Yvonne Dederick interjú

Mi volt az első traumád, amiből fel kellett állnod?

Maga a gyerekkorom is nehéz volt, mivel édesanyám küszködött azzal, hogyan neveljen engem, miután külföldre költözött. Brazíliában születtem és végül úgy döntött, betesz engem egy árvaházba néhány hónaposan, mivel nem tudott dolgozni. Ez természetesen nem úgy maradt meg bennem, mint emlék, hanem később jött elő. Visszaköltöztünk Magyarországra, majd itthon – az akkori politikai rendszerben – nagyon meghurcolták édesanyámat, amiért nyugat-európai férfihez ment férjhez. Óriási drámák voltak otthon, nyomozók törtek ránk, felforgattak mindent. Az agyam ezt szintén törölte, hiszen még kicsi voltam, de nem maradt nyomtalanul. Ezek következményeként anyukám rengeteg szorongással küzdött, ami rám is hatással volt.

Ezért döntöttél úgy, hogy egészen fiatalon a tengerentúlra költözöl?

Igen, 15 évesen költöztem Amerikába és mentem férjhez, részben, hogy meneküljek. Nem volt egy jó döntés, ahogyan maga a házasság sem. Ennek ellenére próbáltam magam összeszedni. Jó tanuló voltam és nagy volt a teherbírásom, ezek miatt sok pozitív visszajelzést kaptam a gimnáziumban, az egyetemen, a munkáltatóimtól. Akkoriban mindenféle állást elfogadtam: bébiszitterkedtem, takarítottam, pincérkedtem. Majd az egyetemi éveim alatt gyakornoki munkákat is megpályáztam. Azokban az években nagy szegénységben éltem, viszont rengeteget tanultam.

Catherine és Yvonne Dederick (Fotó: Gulácsi Zsuzsanna)

Mikor tört fel a múltad?

Amikor a házasságomnak vége lett. Először azt hittem, hogy ez egy izgalmas, jó időszak lesz, mégis kezdtek szorongásaim, alvászavaraim lenni. Erős lelkiismeret-furdalással küzdöttem, hogy jó döntést hoztam-e. Önmagamat hibáztattam és elkezdtem negatívan látni mindent. 

Elkezdtem róla olvasni és kipróbáltam mindenféle önsegítő módszert annak érdekében, hogy ezeket feldolgozzam.

Tehát valóban semmi sem maradt nyomtalanul?  

A múltat nem lehet eltemetni, fel kell dolgozni, elő kell piszkálni. Amikor segítséget kértem, felmerültek a kérdések, hogy ezek a reflexek mitől alakultak ki, amelyek nem voltak jó hatással a döntéseimre. Itt kanyarodtunk vissza egészen a gyermekkoromig.

Mit gondolsz arról, hogy manapság még mindig sokan cikinek tartják, hogy elmenjenek pszichológushoz?

Nagyon jók a barátok,ha például, amikor szakított veled a fiúd, akkor felhívod az összes barátod és kibeszélitek a dolgot, az tök jó és nagy lelki segítséget ad. Viszont, amikor azt látod, hogy az életedben folyamatosan hasonló helyzetekbe kerülsz, akkor fel kell tenned a kérdést, hogy ezt magadnak generálod-e. Ebben egy nem szakképzett haver nem tud segíteni, ehhez terapeuta kell. Egy coachhoz inkább elmennek az emberek, terapeutához nem. Amerikában nem tabu, sőt, még menőnek is számít, itt Magyarországon még tabu, pedig egy jóindulatú barát néha kifejezetten árt. Mert ő mindig a te oldaladon fog állni, és nem szembesít a sorozatos hibáiddal, amiknek a gyökerei valószínűleg mélyen találhatóak.

Yvonne Dederick könyvbemutatója (Fotó: Gulácsi Zsuzsanna)

Kívülről úgy látni, mindennel elbírsz, egy igazán erős nő képét mutatod. Azért ott van a gyenge nő is valahol?

Már megtaláltam az egyensúlyt, de nem mondom, hogy ez tökéletesen működik mindig. Az ember néha hajlamos visszatérni a régi önmagához. Egyrészt elképesztően türelmetlen vagyok. Ha valamiben segítséget kérek, és a másik nem pattan fel azonnal, inkább megcsinálom én. Nekem ezen dolgoznom kell, nagyon nehéz, de tudatosabbá váltam abban a tekintetben, hogy nem siránkozom azon, hogy mindent én oldottam meg, amikor soha nem kértem segítséget. Most már jobb vagyok abban, hogy kérjek segítséget és türelmesebben abban, hogy ki is várjam, mire megkapom azt. Régen a tipikusan férfi feladatokat is megtanultam ellátni, ami persze jó dolog, ezt tanuljuk meg, mint nők, de azért merjük átadni a stafétát. Ugyanez igaz a gyermeknevelésre is, mert ott is képesek vagyunk magunkra venni az áldozatszerepet, pedig tudatosan oda lehet figyelni, hogyan vonjuk be a férfiakat a teendőkbe.

A könyvedben említed, van az a megcsalás egy házasságban, ami felett szemet hunysz. Mi a határ?

Ez egyéni és mindenkinek saját magának kell eldöntenie. Nekem nem az a világ legnagyobb problémája, ha fizikailag megcsalnak, hanem, ha érzelmileg. Vannak olyan esetek, amikor valaki félrelép egy buta döntés miatt, de nem jelenti azt, hogy egy jól működő kapcsolatban, ahol alapvetően megtalálható az erős szeretet, közös élet, gyerekek, akkor becsapjuk az ajtót és befejezzük. Meg kell vizsgálni az esetet. 

Szülés után korán visszamentél dolgozni. Hogyan jutott és jut időd a mindennapokban az anyaságra?

Az ember megtanul alkalmazkodni, kialakítja a saját képességei szerint az életét. Nekem a gyerekeknél segített az édesanyám, másoknak bébiszitterük van. Nagyon nehéz, nekem is vissza kellett mennem dolgozni az első gyerekemnél, amikor még csak 2-3 hónapos volt, pedig akkor még szoptattam is. Keveset aludtam, vezető pozícióban dolgoztam egy multinál. Nem mondom, hogy könnyű volt, de túléli az ember. Néha merni kell. Érdemes úgy gyereket vállalni, hogy van támogató párod és egy olyan anyagi háttér, amivel felelősen tudod felnevelni. Sokan félnek a szüléstől ma, mert félnek, mi lesz a klímával, a világgal. Az én anyukám a második világháború alatt született. Ha mindig félnénk, akkor megállna a világ. A gyermek megérzi, mi az a maximum, amit a szülő elbír, ha pedig kialakul a harmónia, a metakommunikáció a gyermek és szülő között, akkor túl lehet élni. Nyilván volt nekem is segítségem, tehát nem volt annyira nehéz, de rengeteg nő csinálja így. A legtöbbjük dolgozik, mégis képesek ezt az egyensúlyt megteremteni.

A lányodat, Catherine-t jól ismerjük, de keveset hallani a fiaidról. Mit lehet róluk tudni?

A nagyobbik fiam Amerikába ment egyetemre és valószínűleg ott is marad. Egy nagy befektető alapnál dolgozik, cégeket vásárolnak, majd hatékonyabbá teszik őket és eladják. Ő ezzel foglalkozik, ami nem áll messze attól, amit én is csináltam. New Yorkban él, szabadidejében – amiből nincs sok – szeret izgalmas helyekre utazni, most éppen Ázsiában van.

A legkisebb fiam jövőre végez a gimnáziumban, majd szintén külföldön tervez továbbtanulni. Jelenleg a pszichológia izgatja a legjobban. Ez jól jött, mert a könyvem kapcsán sokat írtam az embernek a mentális, érzelmi oldaláról, emiatt rengeteget foglalkoztam a pszichológiával, ezért, amikor ő készül valamilyen vizsgára vagy akad egy olyan helyzet, rengeteget beszélgetünk ilyen dolgokról. Természetesen a nagymamája kapcsán is szoktunk beszélgetni, hogy mennyire fontos a szorongással, depresszióval időben foglalkozni. Ha a környezetében van ilyen, vegye észre és tudja, mit kell csinálni. Még egy évig velünk lakik, majd egyetemre megy, tehát kirepülnek a kicsik a házból. Catherine még Magyarországon van, legalábbis egyelőre, és sokszor megjelenik nálunk váratlanul, amivel mindig nagy örömet okoz.

Hogyan fogadták, ami a nagymamájukkal történt?

Nagyon nehezen, még úgy is, hogy a legkisebbnek csak később mondtuk el, amikor már idősebb volt. Amikor ez megtörtént, a gyerekek Amerikában voltak, és akkor nem számoltunk be róla, pontosan mi történt, csak akkor tudták meg az igazságot, amikor egy hónappal később hazajöttek a búcsúztatóra. Személyesen akartuk velük megbeszélni, hiába voltak felnőttek. Egy kicsit olyan érzésük volt, hogy jobb lett volna nem tudni, mert ez nagy teher, ami nehéz volt számukra.

A válásod után mennyi idő kellett, hogy nyitott legyél egy új szerelemre?

Mindig nagyon nyitott voltam az emberek iránt, sőt, az volt a probléma, hogy túlzottan siettem az elején. Megszoktam, hogy van egy pasi, akiről gondoskodok, ott él, akkor gyorsan legyen egy másik, aki a gyerekemnek apja lesz, pedig nekik így is volt apjuk, és egyébként is főként én foglalkoztam velük. Valahogy mégis volt egy pánik bennem, hogy nincs férfi a gyerek körül, pedig a fiúknak kell az apafigura. Először volt egy másik kapcsolatom, amiben rájöttem, nem voltam megfontolt a választással. Nem azért választottam, mert ő volt nekem ideális, hanem azért, mert kapkodtam. Majd kellett egy kis idő, hogy magamban tisztázzam, mire is van szükségem. Amikor eljutottam oda, hogy nem keresem és hogy nem rossz egyedül élni, akkor voltam képes, hogy befogadjam a kapcsolatot.

Yvonne Dederick (Fotó: Gulácsi Zsuzsanna)

Hamarosan pedig esküvő?

Szeptemberben lesz az esküvőnk, kis ceremóniát tervezünk. A ruháról nem sokat tudok elárulni, ugyanis még készül, mivel tervezővel fogom elkészítettni. Nem lesz hosszú, inkább elegáns.

Milyen terveket szövögetsz még?

Szakmailag is van még rengeteg dolog, amit el szeretnék érni, mert szeretek a munkámban kimagaslóan teljesíteni és izgalmas projektekben részt venni. Az egyik legnevesebb és legrégebbi, felsővezetők kiválasztásával és szervezet-fejlesztéssel foglakozó tanácsadó cégnél dolgozom jelenleg vezetőként. Nagyon izgalmas ismét egy nagy szervezet részeként dolgozni. Van a fejemben téma, amiről szeretnék még írni. Nagy feladat lesz a legkisebb gyereket segíteni az egyetem választásban, elindítani a kis életében. Most költözünk új házba, a párommal egy új életet fogok elkezdeni. Catherine karrierjének a fejlődését végignézni, látni, hogyan valósulnak meg az álmai, borzasztó öröm számomra. Azt is nagyon várom, hogy megházasodjanak a gyerekeim. (nevet)

Yvonne esküvői ruhát próbál (Fotó: Olajos Piroska)

Ha már a gyerekek esküvője… Készen állsz a nagymamaságra?

Idáig úgy voltam vele, hogy nem, mert úgy éreztem, ez öregít engem, viszont ez már nem érdekel. Ahogy befejeztem a könyvem, akkor kezdtem elfogadni ezt a dolgot. Ehhez hozzájárul a mostani párkapcsolatom is, ahol annyi pozitív visszajelzést kapok a nőiességemről, hogy már nem zavar sem a korom, sem az, hogy hamarosan nagymama lehetek. Azt látom az ismerősi körömben, hogy akiknek unokájuk van, az óriási szerelem, és persze ezt láttam anyukámon is. Szóval biztosan lubickolok majd abban a szerepben is, csak azt akarom, hogy akkor jöjjenek, amikor a gyerekeim életében is eljön az ideális időszak.