Minden, amiért megéri Grúziába utazni, ott kezdődik, ahova józan ésszel már nem mennél.
Szándékosan nem írom, hogy a komfortzónán kívül kell keresgélni ennek az országnak a lényegét, de természetesen erről van szó. A Kaukázus szirtjei, lejtői, falvai és arcai miatt érdemes ezt az utat megtenni. A hegyoldalakon a hatalmas birkanyájak, vadon legelésző lovak, tehenek és az őket őrző lovas pásztorok képe az, ami maradandó emléket fog nyújtani. Persze a városok is egyedi karakterűek, egy-egy napot bőven megérnek, de a képeslapokon szereplő nevezetességek elé pont annyi szelfibottal kardozó embert kell elképzelni, mint amennyi a Mona Lisa vagy a Taj Mahal előtt feszül egymásnak.
Fotók: Chripkó Lili
Bemelegítés Kutaisziben
Kutaiszi 150 évig volt Grúzia fővárosa. Budapestről ide mennek a fapadosok, tehát nagy valószínűséggel az első benyomásainkat itt fogjuk szerezni. Az elsők közül is a legelső, hogy nagyon meleg van (nyáron). A város klímája párás szubtrópusi. Szóval ajánlott a zokni-szandál és azonnal bemenni a piacra akklimatizálódni.
Egy óra kóborlás után már pontosan tudjuk, hogy
itt minden rendben lesz.
Fotósként utazva szeretem gyorsan kipuhatolni, hogyan reagálnak rám tudatlan, a kamerámat a nyakamban lóbáló turistára a helyiek. Elegük van, hülyének néznek, nem értik, mit keresek ott, vagy örülnek nekem, és kíváncsiak rám – bármelyik előfordulhat. Az írásuk se nem latin, se nem cirill betűs, nyelvük hangzása az olasz és az orosz között valami furcsa dallam, a bogyók, amiket árulnak, beazonosíthatatlanok, a dinnyék gigásziak, a tűzoltókészülék pedig lapát-vödör-homok. Röviden: könnyű lenne itt elveszettnek éreznie magát bárkinek, de annyira nyugodt a hangulat, olyan sok a mosoly, hogy a szorongást teljesen megspórolják az ideérkezőknek.
A piacon kívül van még néhány furcsa és néhány nagyon szerethető köztéri alkotás, valamint a középkori ortodox keresztény templomépítészet egy csúcsremeke, a Bagrati Katedrális, de körülbelül ennyi, amit Kutaiszi adni tud.
Kutaiszi és a főváros, Tbiliszi között van busztranszfer, nem éri meg halogatni a dolgot,
autót kell bérelni és orosz rulettet játszani a forgalomban,
mert ahogy ez a kedves nép vezet, az pont ugyanolyan, mint amilyen videókkal az orosz szomszédaikról tele van az internet.
Kutaiszitől 220 kilométer Tbiliszi, ami a helyi utakon megtéve inkább négy óra, mint három és fél. Ebből könnyen ki lehet következtetni, hogy autópályaszerű út elhanyagolható távon van csak, annál sokkal jellemzőbb a főút, mentén mindenféle portékával. Öt kilométeren keresztül nyugágyat árulnak minden bokorban, utána amforákat, majd következnek a gumiabroncsboltok, ezután a méhészek, a lelki szegények (teljesen bambán bámuló vagy kérődző tehenek) és végül a hideg, édes lángost árusító önjelölt pékek.
Sztálin élt, él, és élni fog
Kutaiszi és a főváros között kétszer érdemes megállni. Egyszer: szembesülni azzal, hogy a grúz származású szovjet diktátor, háborús bűnös, generalisszimusz Joszif Visszarionovics Sztálin kultusza töretlen. A szülőfalujában, Goriban üzemeltetett emlékmúzeum nem hagy kétséget afelől, hogy ez az ország valahol büszke nagy karriert befutott fiára.
Jobb, ha megszokjuk a bajuszos Dzsugasvili látványát, sokat fogunk még vele találkozni ebben az országban.
Élő őskor
Ennél lényegesen léleksimogatóbb program az Uplistsikhe barlanglakások között mászkálni. A területen a kora vaskortól a késő középkorig találhatók leletek. Kedvencem a gülüszemű állatszobor, ami körülbelül 60 centiméter magas, és nyilván nagyon nehéz, de úgy van lerakva a placc közepére őrizetlenül, mintha nem a mindenkori emberi kreativitás, szépérzék, vallásosság egyik legszebb és legnaivabb remekműve lenne. Bizonyára minden archeológus felnyög, amikor látja lelki szemei előtt, hogy előbb-utóbb egy gurulós bőröndös műgyűjtő szépen hazahúzza magával.
Tbiliszi anzix
A főváros központjából indul egy kabinos felvonó, amit lelkiismeretfurdalás nélkül kihagyhatunk az életünkből, ugyanis nem éri meg másért felmenni vele a hegyre, mint hogy lenézzünk onnan a városra. Ez a látkép szépnek szép, de nem fogja elállítani a lélegzetünket. Ugyanakkor olcsó a jegy, és a sor is gyorsan halad, így azzal sem hibázunk nagyot, ha mégis befizetünk egy útra, és fentről lefelé cikázva vesszük be a várost. De kétségtelen, hogy
ami lent van, az sokkal érdekesebb.
Mint a legtöbb európai nagyvárosnak, Tbiliszinek is van egy hosteles, airbnb-s része, egy óvárosa, egy bohém negyede, egy szuvenír-Kánaánja és hatalmas külvárosa. Jó itt elbolyongani egy napot, kedvesek az emberek, ha egy kicsit mélyebbre nézünk a város szövetébe (nem a sugárutakon sétálgatunk), nyugalmat és bizalmat áraszt még úgy is, hogy a demokratikus köztársaságot olyan nagyhatalmak veszik körül, mint Oroszország, Törökország és Azerbajdzsán. Néhány helyen ugyan lobog már az EU zászló, és láthatóan csordogál EU-s pénz az országba (például teljesen indokolatlan helyeken való street workout „pályák” felhúzásának formájában), de alig valószínű, hogy a nyugati nagyhatalmak szembeszállnának a közeljövőben a Nagy Medve hóna alá csapott kis országért. Érződik az orosz befolyás még a karaoke bárokban is, a teljes személyzet tökéletesen beszél és énekel oroszul, ha erre a törzsvendég Szása felszólítja.
Üzennek a falak?
Egy város morális és kulturális állapotát szeretem a street art tevékenységén keresztül lemérni. Érdemes odafigyelni, hogy mit üzen a tömeg a falakon. Grúzia ennek alapján vegán, hippi, ezo, trash, aki felszedi a kutyája után a piszkot, szeret olvasni, szereti Ronaldinhót, a füvet és a jó kávét.
Ha valamilyen okból kifolyólag csak egy programra van időnk a városban, akkor vagy fürdőbe érdemes menni, vagy piacra. A hammam masszázs egy teljes testes dörzsölős, habozós, masszírozós kényeztetés, de fotós szemmel kevéssé érdekes. Nem úgy a bolhapiac és a mellé nőtt festményvásár, amellyel kapcsolatban örökké titok marad, kik is az alkotók. Ha mindenképpen meg kellene tippelnem, akkor azt mondanám, hogy van egy rejtett tbiliszi művésztelep, amelynek a termékeit kihelyezett ügynökök értékesítik az ún. Dry Bridge Marketen. Ugyanis egészen biztosan nem a művészek maguk ücsörögnek a képek mellett, de az is nehezen hihető, hogy minden festménykofának van egy öccse, aki művész, ahogy azt ékes angolsággal állítják nekünk.
Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom a várost
Következzen végre
a lényeg: a Kaukázus.
Vidékre tartva döbbenetes szegénységen vezet át az utunk. A falvak, ahol már nem élnek emberek, nem sokban különböznek azoktól, ahol még igen.
Sokszor csak onnan lehet tudni, van-e valahol élet, hogy állatok vannak a területen. Felbukkan egy-egy nyáj, pásztor, valahol szól egy kolomp.
Csodálkozva néznek ránk mindenhol, ahol megállunk, nemcsak a heti, de talán a havi látványosság is mi vagyunk. Mert a lényeg akkor tárul fel, amikor a köves útról offroadra térünk. Négykerék-meghajtás, felező, nagy levegő és gyerünk.
Megéri.
A házakból előkerülő emberek, ha nem kezdeményezünk, nem szólnak, csak néznek. Nem rosszallóan, nem vészjóslóan, még csak nem is méregetve, de valami mélyre hatoló tekintettel. A Truso völgyben Dél-Oszétia felé közeledve nem véletlen komorodik el a hangulat.
Aki viszont fél a kutyáktól, az bajban lesz. Az út mellett méla unalommal néznek, heverésznek, őriznek területet vagy tehenet a hatalmasabbnál hatalmasabb kaukázusi juhászkutyák.
Persze a vidéket járva nem csak kóbor állatok jönnek szembe, hanem templomok, papok, síelők, siklóernyősök, orosz-grúz baráti emlékművek is.
Egészen biztos, hogy a világ egyik legszebb országa Grúzia. Aki nem hiszi, járjon utána.