Nőként éltek a rettegett szkíta harcosok

Régen, még a bőven a hunok előtt, a sztyeppék valódi urai a szkíták voltak: egy vad és megállíthatatlan barbár horda, melynek tagjait a szóbeszéd szerint a saját lovaik vére táplálta. A szkíták szakadatlanul háborúztak valakivel, és többnyire elég hatékonyan. Thuküdidész görög történetíró megfigyelése szerint egyetlen európai vagy ázsiai hatalom sem tudta külső segítség nélkül visszaverni a támadásaikat. De néha amúgy még segítséggel sem. A szkíta harcosok – akik között állítólag szép számmal akadtak nők – vágtázás közben is félelmetes pontossággal céloztak nyilaikkal, legyőzött ellenfeleiket pedig rendszerint vagy megskalpolták, vagy egész egyszerűen lefejezték; a levágott fejet gyakran megnyúztak, és a bőrből divatos kiegészítőt készítettek, amellyel a lovaik nyergeit díszítették. A testükön tetoválásokat viseltek, és nadrágot hordtak, mint minden tisztességes európai lovas nomád.

A szkíták lehengerlő brutalitása nemcsak a kortársakat – például az ókori görögöket – bűvölte el, hanem az utókort is, egyebek mellett minket, magyarokat; részben ezért is lehet, hogy a középkori hagyomány, illetve a romantikus/ezoterikus történelemszemlélet a szkítákat tartja a magyarok őseinek (hogy ennek van-e bármi valóságalapja, az tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy ezeket a mitikus ős-ősmagyarokat nevezzük mi szittyáknak).

A szkíták tehát vérszomjas és rettegett harcosok hírében álltak, reputációjuknak pedig az sem ártott (sőt: talán még érdekesebbé tette őket a civilizált népek szemében), hogy

Szkíta fejdísz: a jobb oldali figura állítólag egy enarei (Fotó: Wikipedia)

Ők voltak az enaree-k vagy enareik (az iráni eredetű kifejezés jelentése kb.: férfiatlan), akik minden különcségük ellenére ugyanúgy a szkíta közösség megbecsült tagjainak számítottak, mint bárki más (akárcsak Kübelé istennő szolgái, a gallusok, akikről korábban már mi is írtunk). A szkítáké alapvetően sámánisztikus (vagy ahhoz nagyon hasonló) kultúra volt, amelyben az enareik – nagy valószínűséggel – elsősorban rituális, illetve tanácsadói feladatokat láttak el: különféle – mondjuk így – serkentőszerek segítségével pogány eksztázisba hajszolták magukat, és a hársfák felhasított kérgéből jósoltak.

Mindamellett az enareikről elég keveset tudunk, ami nem csoda, hisz a szkíták számottevő írásbeliséggel nemigen rendelkeztek, így leginkább a korabeli görög etnográfiai munkák alapján kaphatunk róluk többé-kevésbé hiteles képet, habár ezek a források gyakran egymásnak is ellentmondanak. Egyébként egy újabb keletű és meglehetősen népszerű elmélet szerint az enareik vemhes kancákból kinyert, ösztrogénben gazdag vizeletet ittak, ami afféle primitív nemi megerősítő hormonterápiaként szolgált, ám ez – bármilyen jól is hangzik – alighanem úgy hülyeség, ahogy van, és csak az érdekesség kedvéért említjük meg. De mint fentebb is írtuk, sajnos jobbára a kortársak is csak sötétben tapogatóztak.

Szkíta íjászok (Fotó: Wikipedia)

Minden történészek atyja, vagyis Hérodotosz azon a kevéssé tudományosnak tűnő állásponton volt, hogy Aphrodité (vagy Astarte/Artimpasa) bizonyos női betegséggel büntette meg azokat a szkítákat és utódaikat, akik Askelón városában kirabolták az istennő templomát, és belőlük lettek az enareik (akiket azután maga Aphrodité tanított a jóslás tudományára, tehát vélhetően annyira nem sértődött meg a temploma kirablásáért). Ez az elmélet mellesleg szépen egybevágott azzal az akkoriban divatos világszemlélettel, mely szerint a nők valójában csak afféle „elrontott vagy deformált férfiak”. Ráadásul Aphrodité kultuszától nem is volt teljesen idegen a nemi nonkonformitás: gyakran előfordult, hogy a nők férfiruhában, a férfiak pedig női öltözékben áldoztak neki.

A hagyományosan Hippokratésznek tulajdonított A levegőről, a vizekről és a helyekről című műben viszont már egészen mást olvashatunk. A szerző arról ír, hogy a szkíták hite szerint az enareiket egy bizonyos, közelebbről meg nem nevezett istenség változtatta ilyenné, és ezért a többiek rettegéssel vegyes csodálattal tekintenek rájuk. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy a transzszexuális szkíták általában a társadalom felsőbb osztályaiból kerülnek ki, és ezért nem valószínű, hogy egy istenség átka állna az elnőiesedésük mögött, hisz a gazdagok megengedhetik maguknak, hogy gyakran és bőségesen áldozzanak az isteneknek, míg a szegények nem; épp ezért inkább az lenne a logikus a szerző szerint, ha a kevésbé jómódúakat sújtaná enarei-átok.

Szkíták és szlávok összecsapása egy romantikus festményen (Forrás: Wikipedia)

Hippokratész aztán egy egészen sajátos magyarázattal áll elő: szerinte az enareik valójában azért olyan nőiesek, mert sokat lovagolnak, ami duzzanatot okoz az ízületeikben. Teóriája szerint ezt a problémát úgy próbálják orvosolni, hogy mindkét fülük mögött elvágják az ereket, azonban ettől meg nemi érintkezésre képtelenek lesznek. Az impotencia kialakulásához hozzájárulhat még a nadrágviselés és az a tény, hogy a szkíták hideg éghajlaton élnek – legalábbis így írja a bölcs Hippokratész (vagy valaki, akit mi Hippokratésznek hiszünk). Valamint azt, hogy a szkíta férfiak a merevedési zavarukat isteni átoknak tulajdonítják, és ezért valamiféle vezeklésként vagy önként vállalt megaláztatásból női ruhát öltenek, és nőként kezdnek el élni.