel közösen, amelyeket a próbafolyamatban is bevetettem.
Falat épít az öregedés az emberek közé?
Nyitott személyiség vagyok, ezért az én példám azt mutatja, hogy ezt a falat le lehet bontani, sőt nem is kell felépülnie. Y generációsként egészen más élményeim vannak erről a gyerekkoromból, mint amilyen az a világ, amely most körülvesz minket, ezért nekem evidens, hogyan kapcsolódjak valakihez, aki idősebb. Ez az én személyes élményem az öregedéssel, de közben látom, mennyire sztereotipizálva van a kérdés. Egy idős ember ma Magyarországon be van skatulyázva azzal kapcsolatban, mire képes, mire nem, milyen kép él róla a médiában, és ez nem feltétlenül pozitív. Sok szempontból kéne érzékenyíteni, megfoghatóvá tenni ezt a témát. Ha nincsenek olyan helyzetek, ahol felszabadultan tölthetünk időt egymással, akkor könnyen címkézzük a másikat.
Milyen kép él az idősekről Magyarországon, és milyen tőlünk nyugatabbra?
Lenézést, hasznavehetetlenséget érzékelek, száműzetett állapotot, ahol nem tudni, hogyan lehetne társadalmilag az időseket egyfajta aktív, cselekvő helyzetben tartani. A velük kapcsolatos sztereotípiák már egy fél mondatból kihallhatóak. Egy extrém helyzetben még inkább láthatóvá válik, hogyan viszonyulunk az idősekhez, a pandémia alatt a kommunikációban is megfigyelhető volt egyfajta infantizálás, amellett, hogy nem voltak láthatóak a nyugdíjas korú személyek. A többség lenézett, segítségre szoruló valakinek volt beállítva, akit terelgetni kell, az aktív nyugdíjas korúak pedig nem igazán voltak láthatóak ebben a helyzetben. Az idősekről alkotott kép formálásában meghatározó, milyen gazdasági beágyazottsága van egy országnak, milyen perspektívákat kínál a társadalom egyes személyeinek. Az hogy milyen életszínvonalon élnek a nyugdíjasok például Németországban, nem összevethető a hazai helyzettel, de főváros és vidék között is hatalmas a különbség.
Fotó Neményi Máton
A táncvilágban nincs abból probléma, hogy a koreográfus esetleg fiatal?
Általában ritkább, hogy a koreográfus fiatalabb, mint aki táncol. De az én korosztályomat kollaboratív megközelítés jellemzi, ahol sokszor nem egy szerzője van egy műnek, hanem társalkotók vagy kollektívák hozzák létre a munkát. Nekem nincs negatív tapasztalatom generációs helyzetek miatt. Ebben a darabban, ahol idősebb táncosokat instruáltam, elfogadták a szerepemet. A független előadó-művészet, ahol mozgok, egy nagyon hierarchiamentes és nyitott légkör. Táncművészként sem éreztem soha megkülönböztetést sem a korom miatt, sem pedig azért, mert nő vagyok.
Pedig tavaly robbant ki a Táncművészeti Egyetem zaklatási botránya; volt balettintézetisek vallottak arról, milyen lelki terror, fizikai bántalmazás, szexuális zaklatás zajlott a Táncművészeti falai között. Ez a tekintélyelvűség ezek szerint nem jellemző a kortárstáncra?
Én eddig nem tapasztaltam ilyet, úgy érzékelem, hogy teljesen más szabályok, mellérendelés mentén működő közösségek vannak itt jelen. Nekem önálló, független előadóként társulatom sincs, inkább szoros együttműködéseim vannak alkotókkal, egy-egy táncművésszel. Az adott országok közötti koprodukció dönti el, hogy kivel dolgozom. Ez a saját addigi szabályaim újraírását, újraértelmezését is jelenti, mert mindig új emberekkel, új konstellációban dolgozom. Ez abszolút rugalmasságot igényel.
Tánccal lehet előítéleteket áttörni?
Szerintem a művészet az egyik legjobb eszköz erre, mert valamiféle dialógus alakul ki a mű és a befogadója között, ha pedig valamilyen közösségibb művészetről van szó, még nagyobb szórásban történik ez. Jó lenne, ha minél több olyan előadás kapna láthatóságot, amivel ezeket az előítéleteket le lehet bontani.
A kortárstánc befogadásában tapasztalsz generációs különbségeket? Például az idősebbeknek lehet túl absztrakt, elvont?
Ez nem feltétlenül kor, sokkal inkább tapasztalat függvénye szerintem. Egy olyan néző, aki még nem járt tánc előadáson, esetleg nehezebben fogja meg ezt a fajta absztrakciót. Ez a tapasztalat viszont nem feltétlenül korral függ össze, sok más demográfiai és társadalmi tényezője is lehet. A Vígszínházban öt évadon keresztül tudtam figyelni a közönség összetételét az #Orfeusz#Eurüdiké című kortárs tánc előadásunk alkalmával, és jó volt azt látni, hogy mindezalatt az idő alatt teljesen vegyes volt a korosztály.
A technika mennyire alakítja át az élőszereplős előadásokat? Máshogy kell hozzányúlni egy-egy témához, hogy az felkeltse a figyelmét a fiatalabb generációknak is?
A technológia nagyon kitágítja egy alkotó lehetőségeit, eszközeit, megjelenik a kapcsolódás társművészetekkel, az új médiumok beszivárognak a performansz világába, a kutatások, fejlődések megjelennek a színházban, például robotok is szerepelnek a színpadon, és a virtuális realitás is megjelenik az élőszereplős előadásokban. Hogy hogyan lehet megfogni azokat, akiknek figyelmét leginkább az okoseszközök kötik le, mindig nagy kérdés számomra. Az Ezüst bolygón című előadásom, ami az emberi test és a technológia viszonyával foglalkozik, épp a nagyon fiatalokat és családjukat szólítja meg.
A mozgásvilágra is hatással van a technológiai fejlődés?
Ez nem annyira a technológiai fejlődés kérdése, mert például nem új dolog, hogy egy táncos egy robotizált helyzetet felvesz, az ilyesfajta mozgásminőség megtestesítése messzire nyúlik vissza. A technika fejlődése inkább fordítva érhető tetten: a Boston Dynamics robotikai tervező cégnek vannak olyan kutatásai, amelyek során robotoknak hoznak létre különféle táncmozgásokat, koreográfiákat. Bár a robotok nem maguktól táncolnak, kódok, mozgási algoritmusok vezérlik a külső szemlélő számára természetesnek tűnő mozgásukat, de tény, hogy a tánc nyelvén szólítják meg a nagyközönséget, és mindenképp a táncra mint alapvető beidegződésre utalnak. De ha csak Budapesten belül maradunk, megannyi kortárs alkotó fordult már meg akár a Trafó színpadán, akik robotokkal, speciális vetítésekkel, protézisekkel tágították a tánc kifejezési eszközeit. A technológiának abszolút hatása van a mozgásunkra.
A koronavírus „jót tett” az olyan hibrid műfajok létrejöttének, mint amit A kredenc a pincében maradt című színpadi produkció februári, online verziója is képviselt. A vírus miatt választottad a tánc és a mozgógép vegyítésének megoldását?
Igen. Alkotóként nagyon pozitív, de egyben kihívással teli élmény volt, mert az eredeti témafelvetést teljesen másként kellett megvalósítani a járvány miatt. Maga a mozgóképben gondolkodás nem áll távol tőlem a korábbi tanulmányaim miatt, amit a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen folytattam, ezért kifejezetten kreatív terep volt, milyen elemekből, nézőpontokból lehet a témát megragadni. Így el lehetett játszani a film médiumával picit más módon, amire nem feltétlenül lett volna máshogyan lehetőség. Olyan helyzetbe láthatott bele így a néző, amire egyébként nincs lehetősége egy élőszereplős előadás során. Ez egy szép együttállás, mert a szeptember 28-i színpadi előadásnak gyakorlatilag benézhettek a kulisszái mögé az online produkció nézői. Talán segített abban is a februári alkalom, hogy a még kevésbé tapasztalt nézők könnyebben tudják értelmezni a tánc nyelvén megfogalmazott kérdéseket.
Fotó Neményi Máton
Van, amit a járvány beszűkített a műfaj lehetőségeiben?
A nézőkkel való közvetlen kapcsolat hiánya mindenképpen nagy probléma volt. Egy online stream során nagyon nehéz visszaadni azt az érzetet, ami egy élő adás sajátja, mert nem tud létrejönni az energiaátadás, nézőként pedig lehetetlen ugyanúgy befogadni az előadást képernyőn keresztül, mintha a nézőtéren ülnél, mert előadó és néző nem ugyanazzal a dinamikával kapcsolódnak egymáshoz. Hogy egy élő táncelőadás során megfogható közelségből kísérhetjük végig az előadó energia-befektetésének folyamatát, teljesen más érzelmi állapotot vált ki, mint amikor neutralizált helyzetben, a monitoron keresztül tesszük ezt. Mivel zárt ajtók mögött készítettük el a színpadi produkciót, már az fantasztikus élmény volt, amikor csak a belső stáb nézte végig az előadást a premier előtt. Üres nézőtérnek játszani nem játszás. Ezért is örülök, hogy végre élőben is látható a produkció, abban a formában, amiben eredetileg készült.
Nemcsak új formákkal kísérletezel, hanem mindenkit érintő témákat is beledolgozol a produkcióidba. Hogyan hatnak a társadalmi témák a mozgáson keresztül?
Nálam a téma mindig erős kiindulópont, a forma pedig utána következik. Ha nagy általánosságban a táncra gondolunk, akkor sokszor elsősorban annak szórakoztató és esztétikai jellege jut eszünkbe. A tánc azonban egy nonverbális műfaj, ahol testekkel kommunikálunk jelenidőben, és ezek a testek valamilyen kontextusba vannak helyezve. Ezáltal a néző is többet tud meg önmagáról, hiszen reflektál arra, hogy a színpadon látottak mit váltanak ki belőle. Önmagunk megismeréséhez is hozzásegítenek az ilyen jellegű előadások, de a kritikus gondolkodásunkat is edzik. A tánc nonverbálisan próbál reflektálni arra, ami körülvesz minket a mindennapokban. A tánc során nem a logika, hanem a benyomás az elsődleges, ami aztán persze gondolatokat indikál bennünk.
Milyen más témákkal szeretnél foglalkozni a jövőben?
Sokat foglalkoztat a mobilitás, a lokalitás kérdése, az egyén és a közösség helyzete, illetve a különböző kultúrák egyénre gyakorolt hatása, az eltérő nyelveken való kapcsolódás lehetőségei, az értés-nem értés kérdései a mozgásnyelven keresztül. Ezeknek személyes indíttatása is van, sokat utazom, különböző helyzetekben alkotok, és mindig újratanulom, hogy egyénként hogyan tudok magam körül egy közösséget teremteni táncszínpadi környezetben, milyen dinamikák működnek egy közösségen belül, egyéni helyzetünk hogyan alakul különböző közösségekben, társadalmakban. Korábbi munkámban, a Csokonai Színházba készült Közel-távol című kortárstánc előadásban is a közösséggel, annak különböző egységeivel foglalkoztam. Novemberre várom a kisbabámat, előtte még szeretnék létrehozni egy perfomansz-installációt, reflektálva a másállapotomra, annak mindjárt elmúló, de az adott pillanatban még jelenlévő jellegének megörökítésére – erre október 17-én a Zipernowsky Stúdióban kerül majd sor.
Fotó Neményi Máton
Simkó Beatrix táncművész, koreográfus, médiaművész. Tanulmányait a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és a Hamburgi Egyetemen folytatta média és performansz területen. Több mint tíz éve aktív szereplője a kortárs táncszcénának Budapesten, illetve az elmúlt hat évben számos nemzetközi koprodukcióban dolgozott. Az európai Aerowaves és Life Long Bunring programok beválogatott művésze, szoros együttműködésben dolgozik a budapesti Műhely Alapítvánnyal. Munkáiban a közvetlen környezetünk egyénre gyakorolt hatásait vizsgálja és kutatja, melyet a test expresszív, non-verbális kifejezőeszközein keresztül mutat be. Előadásai olyan neves előadóhelyeken és fesztiválokon szerepeltek mint a Trafó Kortárs Művészetek Háza, Théâtre National Wallonie-Bruxelles, Španski borci Ljubljana, Hessischen Staatsballett in Darmstadt, Kampnagel, Kuopio Dance Festival.