A fantasztikusabbnál fantasztikusabb jelentekben és figurákban egyébként is bővelkedő Jelenések könyve talán legemlékezetesebb és legmenőbb karaktere a 17. fejezetben, egy pszichedelikus látomásban feltűnő Babiloni Szajha, avagy a Nagy Kéjnő, aki nagyjából úgy fest, mintha egy kard és varázslat típusú fantasyregényből vagy egy heavy metal-lemezborítóról lépett volna elő: egy hatalmas, hétfejű fenevad hátán lovagol, a keresztények vérét issza, és olyan dúsan van felékszerezve, akár egy pogány bálvány. Nem csoda, hogy ez az egyszerre vonzó és taszító szörnyalak annyi képzőművészt megihletett az elmúlt hosszú századok során.
„Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, s hét feje és tíz szarva volt. Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: »A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja.« Láttam, hogy az asszony megrészegedett a szenteknek és Jézus tanúinak vérétől.”
A Babiloni Szajha Luther Márton 1534-ben kiadott Bibliájában (Forrás: Wikipedia)
A Nagy Kéjnő természetesen – ezt azért tényleg nem nehéz kitalálni, hisz konkrétan rá van írva nagy betűkkel a homlokára – allegorikus figura: a Bibliában mindig a gonosz birodalmát és az elnyomó hatalmat jelentő babiloni (esetleg bábeli) királyság megtestesítője. Vagy ahogy a Jelenések könyve misztikus és kissé homályos magyarázatából kiderül: az asszony az a nagy város, aki a föld királyain uralkodik. A fenevad – ami volt, de többé nincs – hét feje pedig hét hegy vagy hét király, öt közülük már meghalt, egyikük most uralkodik, az utolsó még nem jött el, de amikor eljön, rövid ideig ülhet csak a trónon. A tíz szarv tíz másik királyt takar, akik még nem jutottak hatalomra, de a szörnyeteg segítségével egyetlen óráig uralkodhatnak. A tíz király, élükön a fenevaddal háborút indítanak a Bárány ellen, de elbuknak. Ezután dühükben elpusztítják a Babiloni Szajhát: ruháit letépik, testét felfalják, és őt magát tűzben megégetik. Micsoda lenyűgöző, fenséges apokaliptikus jelenet! De azért sokkal okosabbak nem lettünk tőle.
Babilon – ahogy mondjuk Bizánc – sokak számára azóta is a romlottság, a bűn, a hanyatlás és az önmaga súlya alatt összeomló emberi civilizáció szinonimája, szóval nincs túl jó híre; nyilván nem függetlenül attól, hogy Nabukodonozor király (hivatalos átírásban II. Nabú-kudurri-uszur, de úgy senki nem érti) Kr. e. úgy 600 évvel megostromolta Jeruzsálemet, lerombolta Salamon templomát és több mint tízezer júdeai zsidót kényszerített száműzetésbe (ez volt az ún. babiloni fogság). Pedig Babilon – ami alatt most a komplett Újbabiloni Birodalmat, illetve a Babilon nevű fővárost is értjük – amúgy rendkívül izgalmas és kulturálisan is pezsgő hely volt, ahol virágzott a mezőgazdaság és a kereskedelem, korábban soha nem látott csúcsokra jutott a csillagászat tudománya, buján zöldelltek a függőkertek (legalábbis állítólag) és olyan monumentális épületcsodákat húztak fel, mint a híres Istár-kapu.
Az Istár-kapu rekonstrukciója Berlinben (Fotó: Wikipedia)
Persze ez – mármint a valódi – Babilon azért nem feleltethető meg teljes mértékben a bibliai Babilonnak, hisz utóbbi sokkal inkább egy jelkép, semmint egy valódi hely, amibe mindenki azt láthat bele, amit csak akar, vagy ami éppen kényelmesen egybevág a világnézetével: a Szovjetuniót, az EU-t, Kínát, az Egyesült Államokat, a kapitalizmust, a fasizmust, a kommunizmust, a Háttérhatalmat, vagy tulajdonképpen bármilyen nagynak és félelmetesnek tűnő képződményt, amely világuralomra törekszik (és amely majd egy ponton szükségszerűen összeomlik, hisz semmi sem örök). Maga a Babiloni Szajha is valószínűleg Rómát jelképezi ebben az esetben; öltözéke is inkább erről tanúskodik.
A Babiloni Szajha Dürer metszetén (Forrás: mfab.hu)
Az ószövetségi narratív szerint Babilon városa olyan istentelen birodalmat épített, amely az egész ismert világot uralta, és világnézetét pedig minden általa meghódított népre ráoktrojálta. „Én vagyok, és nincs senki rajtam kívül; Nem ülök özvegyként, és nem ismerem a gyermekvesztést” – mondja Ésaiás próféta könyvében a büszke, önmagát legyőzhetetlennek vagy egyenesen isteni hatalmúnak képzelő Babiloni Szűz (igen, itt valamiért nem sárkányon lovagló prostituált, hanem egy fiatal lány személyesíti meg a sötétség földi helytartóját). Ugyanez a fejezet beszéli el szép allegorikus képekben Babilon megalázó bukását is: „Szállj le és ülj a porba, Babilon szűz leánya, ülj a földre királyi szék nélkül, te a Káldeusok leánya, mert nem hívnak többé téged gyöngének és elkényeztetettnek! Vedd a malmot és őrölj lisztet, född fel fátyolodat, emeld föl a hosszú ruhát, född fel czombodat és menj át a folyókon. Födöztessék föl meztelenséged és láttassék meg szemérmed; bosszút állok és embert nem kímélek!”
A Babiloni Szajha Fritz Lang Metropolisában (Forrás: Youtube)
Az Újbabiloni Birodalom valóban elbukott a Kr. e. 6. században, Nabú-naid uralkodásának idején. Ő – hasonlóan mondjuk a jó nyolcszáz évvel korábban élt Ehnaton egyiptomi fáraóhoz – afféle vizionárius-fantaszta reformer volt, és kissé talán őrült is, aki sikerrel idegenítette el magától az egyházi, a katonai és a politikai elitet is: Marduk kultuszát Szín holdistenével cserélte fel, és több időt töltött a régi templomok tanulmányozásával, mint a hadászati kérdésekkel, illetve a tényleges uralkodással. Szóval egy ilyen eleve bizonytalan helyzetbe érkezett meg barbár seregével Nagy Kürosz, az Óperzsa Birodalom alapítója, aki minden különösebb gond nélkül igázta le az addig a világ urának számító nagy Babilont, és azzal a lendülettel haza is engedte Jeruzsálembe a zsidókat. Igaz, sokan közülük már olyan kiválóan beilleszkedtek addigra, hogy inkább vissza se tértek őseik földjére. A birodalom végnapjait Dániel próféta örökítette – pontosabban: jósolta – meg, aki szép karriert futott be írástudóként és államférfiként Babilonban a fogság idején.
