A jégkorcsolyázás történelme az időszámításunk előtti korokba nyúlik vissza, ám a korcsolyasportok csak a 18.-19. század folyamán alakultak ki. Nemzetközi műkorcsolya versenyeket a 19. század vége óta rendeznek: 1891-ben Hamburgban tartották az első Európa-bajnokságot, 1896-ban pedig Szentpéterváron az első világbajnokságra is sor került. 1908-ban Londonban a műkorcsolya lett az első téli sportág, mely a nyári olimpiai játékok programjába is bekerült. 1924-ben aztán a fraciaországi Chamonix-ban megrendezték az első téli olimpiát is, melynek versenyszámai között természetesen a műkorcsolya is helyet kapott.
A századelőn
A századelőn a műkorcsolya versenyeken viselt öltözékek annyiban tértek el a normál téli ruházattól, hogy azokhoz utcai cipő helyett korcsolyát húztak. Ettől eltekintve azonban a nők bokáig érő szoknyás szettekben, a férfiak pedig öltönyben léptek a jégre és az összeállítások részei voltak a kalapok, sálak, nyakkendők is.
1920-as évek
Az 1920-as években a téli időjárási viszonyokhoz alkalmazkodó, praktikus, meleg öltözékekben versenyeztek a műkorcsolyázók. A nőknél a kötött pulóver, térd alá érő gyapjúszoknya és a vastag harisnya volt az általános viselet, illetve elengedhetetlen kiegészítő volt az öv és a fejfedő is. A férfiak továbbra is öltönyben, esetleg pulóverben és szövetnadrágban korcsolyáztak. Ezekben a réteges outfitekben meglehetősen nehéz volt végrehajtani az egyre bonyolultabb figurákat, de a sportolók hozzászoktak ehhez.
1930-as évek
Az 1930-as években aztán a háromszoros olimpiai bajnok és tízszeres világbajnok norvég Sonja Henie reformálta meg a műkorcsolya ruházat divatját, mégpedig azzal, hogy az addig megszokottnak számítónál jóval rövidebb szoknyahosszal rendelkező kosztümökben kezdett versenyezni. Példáját hamarosan más női versenyzők is követték. Az anyaghasználat is fejlődött: a ruhák készítéséhez finomabb anyagokat, például bársonyt, szatént is elkezdtek alkalmazni, ami még elegánsabbá tette műkorcsolyázónők megjelenését. A férfiaknál ekkoriban a térd alá érő, buggyos nadrág volt a bevett viselet, vastag zoknival, inggel és pulóverrel vagy zakóval kombinálva.
1940-es évek
A háború alatti szövethiány okán az 1940-es években a női műkorcsolyázók szoknyái még kurtábbak lettek, melyek alatt, hogy mégse mutassanak az illendőnél többet, a versenyzők általában rövidnadrágot viseltek. Jellemzőek voltak az egyszerűbb sziluettek és a puritánabb anyaghasználat is. A férfiak viszont ezekben az években újra hosszúnadrágban versenyeztek, mely alá általában fekete vagy sötétkék harisnyát húztak. Felül az ing, vagy az ing-pulóver kombináció volt a leggyakoribb, de voltak versenyek, ahol kötelezővé tették számukra a kabát viselését is.
1950-1960-as évek
Az 1950-es évektől kezdve a műkorcsolya ruházat elkezdett egyre inkább jelmezszerűvé válni. A női versenyruhák esetében általánossá vált az élénkebb színű, gyakran fényes textúrájú anyagok használata, illetve megjelentek az olyan dekorációs elemek is, mint például a flitterek. A sportolók egyre többet kísérleteztek azzal, miképp befolyásolhatja kedvezően a teljesítményüket egy-egy jól megválasztott outfit. Míg a korábbi évtizedekben a hosszú ujjak és a magasan záródó nyakak jellemezték a női versenyzők ruháit, ekkor már megjelentek a mélyebben dekoltált, illetve a karokat is szabadon hagyó kosztümök. A férfiak ugyanakkor továbbra is jellemzően konzervatív, kék vagy fekete öltönyökben versenyeztek.
1970-es évek
Az 1970-es évek diszkókorszaka aztán a műkorcsolya ruhák divatján is éreztette a hatását. Az outfitek még díszesebbek és extravagánsabbak lettek, méghozzá immár nem csak a női, de a férfi versenyzők esetében is. A legkedveltebb ruhaanyagok a sifon és lamé voltak, emellett elterjedt a spandex is, amiből rugalmasságának köszönhetően olyan öltözékeket lehetett készíteni, melyek minden korábbinál szabadabbá tették a sportolók mozgását. A kristályok és flitterek pedig ebben az évtizedben szinte kötelező díszítőelemeivé váltak a ruháknak.
1980-1990-es évek
Az 1980-as évek divatja a túlzásokról szólt, a műkorcsolyában is. A spandex népszerűsége az egekbe szökött, emellett trendi lett a testszínű anyagok alkalmazása, melyek bizonyos távolságból a csupasz bőr illúzióját keltették. A kristályok vagy flitterek nélküli ruhák ebben az időszakban szinte ritkaságszámba mentek, de felbukkantak az olyan díszítőelemek is, mint a szőrmék vagy a tollak. A szoknyák még tovább rövidültek, olykor szinte csak jelzésértékkel mutatkoztak. Egészen 1988-ig, amikor is Katarina Witt szoknyarészt csak tollak formájában tartalmazó kűrruhája kavart botrányt a téli olimpián. A Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség (ISU) eztán alkotta meg a „Katarina-szabályt”, amely előírta, hogy a női versenyruhák szoknyarészének minimum a csípőt, az ágyékot és a feneket takarnia kell.
Az öltözékek megalkotásakor ezekben az évtizedekben már arra is odafigyeltek, hogy azok a program, illetve a kűr témájához tökéletesen passzoljanak. Az 1990-es évekre egyre elterjedtebbé vált, hogy a sportág sztárjainak versenyruháit világhírű divattervezők alkották meg: Surya Bonaly francia korcsolyázó péládul Christian Lacroix által tervezett outfitekben versenyzett az 1992-es téli olimpián, Nancy Kerrigan 1994-es kűrruháját pedig Vera Wang álmodta meg.
Az ezredfordulótól napjainkig
„Minden kosztüm azzal a gondolattal készül, hogy életed legnagyobb pillanatát ebben a ruhában fogod megélni. Minden rólad készült felvétel, amit a televízió közvetít, örökre fennmarad és olyan jelmezt szeretnél, ami igazán megfelel ennek”
– nyilatkozta egy alkalommal a neves amerikai műkorcsolyázó, Johnny Weir. A műkorcsolya versenyruhák divatjának vezérelvei az elmúlt évtizedekben nem sokat változtak: egyrészt tökéletesen alkalmazkodniuk kell a versenyszám témájához, koreográfiájához, zenéjéhez, másrészt fontos, hogy ne akadályozzák a sportolók mozgását, sőt, lehetőleg tegyék még látványosabbá az elemek kivitelezését.
A hivatalos szabályzat szerint a női versenyzőknek szoknyás egészruhát és hozzáillő alsót kell viselniük, testszínű harisnyával vagy legginsszel, melyet a korcsolyájukra is ráhúzhatnak. 2006 óta emellett a nők már nadrágos overallban is versenyezhetnek. Tilos viszont az olyan öltözék, ami egy úszódresszhez hasonlít, illetve azok a jelmezek is, melyek különálló felsőből és alsóból állnak, anélkül, hogy azokat legalább egy testszínű háló vagy minimum egy szövetcsík összetartaná. A férfi műkorcsolyázóknak nadrágot kell viselniük, nem viselhetnek harisnyát. Páros korcsolyában a pár két tagjának nem kötelező összeillő jelmezt viselnie. A díszítéseket nem korlátozzák jelentősen, azonban pontlevonás járhat azért, ha a versenyző öltözékének egy darabja leesik, sőt, le is állíthatják a programot, ha a bírók úgy ítélik meg, hogy a jégre esett tárgy balesetet okozhat.
Bár, mint említettük, bő másfél évtizede adott a lehetőség a nők számára is, hogy nadrágban versenyezzenek, ezt még a mai napig is viszonylag kevesen vállalják be. Ami viszont az elmúlt évek versenyein, különösképp pedig a jelenleg is zajló téli olimpián megfigyelhető, hogy divatba jöttek a kissé hosszabb, légies anyagú, aszimmetrikusan sliccelt szoknyarésszel ellátott kosztümök.
Hogyan készülnek?
Arra vonatkozólag semmiféle megkötés nincs, hogy a sportoló kivel tervezteti meg és készítteti el a versenyruháját: akár a saját vagy az edzője ötletét is megvalósíthatja egy ügyes varrónő, de felkérhet profi jelmeztervezőt, vagy – anyagi lehetőségeitől függően – akár egy high-end divattervezőt is. Mindebből adódóan a ruhák elkészítésének költségei is igen széles skálán mozognak, de az árak általában 1000 és 5000 dollár között, vagyis átszámítva nagyjából 300 000 és 1 500 000 forint körül alakulnak.
Míg a ruhaanyagok általában könnyűek és rugalmasak, az öltözékek súlyát igencsak megnövelhetik a rájuk kerülő díszítések. A már fentebb is idézett Johnny Weir például elárulta: volt olyan versenyruhája, melyen közel másfél kilónyi kristály ragyogott. Az outfitek elkészítésének egyébként a díszítés a legidőigényesebb fázisa: míg magát a ruhát általában 2-4 óra alatt megvarrják, a kristályokat egyesével applikálják rá, ami akár 40 órába is beletelhet.
A női korcsolyázók óhatatlanul kivillanó alsóneműi általában nagy teherbírású, rugalmas anyagokból készülnek, melyeket gyakran a harisnyához varrnak, hogy egészen biztosan a helyükön maradjanak. Akadnak azonban olyanok is, akik a hajlakkos trükkhöz folyamodnak: mielőtt felhúznák az alsóneműt, a biztosabb tapadás érdekében hajlakkal fújják be a kritikus területet. A harisnyák pedig, bár hasonlítanak a hagyományos nejlonharisnyákhoz, annál sokkal erősebbek: testszínű spandexből készülnek, hogy még az esetleges esések során se szakadhassanak el.
